2013-03-30 Szombat
A mai napon kilátogattunk a Gerecsébe azzal a céllal, hogy megnézzük van-e már medvehagyma? Hát nincs. Vagy inkább még nincs, mert a hó alól még nem tudott kibújni.
Fent az erdőben még minden havas, és tegnap óta minden olvad. Találkoztunk egy erdész bácsival, ő mondta, hogy tegnap jött a hó, majd az eső és ömlött mindenhonnan a víz. Ma még a nap sem sütkérezett igazán, de már érezhetően pluszokban járt a hőmérséklet. Mindenhol apró patakok csörgedeztek, a talaj totál át van ázva.
Most aztán megízleltük a kora tavaszt. A három mackóval mentem kirándulni fel a hegyek közé. Teszkózás után beültünk Piroscsíkba és megindultunk Bikolpuszta felé. Az utak már mindenhol járhatóak, csak Tardos felett van egy száz méteres szakasz, ahol több a kátyú, mint az út, pont mint pár évvel ezelőtt Romániában. Aztán megérkeztünk Bikolpusztára, ahol a nagy dagonya fogadott minket. Sétáltunk az erdőben, többet néztünk a lábunk alá, mint a fákra. Cuppogtunk a mély sárban, vízimérnöki tevékenységet láttunk el egy nagyobb pocsolyánál. Úgy, mint Mikoviny Sámuel, Tata lecsapolója, mi is lecsapoltuk a Kis-Balatonnyi pocsolyát és örültünk, hogy folyik a víz! Persze eközben óhatatlanul itt-ott sáros lesz a gyerektársaság. De ez még csak a kezdet volt! Mivel a völgy túlzottan csatakosnak tűnt, felkaptattunk a hegyoldalba. A kaptatóval nem is volt gond, ott rohant a víz lefelé, nem épített dagonyákat. Viszont amikor a gerinc mentén vezető úton próbáltunk előrehaladni, sorra vettük a ruházatunk összesározásának különböző stációit. De élveztük! Persze néha elhangzott nyafogás, itt-ott, amikor annyira csúszott a talaj, hogy kész művészet volt lábon maradni. Balázs többet is nyafogott, mint Zéti. Zéti küzdött rendesen, szedte a kis lábait zokszó nélkül. Persze aztán esett egy párat, volt hogy folyós sárból rángattam ki, de jó volt a ruházat, megvédte kis cuccot.
Végül voltunk egy kilátónál, ahol Balu egy kost látott elfutni, nagy felcsavarodott szarvakkal.
Az autóban megszabadultunk a ruházatunk felesleges darabjaitól, és fűtöttem, amennyire lehetett.
Itthon pedig fürdés, finom, laktató ebéd várt minket és most az ágy melege.
Csak ezt akartam megosztani veletek, hogy végre történnek a dolgok. Olyan jó fáradtságot érezni az izmaimban. Egyáltalán, az izmaimat érezni a ízületeim helyett! A kórházban mindig a csípőforgóm és a vállam fáj. Most az izmok éreztetik jelenlétüket. És ez jó ez a bizsergés.
2013. március 30., szombat
2013. március 28., csütörtök
Hógolyó
2013-03-28 Csütörtök
Veszett nehezen telnek a napok. A tél ügyet sem vet arra, hogy már március végén járunk. Hullott a hó tegnap is, lehet ma is jön az égi manna. Persze kimegyek sétálni időnként, mert megvesznék a bezártságtól. Ebben a dupla ágyas szobában még külső ajtó sincs, hogy az ember kilépjen, nyújtózkodjon egyet, sétáljon egy picit aztán visszabújjon a melegbe.
Amikor járom a kórházi köröket, zenét hallgatok, vagy csak hagyom az agyam járni különféle dolgokon. Az utóbbi napok inkább minősülnek szanatóriumi ellátásnak, mint kórházi kezelésnek. Kezelés csak az az egy nap volt még március elején, amikor bejöttem. Aztán lassan - nagyon lassan - elkezdtem leépülni. Már-már azt hittem nem is fogok sose leépülni teljesen. Aztán, mielőtt elértem volna a padlót, kaptam Zarziót (fehérvérsejt-szaporítót), és azóta 2-3 naponta kapok is. Egyetlen nap kellett kapjak vörösvérsejteket és talán két alkalommal trombocitát. Azóta e két utóbbi tart egy minimális, de nem kritikusan alacsony szintet. Pontosabb libikókáznak az értékek egy alacsony tartományban. A fehérvérsejtek meg felugranak azután, hogy Zarziót kapok, aztán pedig esnek rohamosan. Sajnos nem tudnak megtartani egy elegendően jó szintet, a doktornő által elvárt szint alá esnek, ezért megint Zarziót kapok és kezdődik minden elölről. Ebben az állapotban leledzem már talán másfél hete. Egy ideig a múlt hét péntekben reménykedtem, mint hazamenetelben, aztán lett belőle e hét hétfő. Most a holnapi, pénteki nap a kitűzött dátum. De ezt már nem én mondom, hanem a doktornő is.
Azt mondja, hogy ha nem akarnak a fehérvérsejtek helyrejönni, kapok hazavitelre Zarziót, amit majd kétnaponta adagolhatok magamnak és jövő héten bejövök kontrollra. Akárhogy is, ezt az állapotot már a doktornő elmondása szerint is az okozza, hogy igen lecsökkent a csontvelőm teljesítőképessége a sorozatos kezelések hatására. Szerencsére még Zarzióval meg lehet pezsdíteni, de stimulálás nélkül alig-alig áll helyre. Kicsit a nyári grillezések jutnak eszembe, amikor már csak egy kevés hamu izzik a nagy szürke kupacból. Ha fújjuk, felizzik. De ha nem pezsdítjük, nem tápláljuk, hamarosan kialszik.
Most beszéltem a kölykökkel és az alábbi nótát énekelte Balu nekem. Állítólag Zéti is tudja énekelni, de a telefonba valahogy nem sikerült:
Macskaparancs a Youtubeon
Na szóval minden rendben van velem. Rendszeresen sétálgatok, kimegyek naponta legalább egyszer bevásárolni, vagy csak pár kört megtenni a kórházban. Nem vagyok beteg és már a fiaim is talán kifele másznak belőle, ezért remélhetőleg otthon sem kapok el semmit. A legtöbbet játszok és olvasgatok, néha sorozatot nézek, ezzel telnek el a napjaim. De talán holnapra már felpezseg kicsit az élet.
