Szeretek

Tudjátok, az a jó az életben, hogy nem lehet kiszámolni. az élet csak feldobja a kártyákat és Te választasz. De hogy mit az gyakran nem csak Te döntöd el. A szerepek változnak, a kártyák keverednek és egyszer csak azon kapod magad, hogy nézel fel az égre, mosolyogsz, tele van a szíved boldogsággal és mindennek tudsz örülni.
Szóval van a racionalitás, vannak a komoly és fenséges gondolatok, amiket az ember táplál és elhiteti magával, hogy azok irányítanak és azok irányítják az ő lépéseit is. De néha jön az a nüansz, az az apró botlás, ami miatt elindulsz egy úton. Először még nyugtatgatod magad, ez nem kapcsolat, én csak élvezem a vele töltött időt. Én nem vagyok szerelmes, hiszen negyven évesen már eleget látott az ember ahhoz, hogy ne tudja valaki felkavarni csak úgy a belső rendet.
Hát de.
No nem kell féltsetek, ez nem az a mindent elvakító szerelem, amikor az ember feladja az alapértékeit. Az nem én vagyok és a lány akit választottam sem olyan típus. Neki is van gyermeke és szereti a saját lányát, nekem is itt van a három fiú. Hétközben gyakorlatilag nincs időnk, vinni kell a családot a vállamon. Munka, felelősség, házimunka, tanulás. De hétvégén akad egy-egy nap, amikor vele tudok lenni és ez éltet. Ezek a percek éltetnek, ezeket várom.
Ez más tekintetben is új képet vázol. Szeretem a gyermekeimet és velük fogok maradni. Nem dobom el őket semmilyen átmeneti és fényes lángolásért. Nem fogom odahívni a csajomat magamhoz és én sem akarom robbantani ami most működik. De ettől még a hétvégéket tölthetjük néha együtt kettesben vagy akár hatosban, ha rá tudom venni a fiúkat.
Balu elzárkózása, Bendzsi bezárkózása nem csak az anyjuk ellen szól. Egyben nehézséget jelentenek majd nekem is, ha meg akarom mozdítani őket. Pedig szeretnék szeretni és ehhez az is kell, hogy a gyerekek elfogadják egymást.
De egyelőre még türelmesnek kell lennem. Van egy természetes érdeklődés mindkét oldalról, idővel megismerik egymást.
Persze én sem ismerem a hölgyet még nagyon mélyen, de amit láttam, hallottam, az biztató. Ő is megjárta már a hadak útját és sokkal, de sokkal érettebb ember, bizonyos szempontból, mint amilyen akár magam is vagyok. Tudom tisztelni az önállóságát, a kitartását, azt hogy két lábon áll egyedülálló nőként ebben a világban és teljes anyagi függetlenséget biztosít magának és gyermekének. Tudom tisztelni azt, amennyire szereti a lányát és esetenként előbbre helyezi a gyermeke érdekeit, mint a sajátjait. Vonz, vonz mint ember, vonz mint nő, vonz mint egy jól összerakott logikai feladvány. Élvezem a vele létet. Újra embernek érzem magam tőle. Olyan élmények érnek, amik már nagyon-nagyon régen nem. Próbálok okos lenni és ne beleesni a forgó örvénybe. Próbálom nyújtani az élvezetet. Most már minden nap egy élmény. Élmény várni. Várni a hétvégét, amikor újra találkozunk. Pont úgy, ahogy Saint Exupéry írja:
"Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz (...). Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet."

Egyedüllét vagy párkapcsolat?

Nem vagyok fából. Férfi vagyok és vannak igényeim.
De kérdés, hogy mi a jobb nekem? Ha egy párkapcsolati helyzetbe sodrom magam, vagy ha egy ideig még egyedül maradok, hogy megerősödjek.
A Coach adta a kezembe Popper Péter Párkapcsolat körkép című könyvét. Szerintem nagyon hasznos mű. Nagyon hasznos most, nekem. De talán ha ugyanez a könyv két évvel ezelőtt került volna a kezembe, pár oldal után leraktam volna, mert nem éreztem volna, hogy rám vonatkozik. Pedig mennyire igaz gondolatok vannak benne.
Az egyik részen arról ír Popper, hogy kétféle ragaszkodás van és az emberek gyakran nem látják tisztán, melyikben is élnek. Arról van szó, hogy a kapcsolatban a kémia által is hajtott szerelem egy idő után kihuny és egy jóval nyugodtabb és hosszabb időszak következik. Ezt közkeletű szeretetnek nevezni, amit ilyenkor az emberek éreznek egymás iránt, de Popper inkább ragaszkodásról ír.
De nem mindegy, hogy mihez ragaszkodunk. A helyzethez, amit a másikkal együtt élünk, vagy ténylegesen a másik személyhez. A helyzethez ragaszkodás egyfajta kényelem. Párkapcsolatban élünk, mert így megosztjuk a feladatokat, a problémákat. Párkapcsolatban élünk, mert így szoktuk meg. Párkapcsolatban élünk, mert ez a jó a gyermekeinknek.
A másik a személyhez kötődés. Amikor konkrétan a kiválasztott párodhoz kötődsz, mert ő az, aki a lelki társad, akivel megbeszélhetsz mindent, akinek a vállán kisírhatod magad. Akiben teljes és megingathatatlan a bizalmad.
Felhívnám a figyelmet ez utóbbira. Én már legalább egy éve, de talán már korábban is, tisztán láttam racionális fejjel, hogy Ildikóban nem bízhatok. Hogy megváltoztak a prioritásai, hogy csúszik ki a kapcsolatból. Hogy visszamondja és a fejemhez vágja, amit gyenge pillanataimban elmondok neki. De nem ébredtem fel. Továbbra is kényelmes volt ragaszkodnom. A személyhez ragaszkodás szép lassan átcsúszott helyzethez ragaszkodásba.
Namost, miért írom ezt le? Azért, mert azt akarom megérezni, megérteni, hogy mi visz engem egy párkapcsolat felé? Mit is akarok megoldani? Félek az egyedülléttől? Félek a problémáktól? Vagy megértettem, hogy ki vagyok én, megismertem saját képességeimet és határaimat és meg tudom fogalmazni, hogy mire is van szükségem, és ez alapján tudok párt választani?
Aligha ez utóbbi. Épp csak egy hónapja, hogy már nem Ildikó a minden, nem ővele képzelem el a jövőmet. Még rendszeresen visszatérő érzelmeket kelt a jelenléte, a hangja. Kerülöm őt, ha lehet nem beszélek vele. Nem esik jól. De - ezt megint csak Poppertől tudom - azt jelenti, hogy még nem engedtem el. Hogy még így vagy úgy de kapcsolatban vagyok vele. Akkor leszek teljesen szabad és akkor tudom a saját racionális döntéseimet meghozni, ha már nem feszélyez a jelenléte, ha nem veszem magamra a rossz hangulatát. Elkezdem ismerősként, kvázi barátként látni. Hiszen közeli ismerősök maradunk a gyerekeink kapcsán, de úgy is kéne kezeljem, mint ismerőst és semmi többet.
Még tart a küzdelem a saját családom működtetése kapcsán, még tart a vonalak meghúzása, aligha látom tisztán, hogy mit várnék egy párkapcsolattól. Ha most behúznék ebbe a szituációba egy lányt, az totális katasztrófát okozna. Vagy a gyerekek oldalán, vagy a lányban, vagy bennem. Nem elérhető Mary Poppins és a nagy szerelem egybe csomagolva akciós kiszerelésben.

Gondolatok

Nem írtam már pár napja, mert nem volt meg az indíttatásom. Ha a kereteket nézzük, nem változott semmi. Bennem viszont folyamatos a mozgás, rengeteg a kétely.
Honnan is kezdjem? Tegnap voltam Coachnál, ő indította el, hogy újra írni kezdjek, mert ez egy jó feszültséglevezető nekem. És tényleg az is.
Nehezen tudok megfelelni az elvárásoknak. Nehéz egyszemélyes apának lenni. Ledolgozom a napi nyolc órámat, azt csinálom, amit szeretek. Ezért aztán nem tudom félgőzzel csinálni. Ott kell legyek észben, koncentrációban. Főleg akkor, ha csapatban dolgozunk, ha látom, hogy a többiek adnak a munkámra, elismerik azt, amit csinálok. Ez az egyik legfontosabb motivációs tényező.
Viszont emellett rengeteg egyéb feladat és kötelezettség nyomja a vállamat, aminek nem lehet mind megfelelni. Vagyis persze valamilyen szinten igen, de nem mindegy, hogy mit tudok kihozni magamból! Vannak égető ügyek, amik fontosnak tűnnek, mert valaki a környezetemben erőszakosan rám testálja. Ilyen például az, ha Zéti unatkozik, mert akkor azonnal tőlem várja, hogy szórakoztassam, de ilyen Ildikó is, amikor időnként feldugja a fejét a mocsárból és elkezd kérni. Nálam aludhat Zéti? Miért nem engeded el? Miért unatkozzon inkább nálad?
De közben valójában nem ez, ami aggaszt. Sokkal jobban aggasztanak a látens problémák. Ezek azok, amelyeket hajlamosak vagyunk háttérbe sorolni, holott a hatásuk hosszú távú és kritikus.
Itt van például Bendzsi. Egy ember van jelenleg a bolygón, akivel tud beszélni. És ez én vagyok. Amennyire látom, mindenki más ki van zárva a kis világából és ő nem is keresi a kapcsolatot sem anyjával, sem a nagyszüleivel. Pedig az apja keveset jut el hozzá és Bendzsi egy átalakulás küszöbén áll. 13 éves, most indulnak be a hormonok, elkezdett már férfivé válni. Egyben elkezdődött a kamaszosodás, visszabeszélés. Rengeteg türelmet igényel. Eközben viszont egy-két hónap és felvételiznie kell a középiskolába. Érzésem szerint nincs felkészülve a vizsgára és iszonyat stresszt jelent neki a megmérettetés, amitől fél és én is félek, hogy nem tudja jól kezelni. Közben azt látom, hogy erősödik az értékrendszere, már van önálló véleménye a dolgokról. Már csak a világgal való kapcsolatát és a belső motivációkat kéne rendbe rakni nála...
Balu? Minden tökéletes. Kész férfi? Ki tudja? Vajon belelátunk a lelkében mi zajlik? Nem ír blogot... :-)
Zéti. Mielőtt Zétire lépnénk egy gondolat. Zéti a fiam. Vállaltam és vállalom, hogy nevelem. Nem egy könyv, amit akkor kölcsönzök ki a könyvtárból, amikor nekem tetszik. És nem is nagykamasz még, hogy maga döntsön arról, hogy hol tölti az éjszakát és mit csinál.
Nem szeretem azt a nyomást és feszültséget, amit Ildikó kelt bennem az állandóan változó igényeivel. Egyik nap még arról beszél, hogy szombaton ő utazik, ezért vasárnap aludjon ott a gyerek, a másik nap már arról, hogy szombaton is menjen. Közben a fejemhez vágja, hogy miért ragaszkodom ahhoz, hogy Zéti nálam legyen, amikor a nagyok úgyis a képernyő előtt ülnek, Zéti pedig unatkozik egyedül. Na ez volt az a mondat, ami tényleg fájdalmat okozott. És azért, mert van benne igazságtartalom. Nem tudok elég korán otthon lenni, nem tudok rendelkezésre állni minden áldott nap. Részemről nincs akadálya, hogy legyenek napok, amikor Zéti az anyjánál alszik. De két feltételem van. Az egyik, hogy ez rendszeres legyen. Tervezhető. Tudjam én, tudja Zéti, és tudja és vállalja IIdikó. Mondjuk minden kedd este ott alszik. De akkor az legyen egy rendszeres dolog. Egy vállalás. Nem úgy, hogy egyik héten szeretném a gyereket, a másik héten pedig inkább ne jöjjön mert most nem tudok foglalkozni vele.
A másik, hogy a gyereket az anyjának adom. Nem azért adom, hogy az anyja német nyelvű barátja vigyázzon rá, mert az anyja épp nem ér rá, más dolga van. Ne értsetek félre, semmi bajom Christian-nal. Amit látok, az OK. Az zavar, amit nem láthatok. Az az ember Ildikóhoz hasonlóan otthagyta a saját családját Münchenben a tizenéves kiskamasz gyermekét és eljött ide? Mi motiválta? Vajon milyen kapcsolata volt az ottani gyermekével ha ezt meg tudta tenni? Mennyire bízhatok meg benne? Annyi butaság történik az életben és én úgy látom, Ildikó most szerelmes ebbe az emberbe. Ami azt jelenti számomra, hogy imádja azt az eszményképet, amit kialakított róla. Egyben kiszűri azokat a jeleket, amik zavaróak lehetnének. Szóval összefoglalva, inkább hallgatom Zétitől, hogy unatkozik, mint hogy átpasszoljam egy kiszámíthatatlan anyukának és még kérdőjelesebb barátjának.

