visszatérek egy pár rövid gondolat erejéig. Szerencsére a betegség már a múlté, magam mögött hagytam a kórházat is. Időnként (havonta) még vissza kell járnom vérvételre és lecsapolásra, mert lett egy nem várt mellékhatása a sok transzfúziónak, amit az életben maradáshoz kaptam.
A kemoterápiás kezelések során ugyanis annyira lebombázták a vérképző szerveimet és tönkretették a véremet, hogy több ízben is, igen nagy mennyiségben kaptam transzfundált vért. Amit persze köszönök mindazoknak, akik elmennek vért adni.
Sajnos nekem azonban vélhetően a transzfúziók hatására feldúsult a testemben a vas. Túl magas a ferritin szintem. Ennek semmilyen látható következménye nincs szerencsére, nem rozsdásodok és a mágnes sem vonz... :-)
Ez a magas vas-szint viszont kockázati faktort jelent bizonyos (általam nem ismert) betegségeknél. Legalábbis a doktornőm ezt mondta, ezért próbáljuk csökkenteni a vas szintet.
Először gyógyszerrel próbálkoztunk és napokon keresztül ültem a kórházban, ahol valami nagyon lassú infúzióban kaptam egy szert, aminek az lett volna a célja, hogy kimossa belőlem a vasat. Hát ez nem jött össze, a fránya vas nem csökkent számottevően így ezzel leálltunk.
Azóta egy inkább kőkorszaki módszerrel harcolunk a magas vasszint ellen. Minden hónapban lecsapolnak 4 dl vért. Ezzel arra kényszerítik a szervezetet, hogy újragyártsa a vért, a hemoglobint. És persze ehhez használja fel a tartalékban lévő vasat.
Ez kérem az elmélet. Elméletnek szép, csak már egy pár hónapja nem működik. Hiába adok le minden hónapban katonásan négy decit, a ferritinem még mindig 2350 körül mozog, pedig 500-ig normális.
De ez legyen a legynagyobb bajom.
Az életem normálisnak tekinthető, újra élek, dolgozom, szabad ember lettem.
És ezt a budapest Szent László kórház orvosainak és nővéreinek köszönhetem. Szóval minden tiszteletem nekik és köszönöm a munkájukat. Nincs könnyű sorsuk. Azt a mennyiségű emberii szenvedést látni, ami egy hematológiai osztályon előfordul, nem egy könnyű dolog. És mindezek mellett újra és újra elmagyarázni, beleszoktatni a betegeket, türelemmel lenni velük és képesnek lenni elengedni őket, amikor el kell. Ez egy nagyon megrázó élmény.
Van ott az osztályon az első emeleten egy kis polc. A kis polcon van egy rakás műanyagból és drótokból eszkábált kis játék vagy figura. Azokat egy a felnöttkor küszöbén járó srác készítette, amikor bent volt a kórházban és ráért. Mert ott sokan sokmindenre ráértünk. DE kevés, nagyon kevés volt közöttünk az, akinek volt ereje alkotni ebben az időben. Ő egyike volt ezeknek.
Sajnos nem emlékszem már a nevére, de még él bennem a kép, ahogy meglátogattam egy párszor és játszottunk (gépen) aztán egyszer arra kért a nővér, hogy most ne zavarjam. Egy nappal később meg már a szobáját takarították.
Elment.
Ő is.
Na, de hogy pozitívra fordítsam a szót, nekem más sorsot rendeltek. Hogy ki rendelte, hogy van-e Isten? Korábban nem hittem benne. Mostanában a világ csodáit látva néha megingok örök ateista mivoltomban.
Más sorsom van. Visszakerültem a munka világába. Az a munkám, amit élvezek. Az, ami korábban is volt. De már egy kicsit másképp csinálom. Úgy csinálom, ahogy az jó nekem. És láss csodát. ÍYgy is lehet csinálni. Kevesebb stresszel, sokkal több családdal töltött idővel és sokkal több önmagamra szánt idővel.
Egy ideje már elég erős vagyok, hogy fussak. Mostanra eljutottam oda, hogy rendszeresen, naponta-kétnaponta futok 4 kilométert a tatai tó partján. A futás frenetikus élményt ad. Olyan, mint a drog. Bár persze más drogot még nem próbáltam, de ez is függőséget okoz. Oda jutottam, hogy fáj a hiánya, ha ki kell hagyjam pár napra. Imádom az erdőt. Imádom a szelet, az esőt, az utat, a sarat, a jó időt, a napot. Imádom az egészet úgy ahogy van. Néha persze fáj. Legtöbbször a forgóm rendetlenkedik. De az csak apróság. A lényeg az a fáradtság, az a megtisztulás, az a görcsmentesség, amit egy jó futás után érez az ember. Az az, ami miatt újra nekiállsz és vágysz még többet és még többet futni.
Szóval futni jó.
A munkaámban is sokat fejlődtem. Először még nem bíztam magamban, hogy képes leszek-e felvenni azt a tempót és tudást, ami előtte bírtam. Most már tudom, hogy nem vagyok. De nem is kell.
A betegség (vagy a kor ?) megváltoztatott pár dolgot. A memóriám már nem a régi. Nem tudok olyan jól megjegyezni mindent. Emiatt azonban sokkal kevésbé is veszek el a részletekben, mint régen. Előnyt tudok koválcsolni a hátrányomból. Törekszem arra, hogy meglássam a dolgok mögött a lényeget és azt tároljam el.
Ezáltal azt gondolom jobb lettem a munkámban. Szerencsére ezt az utóbbi idők eredményei is visszaigazolják.
A teherbírásom viszont csökkent. Már nem tudok hétvégi munnkákat bevállalni, legtöbbször már a nap végén is teljesen kivagyok. Egyszerűen nehezemre esik a napi nyolc-tíz órai komoly szellemi munka. Rendszeresen pihennem kell napközben is, hogy menjen a verkli, tudja dolgozni délután is.
Megváltozott a viszonyom az étkezésekhez. Az étkezések korábban nem befolyásolták a munkaképességemet, az életemet. Ez utóbbi időben az érzem, hogy ha kimarad egy étkezés, vagy esetleg ha túl sokat eszek, az levertséghez vezet.
Családilag minden rendben. A fiaim cseperednek. A legkisebb is már 7 éves, a legnagyobb pedig júliusban már 13. Óriási ütemben fejlődnek. Elképesztő, hogy milyen gyorsan pörögnek az évek, amiket én magamon alig veszek észre, azalatt ők méretben és fejlettségben is sokszorosukra nőnek.
Valahogy így nézünk ki mostanában:
Búcsúzom is.
Remélem minden fontosabbat elmeséltem. Ha nem jelezzétek és szakítok időt, hogy meséljek egy kicsit.