Veszett nehezen telnek a napok. A tél ügyet sem vet arra, hogy már március végén járunk. Hullott a hó tegnap is, lehet ma is jön az égi manna. Persze kimegyek sétálni időnként, mert megvesznék a bezártságtól. Ebben a dupla ágyas szobában még külső ajtó sincs, hogy az ember kilépjen, nyújtózkodjon egyet, sétáljon egy picit aztán visszabújjon a melegbe.
Amikor járom a kórházi köröket, zenét hallgatok, vagy csak hagyom az agyam járni különféle dolgokon. Az utóbbi napok inkább minősülnek szanatóriumi ellátásnak, mint kórházi kezelésnek. Kezelés csak az az egy nap volt még március elején, amikor bejöttem. Aztán lassan - nagyon lassan - elkezdtem leépülni. Már-már azt hittem nem is fogok sose leépülni teljesen. Aztán, mielőtt elértem volna a padlót, kaptam Zarziót (fehérvérsejt-szaporítót), és azóta 2-3 naponta kapok is. Egyetlen nap kellett kapjak vörösvérsejteket és talán két alkalommal trombocitát. Azóta e két utóbbi tart egy minimális, de nem kritikusan alacsony szintet. Pontosabb libikókáznak az értékek egy alacsony tartományban. A fehérvérsejtek meg felugranak azután, hogy Zarziót kapok, aztán pedig esnek rohamosan. Sajnos nem tudnak megtartani egy elegendően jó szintet, a doktornő által elvárt szint alá esnek, ezért megint Zarziót kapok és kezdődik minden elölről. Ebben az állapotban leledzem már talán másfél hete. Egy ideig a múlt hét péntekben reménykedtem, mint hazamenetelben, aztán lett belőle e hét hétfő. Most a holnapi, pénteki nap a kitűzött dátum. De ezt már nem én mondom, hanem a doktornő is.
Azt mondja, hogy ha nem akarnak a fehérvérsejtek helyrejönni, kapok hazavitelre Zarziót, amit majd kétnaponta adagolhatok magamnak és jövő héten bejövök kontrollra. Akárhogy is, ezt az állapotot már a doktornő elmondása szerint is az okozza, hogy igen lecsökkent a csontvelőm teljesítőképessége a sorozatos kezelések hatására. Szerencsére még Zarzióval meg lehet pezsdíteni, de stimulálás nélkül alig-alig áll helyre. Kicsit a nyári grillezések jutnak eszembe, amikor már csak egy kevés hamu izzik a nagy szürke kupacból. Ha fújjuk, felizzik. De ha nem pezsdítjük, nem tápláljuk, hamarosan kialszik.
Most beszéltem a kölykökkel és az alábbi nótát énekelte Balu nekem. Állítólag Zéti is tudja énekelni, de a telefonba valahogy nem sikerült:
Macskaparancs a Youtubeon
Na szóval minden rendben van velem. Rendszeresen sétálgatok, kimegyek naponta legalább egyszer bevásárolni, vagy csak pár kört megtenni a kórházban. Nem vagyok beteg és már a fiaim is talán kifele másznak belőle, ezért remélhetőleg otthon sem kapok el semmit. A legtöbbet játszok és olvasgatok, néha sorozatot nézek, ezzel telnek el a napjaim. De talán holnapra már felpezseg kicsit az élet.
2013. március 19., kedd
Hiánypótlás
2013-03-19 Kedd
Többen hiányoltátok már a blogot. Azt kell mondjam, hogy egy kicsit kiégtem blogírás szempontjából. Kevés dolog történik velem és azokról nehezen írok.
Másrészt pedig az elmúlt egy-másfél hét a szobanövény állapot megéléséről szólt, a teljes agyi nihilről, amikor kielégít, hogy online stratégiai játékkal játszom, meg lüke sorozatokat nézek. Talán most már végéhez közelít ez az időszak, most hogy már lassan a sejtszámaim növekvő tendenciát kezdenek mutatni. Abban van a reményem, hogy vagy e hét pénteken, vagy inkább jövő hét elején hazaengednek végre. Nem sietek nagyon, mert otthon Bendzsi elkapta a vírusos fertőzést Csirkétől és Zétitől, nem szeretném én is elkapni tőlük. Akkor szeretnék hazamenni, amikor jó eséllyel otthon is maradhatok két hétig és nem kell pár nap múlva egy vírussal visszarohannom. Szóval inkább megvárom, hogy felfussanak a sejtszámok.
Képzeljétek mi történt ma velem. Elfelejtettem a jelszavamat a számítógépen. Ritkán kell használni, mert a gép megjegyzi és van ujjlenyomat olvasó is rajta, de olyan még nem történt velem, hogy komplett kiment volna egy ilyen fontos dolog a fejemből. Megemlítettem a doktornőnek, mire ő azzal reagált, hogy sajnos ez egy ismert mellékhatása a kemoterápiának és ugyan fog még visszajavulni a mostani állapotomhoz képest, de már nem lesz sosem olyan jó, mint azelőtt, fénykorában. Más oldalról nézve a dolgot ez tök jó, mert ha nem találom a kocsikulcsot vagy elfelejtem valakinek a szülinapját, most már tudom mire fogni. :-)
Egyébként az elmúlt hetekben ha valami fontosat olvastam, elemeztem, menet közben jegyzeteket készítettem magamnak, mert mire a végére érek elfelejtem az elejét. Régebb nem volt ilyenre szükség, jól és könnyen memorizáltam a dolgokat.
Mondanám, hogy kórházban nem történt semmi eget verő, de ez sajnos nem igaz. Ruszlán barátom, a srác akiről a legutóbb írtam, elment közülünk. Várható volt és én lélekben már feldolgoztam az egészet, amikor még küzdött az életéért, de akkor is sokként ért a dolog. Nem könnyű egy barátot elveszteni, ahogy Anikó mondta, nem is lehet ezt igazán feldolgozni. Akárhogy is, itt maradt utána egy vigasztalhatatlan kishal a lufin, és még néhány bábú, amit ő készített. Emlékezünk rád, Ruszlán!
Mit mondjak még? Nagyon jól esett, hogy ma ketten is meglátogattak. Délelőtt Schlakker Adri járt erre, mert szegényt megműtötték. Sokat beszélgettünk erről-arról, a betegségről, gyógyulásról, munkáról és kicsit a politikáról. Jó volt. Aztán volt egy órám szabadon, ami alatt bekaptam pár falatot (meghatározhatatlan leves volt krumplis tésztával). Az egészben a legjobb az uborka volt, amit a krumplis tésztához adtak. :-)
Délután pedig Csorvási Ági látogatott meg, aki, mint kiderült, a közeli Merényi kórházban gyakorol mostanában, és ezért útba estem neki. Vele is jót beszélgettem és kártyáztunk, meg sétáltunk is. Pont úgy, mint valamikor az elején.
Nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom és tényleg nem szemrehányást akarok tenni senkinek, mert megértem, hogy egy ideig egyfajta szenzációnak számított a megbetegedésem és most már pedig visszaszürkültem a rengeteg ismerős közé, de mostanában rettenetesen el vagyok hanyagolva. Ahhoz képest, hogy az elején naptárat kellett vezessek a látogatókról és mindenki időt töltött velem (még társasoztunk is), mostanában nagyon megfogyatkoztak a látogatók. Ezért tudom igazán megbecsülni azokat, akik még veszik a fáradságot és lassuló ütemben ugyan, de azért még felbukkannak. Talán nem kéne ilyeneket írnom, mert rengeteg dolgotok van és örültök neki, hogy velem minden rendben. Talán. De mégiscsak arról akarom, hogy szóljon ez a blog, amit ténylegesen érzek, még ha ezzel meg is bántok embereket.
Ami még sokat rontott a kedvemen, az a rehabilitációs ügyem állapota. Alig egy hete (1 hónap késéssel) kaptam meg a határozatot, amiben elutasították az igényemet, arra hivatkozva, hogy nem kerülhetek a rokkantsági eljárásba, mert kereső tevékenységet végzek. Mint kiderült, ez alatt azt értették, hogy a bétém beltagja vagyok, ahol ügyvezetői feladatokat látok el. Az a tény, hogy a bété gyakorlatilag tetszhalott, nem befolyásolja őket. Ezért aztán most alakíthatjuk át a bétét is, hogy kapjak végre valami apanázst. ugyanis január 18, a táppénzes egy év lejárta óta semmilyen támogatás nem érkezik.
Imádom a magyar bürokráciát!
Nem tudom mit írjak még. Sokat játszom. Ez biztosan nem jó példamutatás a nyiladozó csipájú nagy fiaim számára, de jó időtöltés nekem. Elüti az időt, ergo kevesebbet unatkozom. Ja, és jó ott a közösség, bár persze teljesen virtuális, de kvázi-barátokat ismertem ott meg, akikkel együtt harcolunk, együtt építünk, úgy ahogy a jobb projekteken is tettem régen a munkámban. Jó kis csapat van és ez sokat dob a játék élvezetén.
Nnnnna, hát talán mára ennyit, remélem holnap is ráveszem magam és írok nektek.
Többen hiányoltátok már a blogot. Azt kell mondjam, hogy egy kicsit kiégtem blogírás szempontjából. Kevés dolog történik velem és azokról nehezen írok.
Másrészt pedig az elmúlt egy-másfél hét a szobanövény állapot megéléséről szólt, a teljes agyi nihilről, amikor kielégít, hogy online stratégiai játékkal játszom, meg lüke sorozatokat nézek. Talán most már végéhez közelít ez az időszak, most hogy már lassan a sejtszámaim növekvő tendenciát kezdenek mutatni. Abban van a reményem, hogy vagy e hét pénteken, vagy inkább jövő hét elején hazaengednek végre. Nem sietek nagyon, mert otthon Bendzsi elkapta a vírusos fertőzést Csirkétől és Zétitől, nem szeretném én is elkapni tőlük. Akkor szeretnék hazamenni, amikor jó eséllyel otthon is maradhatok két hétig és nem kell pár nap múlva egy vírussal visszarohannom. Szóval inkább megvárom, hogy felfussanak a sejtszámok.
Képzeljétek mi történt ma velem. Elfelejtettem a jelszavamat a számítógépen. Ritkán kell használni, mert a gép megjegyzi és van ujjlenyomat olvasó is rajta, de olyan még nem történt velem, hogy komplett kiment volna egy ilyen fontos dolog a fejemből. Megemlítettem a doktornőnek, mire ő azzal reagált, hogy sajnos ez egy ismert mellékhatása a kemoterápiának és ugyan fog még visszajavulni a mostani állapotomhoz képest, de már nem lesz sosem olyan jó, mint azelőtt, fénykorában. Más oldalról nézve a dolgot ez tök jó, mert ha nem találom a kocsikulcsot vagy elfelejtem valakinek a szülinapját, most már tudom mire fogni. :-)
Egyébként az elmúlt hetekben ha valami fontosat olvastam, elemeztem, menet közben jegyzeteket készítettem magamnak, mert mire a végére érek elfelejtem az elejét. Régebb nem volt ilyenre szükség, jól és könnyen memorizáltam a dolgokat.
Mondanám, hogy kórházban nem történt semmi eget verő, de ez sajnos nem igaz. Ruszlán barátom, a srác akiről a legutóbb írtam, elment közülünk. Várható volt és én lélekben már feldolgoztam az egészet, amikor még küzdött az életéért, de akkor is sokként ért a dolog. Nem könnyű egy barátot elveszteni, ahogy Anikó mondta, nem is lehet ezt igazán feldolgozni. Akárhogy is, itt maradt utána egy vigasztalhatatlan kishal a lufin, és még néhány bábú, amit ő készített. Emlékezünk rád, Ruszlán!
Mit mondjak még? Nagyon jól esett, hogy ma ketten is meglátogattak. Délelőtt Schlakker Adri járt erre, mert szegényt megműtötték. Sokat beszélgettünk erről-arról, a betegségről, gyógyulásról, munkáról és kicsit a politikáról. Jó volt. Aztán volt egy órám szabadon, ami alatt bekaptam pár falatot (meghatározhatatlan leves volt krumplis tésztával). Az egészben a legjobb az uborka volt, amit a krumplis tésztához adtak. :-)
Délután pedig Csorvási Ági látogatott meg, aki, mint kiderült, a közeli Merényi kórházban gyakorol mostanában, és ezért útba estem neki. Vele is jót beszélgettem és kártyáztunk, meg sétáltunk is. Pont úgy, mint valamikor az elején.
Nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom és tényleg nem szemrehányást akarok tenni senkinek, mert megértem, hogy egy ideig egyfajta szenzációnak számított a megbetegedésem és most már pedig visszaszürkültem a rengeteg ismerős közé, de mostanában rettenetesen el vagyok hanyagolva. Ahhoz képest, hogy az elején naptárat kellett vezessek a látogatókról és mindenki időt töltött velem (még társasoztunk is), mostanában nagyon megfogyatkoztak a látogatók. Ezért tudom igazán megbecsülni azokat, akik még veszik a fáradságot és lassuló ütemben ugyan, de azért még felbukkannak. Talán nem kéne ilyeneket írnom, mert rengeteg dolgotok van és örültök neki, hogy velem minden rendben. Talán. De mégiscsak arról akarom, hogy szóljon ez a blog, amit ténylegesen érzek, még ha ezzel meg is bántok embereket.