Ettől függetlenül Zéti szeret ott lenni és el is fogom engedni, de Ildikónak fel kellene ismernie végre, hogy az, amit éveken keresztül megtehetett kapcsolaton belül, ez nem működik egyenlő felek között.

Elment

Elnézést, hogy kimaradt egy hét, de van felmentésem.
Utaztunk. Prágában voltunk a fiúkkal és nagyon jól éreztük magunkat. Most pedig itthon lebzselünk, kicsit kipihenjük a sok rohanást. Néha jó egyszerűen semmit se tenni. Néha olyan nehéz egyszerűen semmit se tenni. Annyi teendőt látok mindig magam előtt, ha itthon vagyok, hogy ki sem látok belőle. Bűnnek tűnik az, hogy leüljön az ember és mondjuk csak könyvet olvasson a saját kedvtelésére.
Nem is erről akarok írni, csak most ezek jutottak az eszembe. A lényeg, hogy Ildikó tartotta a szavát és elköltőzött! Hurrá! Persze még csak folyamatban van a dolog, rengeteg cucca van és szét kell válogassa, ami az övé, de legalább már folyamatban van a dolog és fizikailag már nem itt hajtja esténként álomra a fejét. Megjött Christian is és most együtt vannak, tesznek vesznek.
Én maximálisan örülök ennek, hogy a továbbiakban nem nekem kell istápolnom ezt a nőt, nem kell elviseljem a depresszióit, nem kell hallgassam a kioktatásait. Sok élményt kaptam az elmúlt pár nap alatt és maximálisan megerősödtem a hitemben, az utamban.
Ezért is kértem meg ma, hogy hozza el Christiánt bemutatni. Bemutatni nekem és a gyerekeknek, mert a két nagyfiú korábban még nem találkozott vele. Hát most megláttuk. Nem szép dolog másról első blikkre véleményt alkotni, de nekem elég pozitív benyomásom alakult ki, ezért most megosztom. Christian egy végtelenül nyugodt, együtt érző, megértő ember, csak még nálam is lassabb. Viszont ugyanolyan rendezetlen az öltözete, mint az enyém szokott lenni.
Az összkép tehát pozitív, mindemellett még nem ismertem meg teljesen, de talán így nem kell féltsem a gyermekeimet. Ildikó el is kérte Zétit a ma estére és természetesen el is engedtem a kölyköt hozzájuk. Mert hogy Ildikó már Christiánnal lakik, itt Tatán egy albérletben. Ildikó csak az albérlet felét fizeti.
Van bennem egy érzés, hogy Christian miért illik Ildikóhoz és arról is, hogy mit keresnek és látnak egymásban. De ez most inkább a sajátom marad, nem akarok senkit sem megbántani. Elég annyit hozzá, hogy sok boldogságot kívánok nekik és azt, hogy tartsuk egymástól a kellő távolságot.
Az értékeim nem változtak. A fókuszban továbbra is a gyerekek vannak. Az ő boldogulásuk az elsődleges. Nem szabad elveszítsék az anyjukat. És ebben Ildikó sajnos nagyon rossz úton jár. Egyértelműen megkülönbözteti Zétit. Kiemelt figyelmet biztosít neki és Zéti sütkérezik is ebben a különleges szerepben. De ez a két nagyban irigységet válthat ki. Egyrészt rosszat tesz a testvérek közötti kapcsolatnak, másrészt pedig elrontja az amúgy is megtépázott harmóniát az anya-gyermek viszonyban.
Szóval, amit erősítenem kell Ildikóban és a gyerekekben (kiváltképp a két nagyban), hogy szükségük van egymásra. Ildikónak erőfeszítéseket kell tennie a két nagy megnyerésére és az anyai szerep újbóli betöltésére, még ha ez első körben tuti elutasításba is fog ütközni. Az elmúlt egy évben ugyanis Ildikó nem csak engem hanyagolt él, hanem a gyermekeit is. És ezt a gyermekei nagyon is érzik és tudják.
De bármit is tesz Ildikó, meg tud-e felelni az elvárásoknak vagy sem? Fel tudja e ismerni saját szerepét vagy megint megfutamodik és inkább kimenekül a szituációból? Nem láthatom előre. De azt tudom, hogy végig ő marad a gyermekek anyja és nekik szükségük van rá. Az anyát nem pótolhatja senki és semmi.

Első hónap

Most egy hónapja, hogy Ildikó bejelentette, hogy szerelmes egy másik férfiba. Gondoltam számot vetek, hogy mi hogyan alakult ez alatt az időszak alatt.
Az első hét, majd a hazajövetel utáni egy hét voltak a legzűrösebb időszakok számomra. Az első héten nagyon meggyötört a tudat és a lelkem nagyon küzdött az ellen, hogy elfogadja az elkerülhetetlent. Majd a második hét békés nyugalomban telt, vártam mi lesz ha hazajön. A harmadik héten gyakori összeütközéseink voltak, amik nem tettek nekem jót. Végül elfogadtam és beláttam, hogy nem tudok vele zöld ágra vergődni, hogy minimalizálnom kell a találkozásaink számát, mert már nem értjük egymás szavát és nem tudunk együttműködni.
Pedig egy ideig hittem abban, hogy ha már nem leszünk egy pár, akkor legalább lehetünk barátok, akik együtt tudnak törődni a gyermekeikkel, még ha külön is váltak. Azt hittem, hogy én tudom másképp alakítani az eseményeket, hogy ne váltson utálatba a kapcsolat.
Tévedtem. A jó szándék nem elég.
Mostanra elég fagyos a kapcsolatunk Ildikóval a gyerekek körüli legfontosabb kommunikációra szűkült. Ez nem szokatlan, volt már ilyen akkor is, amikor még azt hittem, együtt vagyunk.
Szívből örülök, hogy talált magának szállást és hogy a hétvégén költözik. Pozitívan nyilatkozik a saját jövőképéről, de ha megemlítem az anyagi jellegű tartozásait, akkor bedurvul. Pedig én fizettem a Camino-ját és szeretném viszontlátni azt az összeget, amit még nem adott vissza.
Sokat javult a lelki állapotom az utóbbi időben és ebben nagyon sokat köszönhetek a gyermekeimnek. A két nagy az első perctől fogva kiállt mellettem és ez nagyon sokat jelentett nekem. Zéti sokáig nem fogadta el, hogy Mami elmegy, de mostanra rendeződött az ő helyzete is. Látszólag minden rendben a lurkókkal, persze nem tudom megmondani, hogy mi is megy végbe a lelkükben és annak milyen hatásai lehetnek, például a párválasztásukra évek múlva. Szeretném ha boldog kapcsolatokat alakítanának ki és megélnék azt a fajta boldogságot, amiből nekem is jutott, amikor ők még kicsik voltak. Büszke apa lehettem és hajtott az a tudat, hogy mindent meg kell tennem a családomért.
A szünet egy részében elutazunk Prágába és megint pár napot világot látunk. Ezalatt Ildikó elköltözik és reményeim szerint felszabadul néhány szekrény, amikre már régóta szükség lenne, hogy minden fiú cucca csak a saját szobájában legyen. Ne kelljen benyitni Baluhoz, amikor Zétinek szüksége van egy zoknira.
Aztán jönnek úgymond a szürke hétköznapok. Télen mi nem nagyon szoktunk utazni, több idő marad együtt, itthon lenni. Olvasgatni, játszani, tanulni. Tanulni annál is inkább, mert hamarosan Bendzsi és Zéti is felvételizik.
Nincsenek nagy terveim a hétvégékre, de biztosan fogunk néha azért kirándulni vagy futni is.
Szóval ez a jövőképem. A béke és a nyugalom. Az Ildikó által okozott állandó feszültség nélkül sokkal könnyebb lesz ezt fenntartani.

Semmi különös

Szerencsére kezdenek a dolgok rendeződni bennem. Kezdem megérteni, hogy értékes ember maradok attól függetlenül, hogy az ex párom már nem szeret. Érdekes, hogy az ember hogyan definiálja önmagát és mennyire nehezen tud váltani a definíciók között.
Eddig a párommal együtt éreztem magam kereknek, vele megosztottam minden kis gondolatot, dilemmát. Meghallgattam a véleményét és a legtöbbször figyelembe is vettem azt. Ha egy problémára nem tudtam a megoldást, akkor lehettem lusta és hagyhattam, hogy megoldja ő.
Ma már nincs így. Tudom, hogy csak magamra számíthatok igazán. Ha valami nem működik, ha valamit nem csinálok igazán jól, akkor abból majd tanulok.
Vannak egyértelmű hibáim, hiányosságaim. Amolyan genetikai vagy rendszerhibák. Rémületesen rossz a névmemóriám, de minden mást is elég hamar kidobál az agyam, ha nem forgatom, ha nincs rá szükség. Ezért van az, hogy rendszeresen megesik velem, hogy emberek köszönnek az utcán, megszólítanak, esetenként örülnek nekem, én viszont állok bambán és próbálok úgy tenni, mintha tudnám kiről van szó, de közben persze fogalmam sincs. Ilyenkor a legjobb módszerem az, hogy figyelem mire kérdez rá, mert valószínűleg az volt az összekötő kapocs.
Egyébként kezd egyfajta rend és béke kialakulni itthon. Ildikó építi új világát, egyelőre még itt van a tetőtérben, de hamarosan elköltözik.
Balu egy csoda számomra. Talán túlságosan céltudatos is számomra, legalábbis nem ezt várnám egy tinédzsertől. De ő kicsit más. Nem eszik sokat. Konkrétan alig eszik valami normális kaját. Soha nem látom tanulni, de mégis jó jegyeket hoz haza. Nem kiemelkedőket, de olyat, amihez azért oda kell figyelni és ki kell hozni magadból a tudást. Eközben a látható idejének 90%-át a gép előtt tölti, grafikai tervezéssel, kiadványtervezéssel és eseményszervezéssel foglalkozik. Mellesleg politizál is, de az a vonal mostanában nem olyan erős.
Bendzsi ezzel szemben még mindig álomvilágban él. Már kezd nyílni a csipája, egyre több valódi témát hoz fel a beszélgetés közben, már nem csak az animék vannak fókuszban, hanem ezen a héten például egy genetikai videósorozatra talált rá és minduntalan arról mesélt. Szétszórtsága mit sem változott, ugyanolyan lusta és szeleburdi, mint volt. Én viszont látom benne a fejlődést, azt hogy akarna ő változtatni magán, de nehezen gyűri le kényelem-szeretetét. Remélem, hogy sikerül majd a felvételije és jó suliban folytathatja nyugis életét.
Zéti megint egy külön világ. Persze most volt a szülinapja, és sok volt most a mozgás körülötte amúgy is, de valahogy úgy érzem, hogy ő az egyik legstabilabb a három gyerek közül. Mindig változik, mindig kicsit más, de összességében mégis önmaga marad. Benne is megvan egy nagy adag lustaság, de ez nála tudatossággal párosul és jó kommunikációs képességekkel. Ezért könnyen a maga oldalára tudja állítani az embereket. Az iskolában jól érzi magát, érzésem szerint nagyon jó helyen van. Sajnos vége van a 4 évnek idén, szóval ősztől felsős lesz és ott teljesen új tanárok, új rendszerben tanítják majd. Én nem féltem a kölyköt, meg fogja találni önmagát.
Az apjuk? Jól van. Kezdi összeszedni magát. Kicsit kopaszodik. Keresi az embereket, akikkel jó lenni és lehet beszélgetni.

