2012-02-20 Hétfő
Majdnem hazamentem

Ma majdnem sikerült kimenőt kapnom és hazamennem 2 napra. Sajnos a hangsúly a majdnemen van, de szép sorjában...

Reggeli viziten a következővel lepett meg a doktornő: "Attila, a maga sejtszámai olyan jók, hogy akár haza is engedhetném". No mondom, addig üssük a vasat amíg meleg, belekapaszkodtam ebbe a fél mondatába és rábírtam lassan, hogy engedjen haza egy kis időre. A doktornőt meggyőzni valamiről általában azért lehetetlen, mert mint a méh, száll virágról virágra, sehol sem tölt sok időt. A meggyőzése azért volt egyáltalán lehetséges, mert nem csak normál vizit volt, hanem a viziteket követően csontvelő mintavétel is. Az pedig egy kicsit időigényesebb, lehet beszélgetni. A csontvelő mintavételt nem lehet megszokni, annyira elementáris erőket mozgat meg benned. De így a harmadik után, már tudtam mire számíthatok, nem ijedtem meg tőle. Faramuci helyzet, de a legjobban az érzéstelenítés fáj. Annak is az a része, amikor a csont közelébe nyom lidokaint a doktornő. Ekkor a csontnak nekinyomja a tűt és ez a hegyes szúró érzés megszokhatatlan.

A doktornő nem szereti, ha a döntéseket az ő nyakába varrják. Ezért mindig minden komolyabb kérdés elől kitér, azzal a mondással, hogy elviszi a döntést az orvosok konzíliuma elé és az eredményt majd a nagyviziten fogják velem közölni. Mit ad isten, eddig mindig azt közölték velem a nagyviziten, amit előtte a doktornővel megbeszéltünk. Most sem volt másképp, a verdikt szerint szerdáig szabad vagyok mint a madár, de előtte még kapok ma egy infúziót.

Mondanom se kell ez volt életem leginkább várt infúziója. De csak nem akart megjönni. Mint kiderült, a doktornőnek végig kellett járnia a teljes nagyvizitet, hogy aztán hozzánk visszatérve kiírhassa nekem az infúziót. Az viszont további másfél órát igényelt, hogy a méreg feloldódjon a vivőanyagban. Az anyag, amit most kaptam nem új, az első ciklus elején már kaptam ilyent (Endoxan), de most az akkori adag ötszörösét adták. Most is csak a második ciklus első és utolsó napján kapom ezt, a többi napokon más lesz a hatóanyag.

Jóval ebéd után végre megkezdődött az infúzió. 2 óra alatt viszonylag gyors csepegéssel nyomtak belém két liter vizet és 2,3 gramm Endoxant. Eddig elsősorban fejfájást éreztem miatta, meg persze vizelési ingert, de amúgy jól vagyok, nem tört össze a szer.

A csepegés közben jött a rossz hír. Csirke kihívta a gyerekorvost és megtudtuk, hogy Zétinek fertőző torokgyulladása van, fekszik, lázas beteg. Ha lehet, inkább ne menjek haza, mert legyengült immunrendszerrel tuti elkapom. Hosszas lamentálás után arra jutottam, hogy úgy kell nekem egy kiadós láz, mint púp a hátamra, ezért bár tényleg jó lenne majmóékat látni és átölelni, ennyit nem ér a dolog, inkább maradok. Csirkével ezt megbeszéltük és mindenki felé kommunikáltuk (szegény papa már reggel óta haptákban állva várta, hogy mikor indulhat értem Pestre).

Szóval így mentem majdnem haza a mai nap. De azért jó is volt, mert egész délelőtt repestem az örömtől, vigyorogtam mindenkire (már amennyire ez a szájmaszkon keresztül látszik). Volt egy kis szín a mai napban.

Mivel korábban már lemondták a keddi itt-tartózkodásomat a nővérkék, holnap csak fű alatt vagyok a kórházban. Próbálnak nekem ebédet szerezni, mert mivel ki vagyok írva, nem járna nekem... :-)

Időközben megjött Mama is, hozta a megígért ebédet, amit délelőtt főzőcskézett nekem. Voltunk vele egy nagyot sétálni az udvaron és sokat beszélgettünk. Ja, egyébként felbontották itt a ház háta mögött az út és járda között a talajt, nem középkori kincseket keresnek, hanem egy 50 méteres szakaszon csatornát cserélnek, mert állítólag mindig eldugul.

Mama után Czangi jött, akivel ott kezdtük ahol legutóbb abbahagytuk és újabb hosszas beszélgetésbe bonyolódtunk. Szegény Czangi alig tudott elindulni, pedig már a párja is sürgette.