Ami még sokat rontott a kedvemen, az a rehabilitációs ügyem állapota. Alig egy hete (1 hónap késéssel) kaptam meg a határozatot, amiben elutasították az igényemet, arra hivatkozva, hogy nem kerülhetek a rokkantsági eljárásba, mert kereső tevékenységet végzek. Mint kiderült, ez alatt azt értették, hogy a bétém beltagja vagyok, ahol ügyvezetői feladatokat látok el. Az a tény, hogy a bété gyakorlatilag tetszhalott, nem befolyásolja őket. Ezért aztán most alakíthatjuk át a bétét is, hogy kapjak végre valami apanázst. ugyanis január 18, a táppénzes egy év lejárta óta semmilyen támogatás nem érkezik.
Imádom a magyar bürokráciát!
Nem tudom mit írjak még. Sokat játszom. Ez biztosan nem jó példamutatás a nyiladozó csipájú nagy fiaim számára, de jó időtöltés nekem. Elüti az időt, ergo kevesebbet unatkozom. Ja, és jó ott a közösség, bár persze teljesen virtuális, de kvázi-barátokat ismertem ott meg, akikkel együtt harcolunk, együtt építünk, úgy ahogy a jobb projekteken is tettem régen a munkámban. Jó kis csapat van és ez sokat dob a játék élvezetén.
Nnnnna, hát talán mára ennyit, remélem holnap is ráveszem magam és írok nektek.
2013. március 16., szombat
Tehetetlen vagyok
Hogy milyen csodákat tud ez a blogspot...
Elhúzott a sublótból egy bejegyzést, amit nem posztoltam. Nem posztoltam, mert féltem hogy megbántom vele a párom. Már nem félek. Már nem a párom. Szóval egy bejegyzés abból az időből, amikor még tehetetlenül feküdtem a kórházban a kemoterápia miatt.
---------------------------------
2013-03-16 Szombat
Tehetetlen vagyok most is, de másképp. Csirke nem fog örülni a mostani bejegyzésemnek. Bár mostanra olyan közönyre tett szert, hogy nem biztos, hogy akár dühöt ki tudok csikarni belőle.
Érzem, hogy feladta a szakdolgozat megírását ezen a pszicho asszisztens képzőn. Hamarosan leadási határidő lesz, sorakoznak a megíratlan házi feladatok, és a szakdolgozat sem készül. Ha direktben rákérdezek, akkor persze azt mondja, amit mindig: hogy nem adta fel. Ő soha.
Ha viszont arra kérdezek, hogy mivel haladt, mit tett, akkor nincs válasz. Az utóbbi napokban Zéti szoknyája alá bújik. De nem úgy, mint egy felnőtt, aki végiggondolja tetteit és annak következményeit és előállna egy tervvel, hogy mikor és hogyan fog tanulni. Úgy tesz inkább, mintha ez a probléma nem is létezne és engem zár ki inkább az életéből, mert rendszeresen emlékeztetem a problémára.
Csirke értsd meg, hogy csak Te tudod megírni. És meg tudod írni, ha akarod!
Ha viszont elbújsz a probléma elől, akkor borítékolod a saját kudarcodat. És neked most nem kudarcra van szükséged, hanem sikerélményre. Sok sikerre.
Az egyik pillanatban azt mondja, hogy nem adta fel, a másik pillanatban pedig azt, hogy "Hát ennyire vagyok képes". Amikor pedig legutóbb valamelyik blogbejegyzésben azzal vádoltam, hogy belekezd mindenbe, majd feladja, akkor pedig lehord, hogy ne írjak valótlanságokat róla a blogomban. Bárcsak én találnám ki ezeket és nem az élet hozná sorban! Hány fogadkozást hallottam, amikor belekezdtél a pszichológiába és a kétségeimet fejeztem ki a kitartásoddal kapcsolatban.
Vajon hány éves koráig fogod Zétit még arra tudni használni, hogy indokold az otthonlétedet? Mikor döbbensz rá arra, hogy vesztegeted az éveidet sorra? A munkába állástól való félelmed pont ugyanazon az alapokon nyugszik, ami miatt a pszichót is kezded feladni! És ez a kishitűség. "Hát csak ennyire vagyok képes"! És tényleg? Nem ugyanez a nő az, aki felnevelt 3 gyermeket? Nem ugyanez a nő az, aki két gyermek után könnyedén visszaállt a munkába és magabiztosan helytállt azokban?
Miért kell feladnod? Vedd már észre magad! Te sem akarsz kudarcot, ugye? Ne add fel! Itt vagyok, gyere és csináljuk együtt!
Elhúzott a sublótból egy bejegyzést, amit nem posztoltam. Nem posztoltam, mert féltem hogy megbántom vele a párom. Már nem félek. Már nem a párom. Szóval egy bejegyzés abból az időből, amikor még tehetetlenül feküdtem a kórházban a kemoterápia miatt.
---------------------------------
2013-03-16 Szombat
Tehetetlen vagyok most is, de másképp. Csirke nem fog örülni a mostani bejegyzésemnek. Bár mostanra olyan közönyre tett szert, hogy nem biztos, hogy akár dühöt ki tudok csikarni belőle.
Érzem, hogy feladta a szakdolgozat megírását ezen a pszicho asszisztens képzőn. Hamarosan leadási határidő lesz, sorakoznak a megíratlan házi feladatok, és a szakdolgozat sem készül. Ha direktben rákérdezek, akkor persze azt mondja, amit mindig: hogy nem adta fel. Ő soha.
Ha viszont arra kérdezek, hogy mivel haladt, mit tett, akkor nincs válasz. Az utóbbi napokban Zéti szoknyája alá bújik. De nem úgy, mint egy felnőtt, aki végiggondolja tetteit és annak következményeit és előállna egy tervvel, hogy mikor és hogyan fog tanulni. Úgy tesz inkább, mintha ez a probléma nem is létezne és engem zár ki inkább az életéből, mert rendszeresen emlékeztetem a problémára.
Csirke értsd meg, hogy csak Te tudod megírni. És meg tudod írni, ha akarod!
Ha viszont elbújsz a probléma elől, akkor borítékolod a saját kudarcodat. És neked most nem kudarcra van szükséged, hanem sikerélményre. Sok sikerre.
Az egyik pillanatban azt mondja, hogy nem adta fel, a másik pillanatban pedig azt, hogy "Hát ennyire vagyok képes". Amikor pedig legutóbb valamelyik blogbejegyzésben azzal vádoltam, hogy belekezd mindenbe, majd feladja, akkor pedig lehord, hogy ne írjak valótlanságokat róla a blogomban. Bárcsak én találnám ki ezeket és nem az élet hozná sorban! Hány fogadkozást hallottam, amikor belekezdtél a pszichológiába és a kétségeimet fejeztem ki a kitartásoddal kapcsolatban.