Köszönöm

Csak egy gyors köszönömöt akarok rebegni az egész kis családnak, de leginkább Ildikónak és Zétinek a mai szülinap szervezésért. Szerintem nagyon jól sikerült, én személy szerint nagyon jól éreztem magam és amennyire észrevettem minden résztvevő boldogan távozott.
Szóval köszönöm, mert nélkületek nem ment volna. Emlékezetes, szép délután volt ez, az ilyenek építik a lelket.

Zavar ez a nő

Egy olyan nap van ma, amikor minden lehetne szép és kerek. De mégsem az.
Itthon maradtam máma, nem megyek fel dolgozni Pestre, hanem a távolról teszem a dolgomat. Néha jól esik, kvázi pihenő napok ezek, mert nem annyira kötött az időbeosztás, több idő juthat másra.
Csakhogy ez a más a gyerekek hiányában Ildikó, mert ő az, aki mellettem sürög-forog, készül a szülinapra, főz-mos-takarít. Ennek alapvetően örülök, de már jeleztem felé, hogy nem a házfenntartásban szeretném ha kivenné a részét a jövőben, hanem inkább a gyerekeivel foglalkozzon.
Ha már itthon van ő is meg én is, időnként szóba elegyedünk. De abban köszönet nincs, amit hallok. Állandóan a múltat hánytorgatja fel, a fájdalmait, a nehézségeit sorolja és azt az érzést kelti bennem (sőt ezt ki is mondja), hogy én nem támogattam őt kellően a különféle ügyekben és ezért sodortam őt ezekbe a számára kellemetlen szituációkba. Arról nem szól a fáma, hogy ő mit rontott volna el, vagy hogy milyen tanulságot kell levonjon a saját maga számára.
Amikor rákérdeztem, hogy az én hibáim elemezgetésén túl gondolkozott-e valaha azon, hogy neki miben kell volna másképp cselekednie vagy mit kellett volna másképp megközelíteni, az a választ adta, hogy nem kell gondolkozzon, mert ő ezeket már TUDJA!
Szerintem az a legbutább és legéretlenebb felfogás, ha azt gondolod, hogy egy adott témában már mindent tudsz, és nem kívánod fejleszteni a tudásodat, a gondolkodásodat, egyszóval magadat. Ez egy bezárkózás, egy olyan blokk, amit sajnos Ildikó egyelőre nem is realizál.
Miután órákon át gyötört engem ezeknek a múltbeli eseményeknek és a rá vonatkozó hatásuknak a felhánytorgatásával, azt találtam mondani, hogy hagyjon békén és ne folytassa tovább. Erre megkaptam azt a választ, amit az utóbbi években oly sokszor: veled nem tudok semmit sem megbeszélni!
Hát tudod mit kedves Ildikó? Ne is akard, mert én nem akarom, az biztos...

Egyedül

Egyedül maradtam, pedig még nincs is igazán későn. Zéti esett be legelőbb az ágyba, Bendzsivel próbáltam beszélgetni, de már ő is eltikkadt estére. Balu pedig elnökségi ülésen van a számítógépe előtt. Gondolom politizál. Ildikó pedig Krisztiánozik a tetőtérben, ő is messengeren.
Nincs kivel beszélgetnem, pedig jó lenne egy pár szót váltani valakivel. Elmesélni, hogy mi történik, hogy milyen kétségek vannak bennem és hogy mit látok. De hát erre van ez a blog, amiben leírhatom az érzéseimet, hogy ne terheljék a szívemet.
Egyedül vagyok. Hiába van itt Ildikó folyamatosan és szinte egyfolytában van mit megbeszélni a kölykök dolgaiból, meg a közös múltunkból, de ezek nem érdekes dolgok. A merengés, a mi-lett-volna-ha típusú és a miért-döntöttünk-így típusú kérdések felvetése nem visz előre. A múlt megtörtént, úgy döntöttünk ahogy akkor jónak láttuk és úgy tettünk ahogy az akkor megfelelőnek tetszett. Az érzelmeink és az értelmünk egyaránt irányít, változó mértékben keveredve, így utólag nehéz megmondani, mi miért történt úgy.
Én sem akarok ezen töprengeni. Inkább a jövő érdekel. A lehetőségek, az utak, amit bejárhatok. Vajon merre érdemes mennem? Melyik utat kövessem? Hogy orientáljam a gyerekeimet? Félelmetesen sok a lehetőség és nagy a felelősség.
Ha a mindennapokat nézem, akár még pozitívnak is gondolhatnám a helyzetet. Ildikó itt van velünk, a gyerekeknek van anyjuk, aki végre, hosszú idő után először, ételt főz nekik. Ez nagy szó. Főleg úgy, hogy emellett mos és bevásárol, meg készül Zéti szülinapjára. Dolgozik a fiaiért, és ezt a fiai szerintem értékelni is fogják idővel. Ha bírja. Nem az a kérdés, hogy fizikailag bírni fogja-e, hanem hogy meddig tart a lelki ereje.
Mert már ma is említette, hogy nem is érti, hogy miért fektet ennyi energiát az itthoni munkákba. (!)
Ezzel megijesztett, hogy kezdődik az a bizonytalanság, az a hullámzás és kiszámíthatatlanság, amit annyira nem bírok benne.
Pedig jól elbeszélgetünk a régi dolgokról, arról, hogy ki mit hozott a puttonyában ebbe a párkapcsolatban és hogy mennyire illettünk össze valamikor. De ez már nem kelt reményt. Ez csak a múlt idézése, de nem látok továbbra sem közös jövőképet. Nem tenném még egyszer kockára a szívemet egy ilyen hullámvasúton.
A hétvégén Zéti szülinapja lesz, amikor az ő szülinapját is ünnepeljük, egy hónap csúszással, mert akkor nem volt itthon. Nagyon készül rá és ez nem is baj. Viszont az elköltözés és munkakeresés ügyében még nem tett semmit. Szerintem az első a munkahely megtalálása lenne. Ehhez viszont járni kéne a várost, beadni az érdekesebb helyekre a CV-t, böngészni a hirdetéseket. Ennek még nyomát sem látom a viselkedésében. Mintha minden a régi volna. Mintha nem lógna a feje fölött Damoklész kardja.
Márpedig nem tágítok. A döntésemet meghoztam. Mennie kell.
Tudom, hogy nem az ő útjával kellene foglalkoznom, hanem a sajátommal, de úgy látom továbbra is, hogy Ildikó egy álomvilágban él. Nem akar szembesülni a valósággal, úgy tudja élni az életét, hogy közben figyelmen kívül hagy minden figyelmeztető jelet. Egyfajta vakság ez. Csak akkor szembesül a nehézségekkel, tettei következményeivel, ha azok már bekövetkeztek.
Én már biztos cidriznék, ha egy hónap alatt állást és lakást kéne találnom, be kéne költöznöm, el kéne rendeznem a dolgaimat, hogy meglegyen a biztonság, legyen fűtés, víz, gáz és internet és ne függjek a volt hapsim jóindulatától. Ehelyett szülinapot rendezünk.
Őszintén szólva én nem akartam és nem is tudtam volna ennyi energiát tenni Zéti szülinapjába. De Ildikó most nagyon ráállt a készülésre, takarításra, főzőcskére. Megértem, hogy a csodát akarja elhozni a gyermekének, hogy kárpótolni akarja, ha azt akarja, hogy minden tökéletes legyen. De ezzel egy hét most elmegy az egy hónapból. Nap nap után, telnek a napok. Vajon mit fogok én tenni november 8-án? Vagyok olyan erős hogy kirakjam? Nem vagyok.
Talán ezt érzi rajtam. Talán emiatt nem veszi komolyan, amit mondtam és le is írtam. Nem hisz nekem. Ez is az a vakság, az ostoba, tervezetlen jövőkép? Rohan a nagyvilágba és fel sem méri hol vannak az akadályok, míg telibe nem talál egy betonfalat?

Visszajött

Ildikó visszajött és volt lehetőség átbeszélni a dolgokat. De még mielőtt a lényegre térnék egy mozzanat.
Nagyon nem vagyok komfortos azzal, ahogyan a szüleim kezelik a dolgot. Ildikó sok marhaságot csinált,teljesen irracionálisak a gondolatai időnként, de ettől még a gyerekek anyja és az is marad. A gyerekek kapcsán nekem is az az érdekem, hogy lehetőség szerint a környéken maradjon és minél többet találkozzon a gyerekeivel, minél több közös programjuk legyen. A gyerekeknek szükségük van egy anyára.
Ha meg már Ildikó itt lesz mindig a család körül, akkor érdemes vele olyan kapcsolatot kialakítani, ami nem veszekedésről szól. Ha még a világnézetek nem is egyeznek, akkor is érdemes meghallgatni a másik embert, mert érdekes dolgokról mesél. Közben az ember persze érzi, hogy ezt én másképp csinálnám, akár még azt is érezheti, hogy a másiknak totálisan rossz a kódolása, de megváltoztatni már nem lehet. Be kell látni, hogy a hosszú távú együttélés (még ha nem egy fedél alatt is) alapja a konstruktivitás, bizalom.
Ildikó beugrott a szüleimhez, amíg megvártak engem és ez alatt történt némi hangos nézeteltérés, én az ilyet nem szeretem.
Másképp is be lehet keretezni a történetet. Ildikóval minden héten így-vagy-úgy találkozni fognak. Meg lehet próbálni őt egyfajta befogadott lányukként kezelni. Az ember a lányától 40 éves korában már nem vár csodákat, örül, ha többet kaphat az ő idejéből és általa az unokák idejéből vissza. Szerintem érdemes végiggondolni, mi jobb? Morogni a másikra és eltaszítani azt, vagy kedélyesen eltársalogni vele, még ha nem is értünk mindenben egyet.