Vajon hány éves koráig fogod Zétit még arra tudni használni, hogy indokold az otthonlétedet? Mikor döbbensz rá arra, hogy vesztegeted az éveidet sorra? A munkába állástól való félelmed pont ugyanazon az alapokon nyugszik, ami miatt a pszichót is kezded feladni! És ez a kishitűség. "Hát csak ennyire vagyok képes"! És tényleg? Nem ugyanez a nő az, aki felnevelt 3 gyermeket? Nem ugyanez a nő az, aki két gyermek után könnyedén visszaállt a munkába és magabiztosan helytállt azokban?
Miért kell feladnod? Vedd már észre magad! Te sem akarsz kudarcot, ugye? Ne add fel! Itt vagyok, gyere és csináljuk együtt!
2013. március 15., péntek
Lezárták a megyét
2013-03-15 Péntek
Ma Papa meg akart látogatni. De nem tudott feljönni, hozzám, mert nem működik az autópálya, leálltak a vonatok és a buszok is az egész megyében a hirtelen havazás, jegesedés miatt.
Link a kemma cikkére
Közlekedési tilalom van érvényben az egész megyében vasárnapig!
Erre Mama kitalálta, hogy elmegy a gyerekekért, de fél méteres hó van a garázs előtt :-)
Effektív nincs mivel közlekedni.
A tatai dandár harckocsikkal tapossa a havat, hogy járhatóak legyenek az utak! :-)
Az autópályán ragadtakat melegedőbuszok várják, és az általános iskolákban szállásolják el őket.
Csirke szerint nagyon szép otthon, bentről nézni ahogy a havat sodorja a szél.
Nálam is szépek a fák. Rájuk van fagyva a jég. Olyanok, mint amiket legutóbb a Dobogókő tetején láttam.
Ma Papa meg akart látogatni. De nem tudott feljönni, hozzám, mert nem működik az autópálya, leálltak a vonatok és a buszok is az egész megyében a hirtelen havazás, jegesedés miatt.
Link a kemma cikkére
Közlekedési tilalom van érvényben az egész megyében vasárnapig!
Erre Mama kitalálta, hogy elmegy a gyerekekért, de fél méteres hó van a garázs előtt :-)
Effektív nincs mivel közlekedni.
A tatai dandár harckocsikkal tapossa a havat, hogy járhatóak legyenek az utak! :-)
Az autópályán ragadtakat melegedőbuszok várják, és az általános iskolákban szállásolják el őket.
Csirke szerint nagyon szép otthon, bentről nézni ahogy a havat sodorja a szél.
Nálam is szépek a fák. Rájuk van fagyva a jég. Olyanok, mint amiket legutóbb a Dobogókő tetején láttam.
2013. március 13., szerda
Tehetetlenség
2013-03-13 Szerda
Már napok óta nem írtam, mert mostanában talán nem éreztem olyan érzelmeket, melyek írásra fakasztanak. Közönnyel veszem tudomásul a kezelésemet, közönnyel élem a napjaimat, közönnyel veszem már az unalmat is, ami mindennapi lakótársam.
Egy srác indította el most ezt a beszédfolyamot. Egy srác, akivel múlt héten még együtt nézegetjük a laptop képernyőjét és vitatjuk meg az egyik online játék működését, problémáit. Napokon keresztül összefutok vele a folyosón, beszélgetünk, csevegünk. Értelmetlen apróságokról, de így is megismerem, elkezdem barátnak tekinteni. Fel is nézek rá, amikor látom, hogy a sok kórházban töltött napján hogyan foglalja le magát. Nem tudom pontosan milyen betegsége van, de őt szinte soha nem engedik haza, ha igen, akkor is csak napokra. Ha valaki, akkor ő tudja, hogy milyen itt ÉLNI. ÉLNI!
A nővérek pultjánál lebeg egy lufii, a szalagjára rá van kötve egy halacska, amit ő készített, vágott, ragasztgatott apró kicsi vezetékekből, megmaradt szerelékekből, ha úgy tetszik kórházi hulladékból. És az a halacska ÉL! Ahogy a folyosón a huzat fújja, vándorol fel s alá. Most már le lett horgonyozva, mert zavarta a nővéreket, az arra járókat. Van még egy rakás apró dísz (emberke, virágok, stb.) is ott egy kis polcon, mind a srác kezét dicséri. Tud alkotni tud élni ezek között a fehér falak között is és a maga nemében talán boldog volt.
Legalábbis persze csak annyira, amennyire itt lehet. Sorstárs. Sortárs, aki veszi az akadályokat, a kezelés után kezeléseket, él és kitart mindennel szemben. És ma olyan állapotban láttam, amiben nem jó embert látni. Nem tudom persze pontosan mi a baja, meg a nővérek is nagyon szótlanok vele kapcsolatban, de nagyon ki van ütve. Úgy tűnik, a testét kezdi legyűrni a kór. Persze csak a testét. Mert mi, gyakorlott kórházlakók hozzá vagyunk szokva, hogy lerombolják a testünket hetekre, de a lélek kitart. A lélek hisz! Nem vallásról beszélek. Hitről. A tudatban ott van, hogy fel fogok állni, minden helyre fog jönni. Csak a testem most nehezen bírja. Épp költöztetik szegényt a nővérek a folyosó végéről ide a nővérszoba elé, mert folyamatos felügyeletet és azonnali beavatkozást igényel. Azt mondják, vért is hányt. Azt mondják, hogy a rák már mindenütt jelen van a szervezetében. Régen amikor erről beszéltünk ő is mondta ezt, de csak félvállról és mivel látszólag jól volt és nem szívesen beszélt róla, inkább hagytam.
Hihetetlen dolog ez a rák, ahogy belülről szed szét, és még a legmodernebb eszközökkel sincs biztos gyógyulás. Megkergül a szervezet és szép lassan elpusztítja önmagát.
Szorítsatok neki! Az ember a fontos. És itt van egy ember, aki megérdemli, hogy gondoljunk rá. Az előbb beszéltem vele, nehezen beszél, nem tud artikulálni. Nehezen értem amit mond, de tisztán értettem azt, amikor azt mondta, hogy eltelik egy hét vagy kettő és túl lesz rajta, majd legyint a kezével. Én nem tudom hogy pontosan milyen állapotban van, de remélem még helyrejön. Remélem, hogy két hét múlva megmutathatom neki a blogot s nevet majd rajta, hogy hogy elérzékenyültem. Áhhh Nem is tudom mért lovaltam most ennyire bele magam. Talán az ütött meg, hogy milyen hirtelen történt minden. Egyik nap még kint ténfereg a nővérkéknél, csacsog, alkot. Másik nap pedig fekszik tehetetlenül. Ilyenkor tudom megérteni a nővéreket, hogy feladják egy idő után az itteni munkát. Hát nem leányálom az biztos.