Másrészt persze volt időnk Ildikóval átbeszélni a legfontosabb dolgokat, ami a jövőnket illeti. Röviden és tömören megállapítottuk, ami eddig is nyilvánvaló volt, hogy nincs közös jövőnk. Egyetlen kérdésben volt nézeteltérés, ez pedig a gyerekek sorsa. Ildikó felvetette, hogy amint sikerül lakást szerezni, azt szeretné, ha Zéti hozzá költözne, míg a két nagyfiú nálam maradna. Ezt én kategorikusan elutasítottam, semmilyen módon nem szeretném megosztani a családot. Végül egyezséget kötöttünk. A gyerekek és én maradunk a Kocsi utcában, Ildikó költözik. A láthatása lényegében korlátlan, akkor jön a gyerekekhez, amikor akar. Ha tud nekik programot szervezni, el is viheti őket, ha akarnak menni. Akár egy-egy estét ott is aludhatnak nála, de a törzshelyük, a "bázis" megmarad a Kocsi utcában. Alapvetően a cél az, hogy minél többet lássák az anyjukat és minél inkább legyenek vele is. Én nem akarom őt kizárni semmilyen módon.
Egyébként 4-5 év múlva a két nagy már egyetemen lesz és várhatóan már nem Tatán fog lakni. Egyedül Zéti marad akkor majd a városban. Akkor már szerintem Zéti lesz eléggé nagy, hogy döntést hozzon a saját ügyében és eldöntse, hogy az anyjával akar-e lakni.

Néhány egyéb megállapodás:
1. Mindkettőnknek megvan a maga útja, azt követi. A másik útjába nem szólunk bele, tanácsot akkor adunk, ha a másik kéri.
2. A közös hozzáférésű bankszámla hozzám kerül, Ildikó lemond a hozzáféréséről.
3. Ildikónak nincs sem tárgyi sem járadéki követelése felém és nekem sem felé.
4. Megfizeti a tartozását felém (Camino ára)
5. Egy hónapon belül elköltözik és új életbe kezd. Ha szükséges, ez közös megállapodással kitolható, ha nem talál stabil munkát vagy szállást.

Ezen kívül még rengeteg egyéb témát is átbeszéltünk. Nagyon örülök, hogy lényegében tudtuk magunkat tartani a józanság szintjén, nem voltak érzelmi kitörések, egyikünk sem emelte fel a szavát, konstruktív beszélgetés volt és nem csata. Régen beszélgettem vele ilyen jót.
Rendszeresen megpróbál visszavinni a múltba és a fejemre húzni a vizes lepedőt, hogy ebben vagy abban a témában ki hogyan viselkedett és hogy én hogyan tettem lehetetlenné vagy hogyan nehezítettem meg az ő életét. Ezzel kapcsolatban azt kértem, hogy ne a múltat elemezgessük, mert az mindkettőnknek csak fájdalmat okoz, hanem nézzük a jelent és a jövőt, találjuk ki az együttműködés olyan módját, ami mindkét fél számára üdvös, vagy legalább felvállalható.

Talán így együtt fogunk tudni működni és nem bomlik fel a kapcsolat a gyerekek és az anyjuk között. Én egyelőre maradok a gyerekek mellett, ők nekem nagyon sok energiát, szeretetet adnak.
Ha pedig én is becsajozok még valamikor, akkor újra le kell ülni és ki kell találni együtt, hogy mi a legjobb a mindenkinek.

Gyerekek

Elnézést, tegnap este elég fáradtan tértem haza és nem tudtam teljesen befejezni a mondókámat. A tegnapi gondolatok viszont még élénken élnek bennem és nem is szeretném egyelőre, ha ezek a hangok elhalkulnának.
A legfontosabb tanulság tegnapról, hogy bárhogy is dönt Ildikó, az én feladatom, hogy a megváltozott környezetben keressem meg az utam a vágyott cél felé. A cél még mindig a harmonikus családkép, szeretetteljes párkapcsolat.
Na de hogy jutok oda én el?
Ennek több lépése van. Az első és legfontosabb, hogy át kell értékeljem a gyerekeimmel való viszonyomat, és támogatnom kell őket abban, hogy egymásban ne versenytársat, hanem partnert lássanak. A családom jelenleg egyfajta "harcosok klubja" modellben működik, minden este, minden szituációban van valamilyen összezörrenés, egymás cikizése, szekálása. Ez történik, ahelyett, hogy egymást erősítenék a gyerekek.
Ha a célom egy harmonikus családkép, akkor előbb létre kell hoznom egy olyan négy fő harmonikus családot, amelyikbe majd be tud illeszkedni egy normális érzelmi háttérrel bíró nő. Ha nem tudom megteremteni a harmóniát és együttműködést a saját gyermekeim között, akkor nem várhatom azt, hogy a leendő pótanya majd megteszi ezt helyettem. Arról pedig már alaposan meggyőződhettem, hogy Ildikó képtelen ennek a családi működésnek a kialakítására.
Ebben nekem kell kezdeményezőnek lennem, de nem igazán tudom, hogy merre induljak el, hogyan tudom megtanulni a családszervezés tudományát. Sajnos az én gyermekkori családom sem volt egy mintapélda, és ha igazán belegondolok, mindenhol vannak konfliktusok.
A különbség inkább abban van, hogy a felek a konfliktusok megoldásán dolgoznak, vagy inkább abban érdekeltek, hogy fennmaradjanak azok. Furcsa ezt leírni, de a gyerekek néha már csak azért is nyaggatják egymást, mert ez örömet okoz nekik, kárörömet okoz, ha valami a másiknak fáj.
Ez viszont baj. Mert akkor akarva akaratlanul ezt a torz mintázatot viszi tovább a gyerek a saját családjába és ott is az lesz a normális, hogy a gyerekek tépik egymást, a szülők tépik egymást.
Tudom, könnyebb ezt leírni, mint ténylegesen változtatni rajta. De arra eszméltem rá, hogy ahelyett, hogy Ildikó útját és céljait próbálnám kifürkészni, inkább azon kéne dolgoznom, hogy hogyan tudom helyrerakni a saját életemet.
Sajnos nem vagyok eleget otthon és ezért hétközben minimális a kontroll a gyerekek felett. Bevonhatok külső segítséget a gyerekek mellé hétközben, segíthetnek a szüleim és lehet, hogy Ildikó is néha feltűnik a színen, de valójában nekem kell vagy kellene olyan rendet és rendszert kialakítanom, amiben nem erény a másik bántása és örömet okoz segíteni egymáson.
Szeretem a munkámat. Fogadkozhatnék, hogy majd mostantól kevesebbet fogok dolgozni és többet leszek otthon, de ezzel csak magamat áltatnám. Szeretem a munkámat és ahhoz, hogy azt végezhessem, sokat kell utaznom, ügyfélnél lennem. Folyamatban van egy kis átalakulás ezen a téren és egy kicsit talán flexibilisebb életet élhetek majd, de alapjaiban nem fog megváltozni ez.
Szóval a kérdést feldobtam, leginkább magamnak, egy kicsit mostantól nyitottabb szemmel fogok járkálni, hogy ötleteket merítsek a jó családi együttműködés kialakítása céljából.
Nem akarom becsapni magamat, nincs azonnal gyógyír, sem nem mondhatom azt, hogy ez egy rövid távú probléma. Még várhatóan 8-10 éven keresztül ezzel napi szinten dolgom lesz.
Egy másik gondolat, a képernyő-függőségről. Sajnos el kell fogadjam, hogy a gyermekeim képernyőfüggő életet élnek, nem tudom kimozdítani őket onnan és ha ezért napi szintű csatát kell vívnom, akkor az minden nap egy kicsi keserűséget hoz az életembe, a gyerekekkel való viszonyomba. Itt olvastam egy olyan gondolatot, hogy lehet, hogy nem abban kell a gyerekkel vitázni, hogy használhatja-e az eszközt és ha igen, mikor és mennyit. Ez egy végeláthatatlan csata, amit nem lehet megnyerni.
Inkább azon kell dolgozni, hogy a gyermek számára is egyértelmű legyen, hogy milyen kötelességei vannak, amelyeket teljesítenie kell és az a feletti időt töltheti csak a saját belátása szerint a képernyő előtt.
Na most le kell rakjam a pennát, mert érkezünk Kelenföldre. Nem jutottam ennek a gondolatnak a végére, de elindultam rajta.

Coach

Voltam ma egy coachnál. Valahogy az élet úgy hozta, hogy kaptam egy ingyenes lehetőséget, hogy 5 alkalomban beszélgethessek egy tapasztalt coach-al, aki talán segíthet megtalálni a helyes utat. A coach és a pszichoterapeuta közötti alapvető különbség az elmondása szerint az, hogy a coach egy elérendő célhoz vezető úton követ téged végig és átbeszéli veled, hogy mi vezet oda. A pszichológus meg a gyermekkort, a múltat, a mai szituációhoz vezető okokat elemzi és azokban keres mintázatokat. Az első alkalom kicsit felemásra sikeredett, mert természetesen tele vagyok azokkal az érzésekkel és gondolatokkal, amik a mai állapotomhoz vezettek, ezért ma még inkább a múltról beszélgettünk, mint a jövőről.
Az egyik fontos előrehaladás azonban az, hogy megfogalmaztam azt a célt, amit szeretnék: szeretnék egy olyan boldog és harmonikus kapcsolatban élni és megöregedni, amelyikben szeretjük egymást a párommal, jól érezzük magunkat együtt, boldogságot okoz a másik érintése és ebben a kapcsolatban nevelgetjük a gyermekeinket.
A cél megfogalmazása azért is fontos, mert a coach a cél felé terel, erősíti benned a kívánt célt, és rávilágít, hogy felismerd, miket kell még tegyél, hogy azt elérd.
Másik fontos tanulság az volt, hogy bár jó, hogy mindenkivel beszélgetek arról, hogy milyen érzések is vannak bennem, de mivel a szerelem és szerelmi válság, egy olyan téma, amiről mindenkinek van véleménye (mint a foci), sokan sokfélét gondolnak és én ebben a zaklatott lelkiállapotban túl könnyen hajlok ide-oda. Ahelyett, hogy egy kicsit magammal foglalkoznék, egészen pontosan azzal, hogy mi az utam, hogyan akarom én elérni a célom és ez alapján találnám ki a saját megközelítésemet.
A harmadik, hogy bár nem Ildikó jövőjével kéne foglalkozzak, hanem a magaméval, de ha már meg akarom ítélni, hogy mi várható és fel akarok készülni rá, akkor ne másodkézből vegyem a véleményeket, hanem direktben hívjam fel és kérdezzem meg, mit is akar.
Negyedikként megfogalmaztam, hogy mivel is akarok a közeljövőben foglalkozni:
- Kialakítani a fiúkkal az együttműködés rendjét, avagy hogyan élünk Ildikó nélkül. Nagyobb figyelem kell a tanulásra, hamarosan felvételik következnek.
- Kettőn áll a vásár: Nem csak Ildikó a hibás, nekem is fejlődnöm kell. Azonosítani a fejlődés útját. Ne függjek mástól, ne támaszkodjak a másikra. Mi kell ahhoz, hogy önállóan is boldog, kerek személyiség legyek?
- Meg persze a legfontosabb, hogy a saját utamra koncentráljak és ne Csirke életét akarjam megszervezni.

Vajon mi a helyes út?

Egy pár napja már nem írtam, kicsit kezdett beállni minden, kezdtem úrrá lenni azt otthoni káoszon, kezdet megszilárdulni bennem az elhatározás, hogy mit és hogyan fogok tenni, ha Ildikó visszatért.

Az alapfelállás egyszerűnek tűnt a szememben 17 év => elhidegülés => megcsalás => szétválás.

Aztán ma úgy alakult, hogy nem mentem fel Pestre, mert olyan dolgom akadt, amit itthonról is tudtam végezni. És ha már itthon voltam, kaptam az alkalmon és néhány dolgot elintéztem. Ezek egyike volt, hogy meglátogattam a háziorvosomat, hogy gyógyszert írassak vele.

Azt tudni kell, hogy az én háziorvosom Ildikó háziorvosa is és egy olyan nőről van szó, akit kifejezetten tisztelek és adok a szavára. Valahol velem egykorú lehet, de mindig magázódik a betegeivel, kicsit hűvös és távolságtartó. De amikor említettem, hogy fizikálisan minden rendben, csak lelkileg vagyok bajban, sokat beszélgetett velem a helyzetről, a problémáról, a lehetséges okokról és megoldásokról. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy párterapeutánál, felnyitotta a szemem dolgokra és ezzel megingatta az elhatározásaimat. Ő maga is vált már és látott pár válást közelről, ezért óvott az elhamarkodott döntéstől.

Több mondása volt, talán pontokba szedem.

1. A nőknél gyakori jelenség, hogy ha megtalálták a párjukat, a családra fókuszálnak, évekre otthon maradnak, majd amikor a gyerekek kicsit nagyobbak lesznek, ráébrednek, hogy elteltek az évek és ők még nem élték ki magukat. Ez egyfajta kapuzárási pánik. Ilyenkor könnyen szakítanak azzal, ami/aki korlátozza őket és szükségük van önállóan eltöltött időre/új pasikra/kalandokra, vérmérséklettől függően.

2. A hapsik ugyanezen átesnek, ilyenkor beújítanak egy fiatalabb nőt, aki viszont pár év múlva ugyanebbe a korosztályba lép és kezdődik a válás újra.

3. A gyerekek számára nincs rosszabb, mint ha a szülők veszekednek, ennél már a szétválás is jobb, ha az megoldást nyújt, ha a kapcsolat menthetetlen.

4. Meg kell próbálni leülni és az érzelmeket, sérelmeket kizárva, racionálisan átbeszélni, hogy kinek mi volt rossz, hogyan lehetne változtatni azon. Ügyelni kell, hogy ez ne menjen át vitába, személyeskedésbe.

5. Amikor egy egyik fél elutazik, egy teljesen új közösségbe kerül, ahol huzamosabban más játékszabályok érvényesülnek, előfordul, hogy kirúg a hámból, olyan döntést hoz, amit a normál körülményei között nem tett volna meg. Egyszerűen más feltételek mellet ugyanaz az ember másképp viselkedik.

6. Ezért meg kell adni az esélyt, hogy térjen vissza valódi közegébe, értékelje felül amit tett és szükség szerint korrigálja azokat. Erre időt kell adni és 17 éves kapcsolat átértékeléséhez 1 hónap kevés.

Ezek mentén azt a tanácsot kaptam, hogy kompromisszum készen várjam a páromat, ne elutasítóan, mert lehet hogy ez nála sem olyan mély ez a váltás és visszakozni akar majd belőle, megerősítené az eredeti kapcsolatot.

Szóval erről volt szó. Ezt dióhéjban elmondtam a kölyköknek, mire az a válasz érkezett, hogy ez a néni nem ismeri Mamit. Mami nem tud racionálisan gondolkozni és kommunikálni.

Na és most itt állok. Vajon kinek higgyek? A kiábrándult énemnek és családomnak, vagy az orvosomnak?

Vonaton ülve

A vonaton ülve feltör bennem a zokogás. Az együtt töltött éveket siratom. a sok szép karácsonyt, a kirándulásokat és a mindennapokat. Siratom a boldogságot és büszkeséget, amit akkor éreztem, amikor a gyermekeim születtek. Siratom a szülinapokat, a gyermekek rajzait, az anyjuk ölelését. Bajban vagyok. Feltörtek az emlékek, átcsapnak a fejemen és hiába minden racionalitás, hiába minden védőgát, átjutnak a réseken és átveszik az uralmat a hangulatom felett.
Gyászolok. Gyászolok valamit, valakit, akit nem vesztettem el. Aki eldobott magától. Gyászolom saját magamat, a régi énemet. Gyászolom azt az embert, aki azt hitte, elég egy ház, a gyerekek és egy kutya és már mindjárt kész a család. Kész is volt. Csak fenntartani nem bírtam. Szétfeszítették belülről. Ildikó kivágta a falát és ezzel az egész lufi leeresztett.
Teszem a dolgom, hordom a gyerekeket iskolába, járok munkahelyre, minden nap elindítok egy mosást. De ez csak a felszín. Ha tudok valakivel beszélgetni, akkor általában jobb kedvre derülök, de aztán visszajön a fájdalom és az egyedüllét.
Szentimentális marha vagyok.
Hiányzik. Pedig nem kéne hiányozzon, hiszen ő dobott el magától. Beszélgetnék vele, elmondanám a bánatom. De nem tehetem, már nem nyílhatok meg előtte, mert nem számítok könyörületre tőle. Hát ide írom le, talán ez megnyugtat.
Nem félek, a racionális énem helyes úton fog tartani, most már biztos vagyok ebben. Csak néha az emberen eluralkodik a szomorúság, a veszteség érzése. Mintha meghalt volna valaki.
És meg is halt. Egy eszménykép halt meg aki bennem élt. Ezt az eszményképet siratom a vonaton ülve.

Emese

Tegnap este nem írtam, mert Cicóval beszélgettem egy jót. Szükségem van az emberi kapcsolatokra, a beszélgetésre ezeknek az eseményeknek a feldolgozásához. Jó látni azt, hogy ki hogy reagál arra ami történt, és hogy mennyien biztosítotok támogatásotokról.
Tegnap is jó nap volt, bár a hétköznapok kicsit másképp zajlanak. Reggel korai kelés, gyerekek ébresztése, a napi motorikus feladatok indítása zajlik. Az agyam akkor kezd felpörögni, amikor kilenc körül beérek a céghez. Pénteken egy fontos dokumentum leadási határideje volt, amit már néhányan véleményeztek, ezt vitattuk meg délután. Szeretek vitatkozni, a szó nemesebbik értelmében. Szeretek érvelni amellett, amit gondolok és úgy tűnik jó vagyok ebben. Ezért is volt sikerélmény a délutáni vita, mert visszaigazolta a munkánkat, csak finomította az elkészült művet.
Van egy kolléganőm, Emese. Vele nem sok kapcsolatom volt eddig, mert nemrég került a mi osztályunkra. Tegnap viszont leültünk kicsit beszélgetni és nagyon érdekeseket mondott, ezek egy részét Cicó is megerősítette. Emese nem ismert korábban sem engem sem Ildikót, de az alapján amit elmondtam, összerakott a saját fejében egy vázat, egy elképzelést és tett néhány izgalmas mondást. Ő maga is önismeretre jár, mint Ildikó tette, de úgy látom számára hasznosabb volt.
Szóval az egyik gondolata ahhoz fűződik, hogy vajon az, amit Ildikó tett, egy látványos, de átmeneti jelenség (flame), vagy pedig egy hosszú távú kiégés eredménye. A flame lehet csak egy jel akar lenni a pár felé, hogy azonnali változásra van szükség. Láttunk már olyan kapcsolatokat, amik helyre tudtak zökkenni az egyik fél elhajlása után. Azt gondolom, hogy ez az én esetemben nem kérdés. Hosszú nyűglődés és szenvedések után jutottunk erre a pontra. Ahogy magamat is kezdem elemezni, azt látom, hogy legkevésbé tenne jót nekem, ha kibékülnék vele, mert visszaállnánk abba a kerékvágásba, amiben eddig voltunk és lassan tovább romlana minden. A másik, hogy ha tényleg csak egy jelet akart volna adni nekem, akkor maximálisan kiélvezi azt a szituációt kint Spanyolországban, de ameddig kint van, nem köti az orromra, sem nem kürtöli szét. Aztán amikor hazajön elmondja, átbeszéljük, sírunk és együtt döntünk. De nem ez történt. Szerintem a legostobább módját választotta a kommunikációnak és ez jelzi, hogy nem csak az élményre volt szüksége, hanem ténylegesen fel is akarta rúgni a kapcsolatot és a maga módján tette ezt, még ha ezzel nekünk fájdalmat is okozott.
A másik gondolat, amivel Emese szembesített, az hogy nem szabad elsietnem az újabb kapcsolat kialakítását. Bennem volt egy ideig az a gondolat is, hogy ha már ő fogta magát és bepasizott, akkor én is keressek egy másik nőt mihamarabb. De ez botorság. Ildikó részben azért is kellett kirobbanjon a kapcsolatunkból, mert számára azok a keretek, amit én szabtam, túlságosan szűkek voltak. Hiába kapott meg mindent. amit én adhattam, hiába kapott szabad kezet, abban mit kezd az életével, ez nem volt elég neki. De vannak olyan szerepek is,melyeket én is tudattalanul elvárok a páromtól, olyan feladatok, felelősségek, amiket nem szívesen viszek nap mint nap, inkább átdobom a szekér túloldalára. Erre jó példa, amikor a Nemzeti Múzeumban kaptunk egy bilétát a ruhatárostól a kabátunk leadása után, hirtelen kerestem, hogy hol van Ildikó, mert mindig mindent neki szoktam odaadni, hogy ő vigyázzon rá. Ez egyszerűen belém ivódott az évek során. Az ilyen apró megszokások és elvárások egyfajta keretet rajzolnak abban, hogy én hogyan kívánok együtt élni a párommal. Ha viszont ezeket a sémákat nem ismerem fel és nem gondolom át, akkor egy újabb kapcsolatba ugyanezekkel az elvárásokkal lépek, ami megmételyezheti azt a viszonyt is.
További szempont, amin már tényleg magamnak kell dolgoznom, az a ragaszkodás és a szeretet megkülönböztetése. Még Ildikó előtt volt egy három éves kapcsolatom, ami nagyon hasonlóan ért véget, a lány besokallt, egy ideig kereste a kiutat, majd megszervezte a másik életét és korrekt módon bejelentette, hogy már nem szeret és nem szeretne velem élni. Persze akkor is nagy törés volt ez nekem, de legalább akkor még nem voltak gyermekeim. Amire ki akarok lyukadni, hogy ott is volt egy olyan időszak, amikor a lány már minden elképzelhető módon jelezte felém, hogy nem érzi magát jól velem, de én ragaszkodtam hozzá, meg akartam tartani. Úgy tűnik ez a ragaszkodás, néha irracionális mértékben is, az hogy figyelmen kívül hagyom a rossz jeleket és hiszek és bízok vakon és naivan, az én egyik jellemzőm. De be kell látnom, hogy Ildikóval is az elmúlt években inkább már a ragaszkodásom tartott össze, és nem a szeretet. Én is láttam, hogy nem tud már viselkedni a kapcsolatban, nem találja helyét a háztartásban és hogy nagyon sokszor bután és meggondolatlanul viselkedik. Láttam és ezért egyre többször éreztem magamban csalódást, de nem adtam fel. Ha utólag végig gondolom, már jó ideje nem szeretem őt, hanem ragaszkodom hozzá. És ez nagy különbség. Ez egy tanulság nekem, amit fel kell dolgoznom, amivel kezdenem kell valamit, mielőtt egy újabb kapcsolatba ugrok.
... Most egy picit kiugrottam a gondolatmenetemből, mert megszólalt az ébresztőóra, keltettem Zétit. Jó kedve van, kacagtunk együtt, mert csiklandozza a borostám. Nagyon foglalkoztatja, hogy mikor jön már Mami, hány nap van még addig hátra, mikor kell elköltözzön Mami. Hol fog lakni? Mit fog enni? Megbeszéltük, hogy Mami itt fog lakni Tatán és bármikor mehet majd hozzá, csakúgy mint Mamához. Ha akarja (és lesz rá lehetőség), ott töltheti a délutánt, együtt tanulhatnak. Feltételezve, hogy erre lesz fogadókészség Ildikó oldaláról.
Mennem kell, kezdődik a verkli, forog az óriáskerék.