Már napok óta nem írtam, mert mostanában talán nem éreztem olyan érzelmeket, melyek írásra fakasztanak. Közönnyel veszem tudomásul a kezelésemet, közönnyel élem a napjaimat, közönnyel veszem már az unalmat is, ami mindennapi lakótársam.
Egy srác indította el most ezt a beszédfolyamot. Egy srác, akivel múlt héten még együtt nézegetjük a laptop képernyőjét és vitatjuk meg az egyik online játék működését, problémáit. Napokon keresztül összefutok vele a folyosón, beszélgetünk, csevegünk. Értelmetlen apróságokról, de így is megismerem, elkezdem barátnak tekinteni. Fel is nézek rá, amikor látom, hogy a sok kórházban töltött napján hogyan foglalja le magát. Nem tudom pontosan milyen betegsége van, de őt szinte soha nem engedik haza, ha igen, akkor is csak napokra. Ha valaki, akkor ő tudja, hogy milyen itt ÉLNI. ÉLNI!
A nővérek pultjánál lebeg egy lufii, a szalagjára rá van kötve egy halacska, amit ő készített, vágott, ragasztgatott apró kicsi vezetékekből, megmaradt szerelékekből, ha úgy tetszik kórházi hulladékból. És az a halacska ÉL! Ahogy a folyosón a huzat fújja, vándorol fel s alá. Most már le lett horgonyozva, mert zavarta a nővéreket, az arra járókat. Van még egy rakás apró dísz (emberke, virágok, stb.) is ott egy kis polcon, mind a srác kezét dicséri. Tud alkotni tud élni ezek között a fehér falak között is és a maga nemében talán boldog volt.
Legalábbis persze csak annyira, amennyire itt lehet. Sorstárs. Sortárs, aki veszi az akadályokat, a kezelés után kezeléseket, él és kitart mindennel szemben. És ma olyan állapotban láttam, amiben nem jó embert látni. Nem tudom persze pontosan mi a baja, meg a nővérek is nagyon szótlanok vele kapcsolatban, de nagyon ki van ütve. Úgy tűnik, a testét kezdi legyűrni a kór. Persze csak a testét. Mert mi, gyakorlott kórházlakók hozzá vagyunk szokva, hogy lerombolják a testünket hetekre, de a lélek kitart. A lélek hisz! Nem vallásról beszélek. Hitről. A tudatban ott van, hogy fel fogok állni, minden helyre fog jönni. Csak a testem most nehezen bírja. Épp költöztetik szegényt a nővérek a folyosó végéről ide a nővérszoba elé, mert folyamatos felügyeletet és azonnali beavatkozást igényel. Azt mondják, vért is hányt. Azt mondják, hogy a rák már mindenütt jelen van a szervezetében. Régen amikor erről beszéltünk ő is mondta ezt, de csak félvállról és mivel látszólag jól volt és nem szívesen beszélt róla, inkább hagytam.
Hihetetlen dolog ez a rák, ahogy belülről szed szét, és még a legmodernebb eszközökkel sincs biztos gyógyulás. Megkergül a szervezet és szép lassan elpusztítja önmagát.
Szorítsatok neki! Az ember a fontos. És itt van egy ember, aki megérdemli, hogy gondoljunk rá. Az előbb beszéltem vele, nehezen beszél, nem tud artikulálni. Nehezen értem amit mond, de tisztán értettem azt, amikor azt mondta, hogy eltelik egy hét vagy kettő és túl lesz rajta, majd legyint a kezével. Én nem tudom hogy pontosan milyen állapotban van, de remélem még helyrejön. Remélem, hogy két hét múlva megmutathatom neki a blogot s nevet majd rajta, hogy hogy elérzékenyültem. Áhhh Nem is tudom mért lovaltam most ennyire bele magam. Talán az ütött meg, hogy milyen hirtelen történt minden. Egyik nap még kint ténfereg a nővérkéknél, csacsog, alkot. Másik nap pedig fekszik tehetetlenül. Ilyenkor tudom megérteni a nővéreket, hogy feladják egy idő után az itteni munkát. Hát nem leányálom az biztos.
2013. március 8., péntek
Tévé
2013-03-08 Péntek
Egy napja van szobatársam. Bárcsak ne volna. Nagyon egyszerű és nagyon agresszív ember.
A tévé szinte folyamatosan megy, elvonja a figyelmemet, akadályoz a gondolkodásban. Bagózik és általa az egész szoba bagószagú. Nem áthatóan, alig érezhetően, de engem zavar.
És tahó. Már elnézést a kifejezésért. Többször kifejeztem neki, hogy engem zavar a tévé. A reakció az volt, hogy őt viszont nem zavarja és nézi tovább. Tegnap este, miután 10 körül elmentem aludni, kiment a szobából, bekapcsolva hagyta a tévét. Mivel engem nagyon zavar, felkeltem, lekapcsoltam. Amikor visszajött félig már aludtam. Nekiállt artikulátlanul ordítani, hogy eltöri a kezemet, ha még egyszer a cuccához nyúlok! Aztán már szerencsére mennie kellett megint bagózni (nem húzza sokáig cigi nélkül) és végül aludt ő is.
Tegnap itt volt velem Adri, egy régi ex-Inviteles ismerős. Hamarabb érkezett, mint hogy a szobatársam beköltözött volna. És a beszélgetésünk végén megjegyezte, hogy sokkal jobban remeg a kezem, amióta ez az ember megérkezett. Hát naná, ezek szerint ennyire látszik rajtam a stressz. Már párszor összefutottam ezzel az emberrel a folyosón és tudtam mire számíthatok.
Most azonban nagyvizit volt és kiderült, hogy költöztetik az úriembert (aki nem úriember) a második emeletre, egyágyas szobába. Én maradok a kétágyasban. Huhh...
De amiről elneveztem a bejegyzést az az, hogy mennyire örülök, hogy nincs tévénk. Az elmúlt napban többet néztem tévét, mint az elmúlt években összesen. Próbáltam nem odafigyelni, de teljesen kizárni nem tudtam. Az egyetlen csatorna, ami bejött az RTL klub. Ez egy katasztrófa, hogy milyen bugyuta, langyos szemét folyik a készülékből. Semmi értelmes, semmi érdekes. Nem tudok rá mást mondani, mint hogy bugyuta népbutítás.