Egy levél

Ezt kaptam Csabitól, Ildikó öccsétől:
"Helló maestro, sajnos hozzám mint mindig utoljára jutnak el a hírek, vagyis tök véletlenül láttam egy feltűnő képet és utána néztem hogy kicsoda micsoda dolgot látok. Meg kérdeztem cicot és mondta hogy te tudsz róla. Úgy döntöttem hogy írok neked mert, nekem nem tűnik korrektnek az Ildikó viselkedése, se ciconak meg anyukának sem. De sajnos mi nem tudjuk rá kényszeríteni hogy ne csinálja azt amit csinál. Én csak azt szeretném mondani hogy nagyon sajnálom ezt a szituációt, csak annyit szeretnék hozzá szólni hogy próbáljátok úgy alakítani a dolgokat hogy a lehető legkeveset szenvedjenek a fiúk. Sajnos nem vagyok valami jó lelki pásztor, sem jó tanácsadó, de szerintem most a leg fontosabbak a srácok, üdv"

És ezt válaszoltam:
"Szia Csabi, sajnos elég messze sodort minket egymástól a sors, de örülök, hogy megismerhettelek és remélem majd összefutunk még időnként. Természetesen nekem is a gyerekek vannak most leginkább a fókuszban. Próbálom úgy szervezni az életemet, hogy minél többet legyek velük és az az idő minél tartalmasabban teljen. Ildikóval már nem vágyok másra csak egy nyugodt, sima elválásra. Éveken keresztül nyűglődtünk, most eljött az idő. Az ahogyan eldobott engem, az nagyon nem volt szép, de végső soron várható volt. A kölykök most egyelőre kezdenek megnyugodni, felismerik, hogy egyelőre az ő életükben nem változott semmi. Ahhoz, hogy működni tudjunk, kezdem rávezetni őket arra, hogy négyesben is ugyanolyan erősek vagyunk, mint öten voltunk, vagy talán még jobb is lehet a helyzet egy állandóan görcsös és lázadó anya nélkül. Sokat segítenek, szép lassan megtanuljuk együtt a házvezetés csínját-bínját, kiderül, hogy ki jobb a mosogatásban és ki szeret inkább teregetni. Ez persze csak átmenet. A sorsfordító az az időszak lesz, amikor Ildikó visszajön és itt él még velünk egy kicsit. Remélem megérted, de nem szeretném látni a továbbiakban őt nap-mint-nap, túl sok emléket ébreszt, túl sok reményt kelt az ő jelenléte, ezért is maradtam a kapcsolatban eddig. Ezért megkértem, hogy egy hónapon belül költözzön el. Ha akar, tud kemény és önálló lenni, remélem egy hónap elég arra, hogy átrendezze az életét. Én szeretném, ha továbbra is visszajárna a fiúkhoz, vagy a fiúk menjenek időnként hozzá, hogy minél többet lehessenek együtt. Nincs rosszabb, mint elveszteni a szülődet, de ezt talán legkevésbé neked kell elmondanom. Remélem, hogy itt marad valahol Tatán, megtalálja a helyét a társadalomban, elkezd végre dolgozni, amit sajnos évek óta tologatott. Én meg végül is csak azt csinálom, amit eddig: próbálom összetartani a családot, felnevelni a gyerekeimet, hiszen ők azok, akik végső soron számítanak, a munkahely, a pénz elillan, az emlékek megsárgulnak, de azok az emberek, akik mellett érdemes megöregedni, akik emlékezni fognak rád, azok a legfontosabbak nekem. Na, nem akarok túl szentimentális lenni, örülök, hogy írtál, megyek ébreszteni Bendzsit, mert úszása lesz és tegnap későn értünk haza a World Press Photo kiállításról. Még össze kell rakja a táskáját, át kell nézni a dolgait. Pá és örülök, hogy írtál, remélem nem szakad meg a kapcsolat, attól még hogy az aki által ismerlek már nem is fog hozzám tartozni. Hali"

World Press Photo

Ma is minden a legnagyobb rendben ment, de hozzá kell szoknom két dologhoz a gyerekek vezetése kapcsán. Az eddig is tudtam, hogy nem segítenek, ha én nem teszem a dolgom, viszont ha valamelyik másik nem segít, akkor az ő motivációjuk is csökken. A másik, hogy nehezen melegednek bele a segítésbe, kora reggel még mindenki morgott, 11 fele, már ment minden mint a motolla.
Volt egy pont valamikor, amikor éreztem, hogy fáradt vagyok és bele is vagyok fáradva a harcba velük. De aztán ledőltem kicsit pihenni magam is. Aludni ugyan nem tudtam, de újult erővel indultam utána és kicsit nagyobb vehemenciával kommunikáltam az elvárásaimat. Szép lassan beindult minden. Végül a mosás, mosogatás, fűnyírás is le lett tudva. Persze lett volna még egy rakás vasalás és takarítani sem jutott idő. A tanulásról már nem is beszélve.
Délután Pesten voltunk a World Press Photo kiállításon, nagyon érdekes, szép és megdöbbentő volt. Talán kicsit túl sok volt az ember. A nagyok láthatóan értették és élvezték, Zétinek még interpretálni kellett, hogy mit lát, mert lassan olvas és gondjai vannak az olvasottak értelmezésével.
Ez egy nagy baj, amit csak rengeteg gyakorlással lehetne áthidalni, az értő olvasás hiánya. Zéti ebben el van maradva és én sem tudtam a hétvégén ezzel foglalkozni, konkrétan még a házit is csak reggel tudja majd megírni Zéti, mert este nyolc fele tévedtünk haza és fürdés után beesett az ágyba. Mostanában szokatlanul sokat, 9-10 órákat alszik.
Amúgy minden rendben, próbálom a kölyköket terelgetni, egyelőre úgy tűnik sikeres a projekt.

Boldogság

Kerek minden.
Nagyon szép napot töltöttem el a fiaimmal, olyan dolgokat teszek mostanában, amit régóta nem mertem, mert mindig Ildikó véleménye, elvárásai szerint döntöttem. Most már nem így van.
Délelőtt egy tenisz tornán voltunk Bendzsivel és Zétivel, nagyon élveztem az ottlétet, én is játszottam. Persze én voltam a leggyengébb, mert legutóbb 25 éve tanultam egy kicsit teniszezni, de nagyon jól esett a mozgás. Sokkal nagyobb szabadságot jelent, mint a futás, jobban átmozgat. Az idő is tökéletes volt, az emberek kedvesek, segítőkészek.
Egyszóval beleszerettem ebbe a sportba és úgy tűnik a srácok is nagyon élvezik. Bár a versenyben csak a sor végén szerepeltek, mégis szerettek ott lenni és játszani.
Azt hiszem erősíteni fogom bennük ezt a vonalat és magam is elkezdek lejárni a pályára. Ki lehet bérelni pályákat szinte bármikor és le lehet menni ütögetni. Van egy beton falas rész is, ahol akár egyedül is eljátszhat az ember.
Na de nem erről akartam most írni.
Ildikóval beszélgettem és nagyon érdekes dolog alakult ki belőle.
Leírta, hogy nagyon boldog az új kapcsolatában és egy olyan férfit talált magának, akivel minden szempontból jól illeszkednek.
Az az érdekes, hogy ez engem nem elkeserít, hanem felvillanyoz. Évek óta látom magam mellett vergődni és keresem, hogy hogyan tehetném boldoggá. És most végre boldog. Ugyan nem mellettem, de ez most mit se számít. A lényeg, hogy az az ember, akit mindig is olyan boldognak szerettem volna látni, mint amikor az újszülött gyermekeit a kezébe vette, most újra boldog lehet.
Én már elengedtem őt és csak örülök annak amit érez.
Az új hapsit viszont sajnálom. Én tudom milyen változékony és megbízhatatlan Ildikó lelkiállapota, azt is tudom, hogy milyen módon tudja kínozni az embert, amikor a saját belső feszültségét vagy keserűségét kivetíti a másikra. Nem lesz könnyű sorsa a srácnak Ildikó mellett. Sok tömény szenvedés vár rá, minél közelebb lesznek egymáshoz, annál több.
Kívánok nekik sok boldogságot, együtt, szeretetben eltöltött éveket, sok kis Jürgent és Hildát nemzzenek a világnak.
Tényleg szívből kívánok minden jót nekik és örülök, hogy a folytatásból kimaradok.

Szeretem a gyerekeimet és amit tőlük kaptam az elmúlt napokban, hetekben azt nem tudom eléggé megköszönni. Talán Bendzsi segített a legtöbbet kijönnöm a kátyúból, rájönnöm, hogy a szerelmi bánatomat le kell küzdenem és egy új életet kell éljek.
Körülbelül egy hete felmerült bennem, hogy már nem bírom azt a kupit, ami otthon van és meg kellene valahogy újítani a dolgokat, például fel kellene fogadni egy házvezetőnőt, aki elvégzi a takarítás, mosás, vasalás feladatait, hogy emberi környezetben élhessünk.
Ezeket a feladatokat természetesen régen Ildikó látta el, de az elmúlt egy évben már olyan időszakai is voltak, amikor azzal kínozta a környezetét, hogy szándékosan semmit nem csinált és hagyott mindent tönkre menni, összegabalyodni. Akkor még arra számítottam, hogy ezeket a feladatokat ő ellátja majd. Mára tudom, hogy mi is képesek vagyunk fenntartani a lakást és ez még együtt végezve jó csapatfeladat is lehet.
Szóval amikor felvetettem, hogy hívjuk takarítónénit, azonnal tiltakozás érkezett Balutól, Bendzsitől. Kijelentették, hogy ide senkit nem szeretnének beengedni és nem szeretnék ha egy idegen sertepertélne a lakásban. Azt gondolom ezzel semmi gond, ha hajlandóak kivenni a részüket a  rendrakásból, mosogatásból, mosásból, teregetésből, vasalásból és még ki tudja hány apróságból, ami egy ház, egy lakás környékén feladatként jelentkezik.
Mióta Ildikó nincs itthon és nem látványosan lustálkodik naphosszat, a gyerekek is könnyeben rávehetők a segítségre. Együtt négyen sok mindent meg tudunk csinálni. Ami egyelőre a nehézséget jelenti, az az önálló feladat felismerés és felvállalás. Ha valamire direktben fel vannak kérve, az általában megteszik, de ehhez folyamatos kontroll kell. Ott kell álljak és folyamatosan osztanom kell a feladatokat, hogy menjen a munka. Ha én ne csinálom, gyakorlatilag nem történik semmi. És sajnos hétköznap ezért is válik rendetlenné a lakás, mert nincs időm (és este hazajőve lelki energiám) vezényelni a feladatokat. Ehelyett a legsürgősebbeket elvégzem magam, a többi hétvégére marad. Ha viszont szombat-vasárnap valamilyen programot szervezek, abból biztosan az lesz, hogy totál káosszal indul a hétfő, senkinek sincs tiszta ruhája, nincsenek kész a házi feladatok, a feje tetejére áll a család.
Bármennyire is tiltakoztak a kölykök, és bármennyire is élvezem a közös munkát velük, ha nem akarom a hétvégéket mindig rendrakásra és takarításra szánni, valakit mégis fel kell majd fogadjak.

Délután elmentünk Gabikához Tárnokra. Nagyon régen találkoztunk már velük és valahogy sehogy sem jött össze, hogy együtt töltsünk egy kis időt. Nagyon szuperül éreztük magunkat és köszönöm, hogy ilyen jókat beszélgethettünk. Nagyon édesek a kölykök ott is, Zente egy tünemény kis kacagós hajasbaba. A fiúk kaptak szép ajándékot is, a két nagy egy-egy fából készült (!) napszemüveget, Zéti pedig egy focilabdát. Mindenki nagyon el volt ájulva és kicsit szégyellem magam, hogy mi csak némi svájci csokival mentünk házalni.
Azt éreztem velük, ami most nagyon fontos nekem, hogy Ildikó nélkül is maradhat a barátság, nem kell feltétlenül elveszítsem azokat az embereket, akiket általa ismertem meg, de megszerettem őket és jó nekem, hogy beszélhetek velük.
Balu és Bendzsi is már nagyon felnőttesen viselkedett, Balu kifejezetten részt vett a felnőttek beszélgetésében, jó tárgyalópartner, értelmes gondolatai, kérdései vannak. Bendzsi is sokat fejlődött az utóbbi időben, egyre kevésbé jellemzi a dedós viselkedés, értelmesen hozzászólt a beszélgetéshez.

Na jó, kezdek fáradni, lassan éjfél. Nagyon szép nap volt a mai.

Emlék a múltból

Hogy milyen csodákat tud ez a blogspot...
Elhúzott a sublótból egy bejegyzést, amit nem posztoltam. Nem posztoltam, mert féltem hogy megbántom vele a párom. Már nem félek. Már nem a párom. Szóval egy bejegyzés abból az időből, amikor még tehetetlenül feküdtem a kórházban a kemoterápia miatt.

---------------------------------

2013-03-16 Szombat

Tehetetlen vagyok most is, de másképp. Csirke nem fog örülni a mostani bejegyzésemnek. Bár mostanra olyan közönyre tett szert, hogy nem biztos, hogy akár dühöt ki tudok csikarni belőle.
Érzem, hogy feladta a szakdolgozat megírását ezen a pszicho asszisztens képzőn. Hamarosan leadási határidő lesz, sorakoznak a megíratlan házi feladatok, és a szakdolgozat sem készül. Ha direktben rákérdezek, akkor persze azt mondja, amit mindig: hogy nem adta fel. Ő soha.
Ha viszont arra kérdezek, hogy mivel haladt, mit tett, akkor nincs válasz. Az utóbbi napokban Zéti szoknyája alá bújik. De nem úgy, mint egy felnőtt, aki végiggondolja tetteit és annak következményeit és előállna egy tervvel, hogy mikor és hogyan fog tanulni. Úgy tesz inkább, mintha ez a probléma nem is létezne és engem zár ki inkább az életéből, mert rendszeresen emlékeztetem a problémára.
Csirke értsd meg, hogy csak Te tudod megírni. És meg tudod írni, ha akarod!
Ha viszont elbújsz a probléma elől, akkor borítékolod a saját kudarcodat. És neked most nem kudarcra van szükséged, hanem sikerélményre. Sok sikerre.
Az egyik pillanatban azt mondja, hogy nem adta fel, a másik pillanatban pedig azt, hogy "Hát ennyire vagyok képes". Amikor pedig legutóbb valamelyik blogbejegyzésben azzal vádoltam, hogy belekezd mindenbe, majd feladja, akkor pedig lehord, hogy ne írjak valótlanságokat róla a blogomban. Bárcsak én találnám ki ezeket és nem az élet hozná sorban! Hány fogadkozást hallottam, amikor belekezdtél a pszichológiába és a kétségeimet fejeztem ki a kitartásoddal kapcsolatban.
Vajon hány éves koráig fogod Zétit még arra tudni használni, hogy indokold az otthonlétedet? Mikor döbbensz rá arra, hogy vesztegeted az éveidet sorra? A munkába állástól való félelmed pont ugyanazon az alapokon nyugszik, ami miatt a pszichót is kezded feladni! És ez a kishitűség. "Hát csak ennyire vagyok képes"! És tényleg? Nem ugyanez a nő az, aki felnevelt 3 gyermeket? Nem ugyanez a nő az, aki két gyermek után könnyedén visszaállt a munkába és magabiztosan helytállt azokban?
Miért kell feladnod? Vedd már észre magad! Te sem akarsz kudarcot, ugye? Ne add fel! Itt vagyok, gyere és csináljuk együtt!

Ne felejtsd el!

2018.09.25.

Csirke 40. szülinapja

Megbízhatsz benne még valaha?

Még mindig szeretem?

Bolond az ember.
Ma arra ébredtem, hogy egyszerű, de szép álmom volt Csirkével. Hűtőt takarítottunk, dolgoztunk tettünk-vettünk, készültünk egy futásra. Közösen, ketten, együtt.
Nagyon fáj. Racionálisan kezdem elfogadni a tényt, de az érzelmeim szintjén még mindig függök tőle, ragaszkodok hozzá. Fáj az, hogy ennyire balek vagyok, ennyire vágyok valaki olyannak a szeretetére, aki megvet engem.
Kijátszotta az érzelmeimet, a hétköznapok során ugyan sok lemondást kellett megéljek mellette, de mégis hagyta hogy fennmaradjon bennem ez az állapot. Bár ha jobban belegondolok, ki akart ő már szakadni ebből, csak látta, hogy milyen sérülékeny vagyok és nem merte megtenni addig, amíg itt van mellettem. Most hogy elment Caminóra, most el tudott távolodni és végrehajtotta az a műtétet, amivel az utolsó szálakat is elvágta, amelyek még összekötöttek minket.
De könyörgöm, én tizenhét évet nem tudok elfelejteni. A felnőtt, tudatos életem több, mint felét vele töltöttem. Hozzá vagyok szokva, hogy ha történik valami, akkor őt hívom fel. Ha eszembe jut egy ötlet, egy kérdés, akkor vele beszélem meg. Ha valamilyen nehézségem van, akkor vele beszélem át a megoldást. Persze általában nem tudott már régóta tanácsot adni, de mégis volt kivel megbeszélnem a dolgaimat.
Egy jó ideje (praktikusan már évek óta) nem érdeklődik a munkám, munkahelyem, mindennapos gondjaim iránt. Megszoktam, hogy a kisebb dolgokat, kisebb kudarcokat és örömöket magamban tartsam, mert őt úgysem érdekli. De ha összegyűlt bennem valami, akkor azt időnként kiöntöttem neki. És az a fura, hogy én úgy érzem, hogy a fordított irányban is így ment ez a dolog. Magába zárkózott és szeparálta magát, de végül mégis bevonta döntéseibe, megosztotta velem az érzéseit, feltettem nekem a kérdéseket, amik foglalkoztatják, kikérte a véleményemet.
Szóval ő volt a lelki társam, és most az a faramuci helyzet állt elő, hogy amikor a legnagyobb fájdalmakat élem át és ezt szeretném valakivel átbeszélni, nincs kivel tegyem. Az az ember, akivel tizenhét éve ezt teszem már nem alkalmas rá. Nem beszélhetek neki arról, hogy mennyire csalárd és velejéig romlott nőnek tartom. Nem kaphatom meg a véleményét, amit bár nem mindig követtem szó szerint, de mindig adtam rá. Egyedül maradtam, egy félbetört alma vagyok, aki kiabálni akar, de nincs már meg akinek mondhatná.
A szülők és a család, gyerekek fontosak, itt élnek körülöttem, támogatnak, erősítenek, fontos hálót jelentenek ahhoz, hogy napközben, a racionális énemmel, racionálisan járjak el. Hogy megértsem és feloldjam mindazokat a függőségeket, amik ezer szállal Csirkéhez fűznek. De éjjel eltűnik a racionalitás, az álmaimat az érzelmeim irányítják és az érzelmeim nem változtak.
Még mindig szeretem azt a nőt, aki megcsalt egy másik hapsival.
Tudom meg lehetne bocsátani és újra együtt, de nem. Szerintem ez neki sem menne, de már én is érzem, hogy olyan folyamatok kezdenek elindulni bennem, amelyek visszafordíthatatlanok. Ha őrá gondolok, akkor már nem azt a mosolygós lányt látom, akibe beleszerettem, hanem egy kétarcú szörnyeteget, akitől viszolygok.
Közben pedig ha belegondolok az ő helyzetébe, akkor reálisan látom, hogy már évek óta elvesztette a hitét bennem, és szép lassan teljesen szeparálódni tudott, nem kis mértékben azért, mert önismereten, pszichológián valami ehhez kapcsolódót tanult. Érezte ő hogy gondjai vannak velem, meg is próbálta ezt a tudtomra adni minden módon, csak én nem akartam ezt elfogadni. Észrevettem a jelzéseit, de nem akartam elfogadni azokat, nem akartam lemondani a személyéről. Pedig az elmúlt év már nagyon durva volt. Nem, nálunk nincsenek veszekedések. Sem ő sem én nem szeretünk hangoskodni. Apró jelzések, mimikák, vagy éppen a meg sem szólalok. Ezek jelentik a kommunikációs eszköztárat, ami felvonultat, amikor jelezni akarja, hogy problémája van velem.
Tudjátok, az zavar még, hogy mindeközben nem építette fel azt a másik bázist, amire támaszkodva tovább léphetne. Az én pénzemből él, élősködik rajtam évek óta. Többször beszéltünk róla, hogy dolgoznia kéne, de valójában rettenetesen lusta ember. Kerüli a munkát, kerüli a feszültséget, nem tudja elviselni a stresszt. Inkább járt egyetemre és még egy hónappal ezelőtt azt is felvetettem, hogy intenzív angol tanfolyamra menne inkább, de elodázná a munkakezdést. Ő olyan ember, aki képes itthon ülni, kicsit tenni venni, de valójában csak lustálkodni egész nap. Sajnos ez az attitűd a gyermekeiben is benne van, leginkább Bendzsiben. Nagyon nehéz lesz magát munkára bírni.
Ezért is volt mindig kényelmes számára elfogadni azt a pénzügyi és materiális stabilitást, burkot, amit én biztosítok, van mit enni, van hol lakni, nem kell cserében szinte semmit sem csinálni. Hónapokat tudott nyáron is eltölteni úgy, hogy praktikusan nem csinált semmit. Ez hatványozottan jelentkezett akkor, ha Anyuka is itt volt, mert akkor Anyuka (az anyósom, vagy most már ex-anyósom) átvett tőle minden házi munkát, vezette a háztartást és a lánya, nem hogy a felszabaduló idejét tanulással töltötte volna, de konkrétan lézengett. Elment futni vagy keresztrejtvényt fejtett, vagy beszélgetett a barátnőjével. Az én hülyeségem, amit már régóta megkaptam a szüleimtől, de mindig védtem Csirkét, hogy ezt hagytam. hagytam mert szerettem és függtem attól az embertől, akit eltartottam.
Na jó volt most írni, egy kicsit letettem azt a terhet, azt a zokogást és fájdalmat, amire ma ébredtem.
Meg kell erősítsem magam és nekem is el kell vágnom azt a köldökzsinórt, amit ő már megtett. Az új hapsija feltett a Facebookjára egy képet, melyen ketten együtt szelfiznek. Csirke velem ilyet csak néhanapján tett, az elmúlt tíz évben szerintem nincs is kettesben szelfink. Na mindegy, a lényeg az, hogy a kép nagyfokú intimitást mutat a két ember között, ami végül is szembesít engem a tényleges helyzettel. Ezért kitettem a képet és aláírtam egy pár szót, hogy ne felejtsem el. Megmaradjon a tudat, hogy ha meg akarnék enyhülni, bele akarnék megint esni a mindennapok szürkeségébe, akkor szembesítsen nap-mint-nap azzal, hogy ez megtörtént, ő már mást szeret.

Talán Tatán?