Egy napja van szobatársam. Bárcsak ne volna. Nagyon egyszerű és nagyon agresszív ember.
A tévé szinte folyamatosan megy, elvonja a figyelmemet, akadályoz a gondolkodásban. Bagózik és általa az egész szoba bagószagú. Nem áthatóan, alig érezhetően, de engem zavar.
És tahó. Már elnézést a kifejezésért. Többször kifejeztem neki, hogy engem zavar a tévé. A reakció az volt, hogy őt viszont nem zavarja és nézi tovább. Tegnap este, miután 10 körül elmentem aludni, kiment a szobából, bekapcsolva hagyta a tévét. Mivel engem nagyon zavar, felkeltem, lekapcsoltam. Amikor visszajött félig már aludtam. Nekiállt artikulátlanul ordítani, hogy eltöri a kezemet, ha még egyszer a cuccához nyúlok! Aztán már szerencsére mennie kellett megint bagózni (nem húzza sokáig cigi nélkül) és végül aludt ő is.
Tegnap itt volt velem Adri, egy régi ex-Inviteles ismerős. Hamarabb érkezett, mint hogy a szobatársam beköltözött volna. És a beszélgetésünk végén megjegyezte, hogy sokkal jobban remeg a kezem, amióta ez az ember megérkezett. Hát naná, ezek szerint ennyire látszik rajtam a stressz. Már párszor összefutottam ezzel az emberrel a folyosón és tudtam mire számíthatok.
Most azonban nagyvizit volt és kiderült, hogy költöztetik az úriembert (aki nem úriember) a második emeletre, egyágyas szobába. Én maradok a kétágyasban. Huhh...
De amiről elneveztem a bejegyzést az az, hogy mennyire örülök, hogy nincs tévénk. Az elmúlt napban többet néztem tévét, mint az elmúlt években összesen. Próbáltam nem odafigyelni, de teljesen kizárni nem tudtam. Az egyetlen csatorna, ami bejött az RTL klub. Ez egy katasztrófa, hogy milyen bugyuta, langyos szemét folyik a készülékből. Semmi értelmes, semmi érdekes. Nem tudok rá mást mondani, mint hogy bugyuta népbutítás.
2013. március 6., szerda
Ködszitálás
2013-03-06 Szerda
Közben lefutott a kezelés és a reggeli mérésnél nehezebb lettem két kilóval. Kaptam azonnal két adag Furont (vízhajtót) így most rohangásztam a vécére. Az imént megint mérték a súlyomat, még egy kiló rajtam van.
Sajna a sétából nem lett semmi, mert folyamatosan pórázon vagyok, tovább csepeg belém a víz. Az idő sem olyan szép, mint az utóbbi napokban, nem süt a nap, szürke az ég.
A figyelmem is lankad, néha nem értem, ami olvasok és komplett oldalakat kell újraolvassak. Az előbb aludtam egy fél órát, pedig délelőttönként nem szoktam.
Szóval zajlik minden a megszokott útján, hat a sok méreg, amit belém toltak.
Közben lefutott a kezelés és a reggeli mérésnél nehezebb lettem két kilóval. Kaptam azonnal két adag Furont (vízhajtót) így most rohangásztam a vécére. Az imént megint mérték a súlyomat, még egy kiló rajtam van.
Sajna a sétából nem lett semmi, mert folyamatosan pórázon vagyok, tovább csepeg belém a víz. Az idő sem olyan szép, mint az utóbbi napokban, nem süt a nap, szürke az ég.
A figyelmem is lankad, néha nem értem, ami olvasok és komplett oldalakat kell újraolvassak. Az előbb aludtam egy fél órát, pedig délelőttönként nem szoktam.
Szóval zajlik minden a megszokott útján, hat a sok méreg, amit belém toltak.
2013. március 5., kedd
Lórúgás után
2013-03-06 Szerda
Most folynak le az utolsó cseppek a kezelésből és ha minden igaz, ezt követően már nincs több kezelés, csak leépülés, majd aplázia, majd felépülés. A fejem ködben van ezektől a szerektől és olyan öregesen érzem magam, fájnak itt-ott az ízületeim (bokám, térdem, vállam, csuklóm) és erősebben remeg a kezem.
Tudom, hogy ezek csak átmeneti hatások, a nagy mennyiségű méreg következményei. Aztán ezek pár nap alatt elmúlnak és jönnek az apláziás tünetek, a szájfájás, hasmenés, orrvérzés. Aztán az is elmúlik és mehetek haza.
A nap besüt az ablakon ilyenkor reggelenként, kicsit feldobva ezt az egyhangúságot. Andi nővér betoppant, viszi a kesztyűket a szekrényből, mert nincs már odakint. Folyik minden a maga útján. Mennyivel jobb volt Zétit ölelgetni reggelenként! Amikor játszom és leül mellém és mondja: Apa, ott megy a tégla, kapd el! Vagy ujjszopós Bendzsit, aki ugyan nem ül közvetlen melléd, de örül neki, ha odamész hozzá és átöleled. Macóról, a legnagyobbról már nem is beszélve, aki azonnal a nyakamba ül és eláraszt kérdésekkel. Ez mi? Mire jó? Mit csinálsz? Miért csinálod? Miért nem amazt csinálod? :-)
Most folynak le az utolsó cseppek a kezelésből és ha minden igaz, ezt követően már nincs több kezelés, csak leépülés, majd aplázia, majd felépülés. A fejem ködben van ezektől a szerektől és olyan öregesen érzem magam, fájnak itt-ott az ízületeim (bokám, térdem, vállam, csuklóm) és erősebben remeg a kezem.
Tudom, hogy ezek csak átmeneti hatások, a nagy mennyiségű méreg következményei. Aztán ezek pár nap alatt elmúlnak és jönnek az apláziás tünetek, a szájfájás, hasmenés, orrvérzés. Aztán az is elmúlik és mehetek haza.
A nap besüt az ablakon ilyenkor reggelenként, kicsit feldobva ezt az egyhangúságot. Andi nővér betoppant, viszi a kesztyűket a szekrényből, mert nincs már odakint. Folyik minden a maga útján. Mennyivel jobb volt Zétit ölelgetni reggelenként! Amikor játszom és leül mellém és mondja: Apa, ott megy a tégla, kapd el! Vagy ujjszopós Bendzsit, aki ugyan nem ül közvetlen melléd, de örül neki, ha odamész hozzá és átöleled. Macóról, a legnagyobbról már nem is beszélve, aki azonnal a nyakamba ül és eláraszt kérdésekkel. Ez mi? Mire jó? Mit csinálsz? Miért csinálod? Miért nem amazt csinálod? :-)
Lórúgás
2013-03-05 Kedd
Alighanem írnom kéne már nektek egy pár sort, mert el fogom felejteni mindazt, amiről írni akarok. Hát igen, bent vagyok megint a kórházban. Múlt héten kicsit megfáztam és ez adott plusz 5 napot, amit otthon töltöttem és gyógyulgattam. De hétfőn már nagyon be kellett jöjjek és be is jöttem.