Üdv,

tegnap elkezdtem szétszedni a Csirkével összefonódott digitális világunkat, hogy ne használjak olyan fiókokat, amik az ő nevére lettek regisztrálva. Az egyik legfontosabb ilyen a messenger.

A legkisebb fiam iskolájában már haladnak a korral és létrejött egy messenger csoport, amin napi szinten érkeznek hírek a házi feladatokról, iskolai teendőkről. Ez egy nagyon jó dolog nekem mint szülőnek, mert láthatom, hogy milyen feladataink vannak és bármilyen témát fel lehet vetni.

Eddig viszont nem volt önálló fiókom, ezt oldottam most meg.

Szóba elegyedtem többek között Csirkével is a messengeren és jó híreket kaptam. Talán nem annyira elvetemült mint gondoltam, mert a kérdésre válaszul jelezte, hogy Tatán szeretne maradni és a gyerekekről is érdeklődött, ami már hetek óta nem történt meg.

Ez talán a legjobb szenárió, ha a városban marad, mert akkor tud segíteni a gyerekek életében, nem vesztik el a kölykök az anyjukat.

Azon viszont nem fogok változtatni, amit elhatároztam, hogy Csirkét el kell távolítanom az életemből. Így az az elvárásom, ultimátumom, hogy hazajövetele után egy hónapon belül el kell költözzön, továbbra is áll. Ha vissza is jön és itt is fog élni a környékünkön, mostantól ő csak egy ismerős vagy legfeljebb barát a számomra, akihez nem kell alkalmazkodjak és akinek a nyűgjeit, megbízhatatlanságát nem kell elviseljem. Persze jöhet és láthatja a gyermekeit, foglalkozhat velük ha akar, de az alapján, hogy mennyit törődött velük az elmúlt egy évben, legfeljebb Zéti számíthat némi anyai törődésre.

A legfontosabb, hogy a kölykök biztonságban maradjanak, érezzék, hogy itt van mellettük az apjuk minden helyzetben és ha az anyjuk időnként megkergül és eltűnik, vagy pedig előkerül és hirtelen a gondoskodó oldalát kezdi mutatni, azt el tudjuk viselni. Kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy Csirkében nem lehet megbízni, ő egyfajta szatellit lehet csak a család körül, aki néha közelebb van, néha meg eltávolodik. De számomra már nem a család része.

Férges volt az alma

Szépen lassan kezdem átértékelni a helyzetet. Már túl vagyok az első sokkon, az éles fájdalom csak sajgásként érződik. Közben valahogy elkezdek kicsit hátralépni, kiemelkedni a szituációból és másképp látni a múltamat, tetteimet és jövőképemet.
Van bennem egy idealizált világ, egy gyerekes álomkép szeretetről családról, megértésről, együtt megélt boldogságról. Ez egy kicsit naiv fantazmagóriának tűnik a mai világ viharai között, de bennem még mindig ez él és ez hajt előre. Kívülről persze megkeményedett az ember és az évek során egyre szikárabb, keményebb lesz a felszín. De belül dédelget egy álmot, egy költeményt, amit el akar érni és meg akar élni.
Ehhez az álomhoz kerestem mindig is párt magamnak. Ezt az álmot nem tudom és tudtam soha feladni. Ez a képzelgés vagyok én, ez határozza meg végső soron a tetteimet.
Csirke (de talán helyesebb ehelyett a belső név helyett Ildikónak neveznem) nagyon illett ebbe a belső képbe a legelején. Akkor még én is kialakulatlan, félig felnőtt, mamlasz voltam, akinek megvoltak a vágyai, de a vágyak teljesítéséhez egy párra volt szüksége.
Nagyon hamar egymásba gabalyodtunk és nagyon szép éveket éltünk meg együtt. Sohasem volt azonban felhőtlen a kapcsolat. Az elején magamat okoltam, hogy biztosan bennem van a hiba Csirke bizonytalanságai és színe változása miatt. De aztán felismertem egy mintázatot, egy viselkedési sémát, ami átláthatóvá tette a káoszt és valahol megtanultam együtt élni vele. Elfogadtam olyannak amilyen.
Szép lassan maga is felismerte, hogy szüksége van segítségre, és mint oly sokan teszik, akiknek valahol bent nyughatatlanság van a lelkében, úgy döntött, hogy a lelkek, személyiségek megismerésével akar foglalkozni. Ez lett a pszichológia egyetem.
Amióta az egyetemen van a napjaink meg voltak számolva. Lassan, de biztosan távolodott el tőlünk, vált egyre inkább önállóvá és öntörvényűvé.
Elveszítette azokat a kötőfékeket és láncokat, amelyek a családhoz kötötték. Én pedig ezt nem vettem komolyan, nem mertem, nem akartam, nem tudtam észrevenni, hogy az az idealizált pár, aki a bennem élő álomképbe illeszkedett, már nem az aki volt. Kiürült, megférgesedett, belülről rágja a féreg. Egy idealizált almát láttam mindig magam előtt, mindig piros volt, szép és ízletes. Nem vettem észre, hogy marha nagy luk van az oldalán és férgesedik.
Az utóbbi időben már kifejezetten zavaró volt Csirke viselkedése, folyamatosan éreztem, hogy nem illik abba a családképbe, ami bennem van, de nem akartam felrúgni a kereteket.
Tavaly télen már megtörtént az első nagyobb törés, kiköltözött a közös ágyból, az emeletre helyezte át az életét. Még ezt is elfogadtam, belementem.
Sokat számítanak ilyenkor már a gyerekek, akik miatt rengeteg kompromisszumot felvállal az ember abban a hitben, hogy fenn tudja tartani a nem működő párkapcsolatot és azt a burkot, amit a gyerekei köré épített. Ez a burok azonban leomlott.
Csirke tavasszal jelentette be, hogy el akar menni a Caminóra és már akkor tudtam, akkor megmondták mások is, hogy ez sorsfordító sokak életében. Az elején még menni akartam volna vele, majd amikor ezt elutasította, rájöttem magam is, hogy el kell engedjem, adnom kell egy szabad hónapot neki, hogy átgondolja mit is akar igazán.
Ennek lett a gyümölcse az, hogy most már ő nem tartozik hozzám.
DE már nem bánom. Fájni fáj, de hálás vagyok ezért. Magamtól túl bátortalan lettem volna kezdeményezni ezt, de végül is hálás vagyok azért hogy ez így alakult és hálás vagyok azért, hogy az élet mellé sodort egy másik hapsit. Legyenek boldogok. Ez engem már nem befolyásol. Legyen bár rövid románc, vagy hosszabb kapcsolat a vége, az én helyzetemet ez végérvényesen átrendezi.
Kellett ez a pofon nekem, hogy másképp lássak, másképp érezzek.
Az ideális képbe illeszkedő anya helyett egyre inkább egy féktelen, neveletlen és zavart elméjű kislányt látok a volt páromban. Egy terhet, amit éveken keresztül magammal hordoztam, egy követ, amit felvesz az útja során az ember, mely szép és csillogó, de egyre nehezebbnek tűnik. Egy kismacskát, mely cirmos és dorombol, de ahogy telik az idő belekap mindenbe, már engem is támad, tép. De megbocsátok neki sokáig, hiszen hozzám tartozik.
Aztán egy napon elkóborol, mással látom és rájövök, hogy csak vittem magammal az úton, sok szépet adott nekem, maradandót alkotunk együtt, de el  kell engednem, el kell zárjam magamtól, hogy újra saját lábamon folytassam az utam.

Hiány

Sziasztok,

évek óta nem írtam és ez talán jobb is volt így.

Most viszont egy olyan élmény ért, amit nem tudok magamban tartani, ki kell adjam magamból, hogy tovább léphessek, hogy átadhassam magam az új életemnek.
Életem párja, gyerekeim anyja bepasizott az El Caminón. Mennyire egyszerű ezt leírni. És mekkora fájdalmat is jelent...
Apám azt mondta, hogy balek típus vagyok, és valahol igaza is van.
Tizenhét év rengeteg idő. Rengeteg öröm, boldogság, szeretet és elutasítás belefért ebbe az időbe. Nem ítélem el Csirkét azért, amit tett. Mindig benne volt a személyiségében az az erős érzelmi alapú működés, amit ugyan évekig próbált a racionalitás kendőjével elfedni, de valahol mindig az maradt az uralkodó szélirány.
A kapcsolatunk nagyon változékony volt az utóbbi években, folyamatosan leépült, kiüresedett. A gond csak az, hogy bennem jobban megvolt a ragaszkodás, a vágy az együttlétre, mint benne. Ezt hosszú ideje látom a saját racionális énemmel, de nem tudok mit kezdeni az érzelmeimmel.
Hiszen mégis csak azért választottam őt évekkel ezelőtt, mert illett ahhoz az elképzeléshez, amihez mindig is tartottam magam, hogy lesz egy nő az életemben, akivel családot alapítok, gyerekeket nemzek és együtt küzdve, boldogan őszülünk meg.
Na ennek most vége.

Itt maradtam három gyönyörű és szeretetre méltó fiúval, akik lépten-nyomon emlékeztetnek arra az emberre, akivel vállaltuk őket. Ne érts félre, imádom a fiaimat és tudom hogy most lelki támaszra van szükségük és nem egy összetört roncsra.
Ezért kell felépítsem magam újra, kockáról kockára. Közben kifelé folyamatosan a stabilitást kell mutatnom. Nem akarok összedőlni. Van egy stabil munkahelyem, egy aránylag biztonságos egzisztenciám és három gyermekem.

Túl fogom tenni magam rajta csak most még nehéz kicsit.
Mennyivel jobb lenne, ha az ember tudna sírni.

Sírni úgy, ahogy tegnap Zéti sírt, amikor elmondtam a kölyköknek a dolgot. Aztán pedig megmutattam a képet mamival és az új bácsival.  Este lefekvés előtt még azt kérdezte: Apa, ugye az nem igaz. Ugye Mami csak viccelt...
De jó lenne kiadni minden bánatomat egy nagy sírással. De ez már nem megy. Gyerekként ment, de felnőttem és már nem így működöm.

Nem fogok összedőlni, mert tudom, hogy a gyerekeimnek szükségük van rám. Az utóbbi időkben amúgy is folyamatosan én foglalkozom velük, és ők még ha már egyre csökkenő mértékben is de elvárják és viszonozzák a szeretetet. Bennük és általuk van meg bennem most az az erő, ami tovább lendít.
Tudom, hogy majd el kell engednem őket és fel fognak nőni és tojnak a fejemre, így ez most csak egy rövid állapot lehet, amíg átrendezem az életem.
A sors kijátszotta ellenem az adu ászt és most újra fel kell építsem magam.

Egyben viszont ez a veszteség egy hatalmas megkönnyebbülés is. Túl régóta ment már ez a vergődés, küszködés, héja-nász az avaron. Nem kell már megfeleljek neki.

Egy új erőt kaptam, egy új lehetőséget, amivel élni kívánok. Az alapok persze változatlanok, de látom magam előtt a célt, látom magamban az erőt, hogy tovább építsem az életemet. Először rendet kell tegyek. Ki kell őt rakjam a mindennapjaimból, hogy tovább tudjak lépni. Aztán pedig valamikor ősz végén, ha már rendeződnek a gondolataim, talán én is elkezdhetek nézelődni egy új kapcsolat után. Nem való nekem az egyedüllét és sajnos a gyerekek nem tudnak pótolni egy lelki társat.
Kell valaki, akinek érdekel a személyisége, akivel el lehet menni kirándulni, boldog órákat tölteni együtt.
"És jőni fog, mert jőni kell egy jobb kor.."