Tegnap megvolt délután a kanül beültetés is és most meg csepeg a méreg, ahogy kell. Mint az óramű, minden meg van szervezve. Ez most egy rövid ámde erős kezelés két olyan gyógyszerből kapok nagyobb adagot, amelyet eddig csak külön-külön kaptam, más szerekkel körítve. De mivel az adagok viszonylag nagyok, hosszabb apláziára kell felkészülni. Van egy csak halkan kimondható reményem, hogy talán húsvét hétfőre (04.01) szeretnék már annyira jól lenni, hogy hazamehessek locsolni, még ha csak kimenővel is.
Szegény srácokat nincs ki elvigye locsolni. Hiába próbáltam Csirkének eladni a dolgot, nem vette meg. Pedig szerintem az érvem egyszerű és világos volt. Ha az ember elvisz 3 fiút locsolni, 90% valószínűséggel csak az anyukát meg a lányait találja otthon. Ezért végül is nyugodtan vihetné ő locsolni a kölyköket, kevesebb locsolást kapna, mint otthon. :-)
Amúgy minden a legnagyobb rendben. Megint a 110-es szobában vagyok, ezúttal nincs szobatársam. Pali bá (korábbi szobatársam) ágyában lakom, mert ő hazament, készül transzplantra. Pedig jó volt a kisöreg, volt társaság. Most teljes nihil, a nővérek is csak napjában kétszer néznek be, hogy megvagyok-e még. Aktív szobafogság van egy 24 órás kezelés miatt. Holnap délben szabadulok.
Nagyon jó volt otthon. Sajnos sokat kellett a szobában üljek, mert kint legtöbbször hideg volt, de jól teltek a napok. Jó kapcsolatba kerültem a fiaimmal, kicsit cinkostársnak érezték magukat mellettem. Ugyanis játszom a számítógépen Csirke rosszallása ellenére, és tetszik nekik a játék. Jót kuncognak azon, hogy Apából is gyerek lett. :-)
A korábban is követett stratégiám, hogy nem szolgálom ki őket, bejött. Elsősorban Zéti lefegyverzésére hatásos, hogy ne basáskodjon felettem.
Balázska lábából épp a héten vették ki a rögzítőcsavarokat, mostantól napról napra javulni fog a járása és idővel helyreáll minden. A sok kínt, ami el kellett viselnie, nem irigylem tőle. Bár ő is nagyon büszke volt, hogy ő is kórházba megy és kanült kap, mint Apa! Gyökereiből kicsavart világ ez, hogy azt a példaképet mutatom a gyerekeimnek, hogy kórházba járok és otthon játszom. Persze már azt a képet sem szívesen mutatnám, ami azelőtt voltam, mert ha másra nem is, arra jó volt a betegség, hogy felértékelődjenek a családommal töltött percek.
Alighanem írnom kéne már nektek egy pár sort, mert el fogom felejteni mindazt, amiről írni akarok. Hát igen, bent vagyok megint a kórházban. Múlt héten kicsit megfáztam és ez adott plusz 5 napot, amit otthon töltöttem és gyógyulgattam. De hétfőn már nagyon be kellett jöjjek és be is jöttem.
Tegnap megvolt délután a kanül beültetés is és most meg csepeg a méreg, ahogy kell. Mint az óramű, minden meg van szervezve. Ez most egy rövid ámde erős kezelés két olyan gyógyszerből kapok nagyobb adagot, amelyet eddig csak külön-külön kaptam, más szerekkel körítve. De mivel az adagok viszonylag nagyok, hosszabb apláziára kell felkészülni. Van egy csak halkan kimondható reményem, hogy talán húsvét hétfőre (04.01) szeretnék már annyira jól lenni, hogy hazamehessek locsolni, még ha csak kimenővel is.
Szegény srácokat nincs ki elvigye locsolni. Hiába próbáltam Csirkének eladni a dolgot, nem vette meg. Pedig szerintem az érvem egyszerű és világos volt. Ha az ember elvisz 3 fiút locsolni, 90% valószínűséggel csak az anyukát meg a lányait találja otthon. Ezért végül is nyugodtan vihetné ő locsolni a kölyköket, kevesebb locsolást kapna, mint otthon. :-)
Amúgy minden a legnagyobb rendben. Megint a 110-es szobában vagyok, ezúttal nincs szobatársam. Pali bá (korábbi szobatársam) ágyában lakom, mert ő hazament, készül transzplantra. Pedig jó volt a kisöreg, volt társaság. Most teljes nihil, a nővérek is csak napjában kétszer néznek be, hogy megvagyok-e még. Aktív szobafogság van egy 24 órás kezelés miatt. Holnap délben szabadulok.
Nagyon jó volt otthon. Sajnos sokat kellett a szobában üljek, mert kint legtöbbször hideg volt, de jól teltek a napok. Jó kapcsolatba kerültem a fiaimmal, kicsit cinkostársnak érezték magukat mellettem. Ugyanis játszom a számítógépen Csirke rosszallása ellenére, és tetszik nekik a játék. Jót kuncognak azon, hogy Apából is gyerek lett. :-)
A korábban is követett stratégiám, hogy nem szolgálom ki őket, bejött. Elsősorban Zéti lefegyverzésére hatásos, hogy ne basáskodjon felettem.
Balázska lábából épp a héten vették ki a rögzítőcsavarokat, mostantól napról napra javulni fog a járása és idővel helyreáll minden. A sok kínt, ami el kellett viselnie, nem irigylem tőle. Bár ő is nagyon büszke volt, hogy ő is kórházba megy és kanült kap, mint Apa! Gyökereiből kicsavart világ ez, hogy azt a példaképet mutatom a gyerekeimnek, hogy kórházba járok és otthon játszom. Persze már azt a képet sem szívesen mutatnám, ami azelőtt voltam, mert ha másra nem is, arra jó volt a betegség, hogy felértékelődjenek a családommal töltött percek.
2013. március 3., vasárnap
Zéti vetkőzik
2013-03-03 Vasárnap
Zétény fiam 4 éves múlt. Szereti kiszolgáltatni magát, de én nem vagyok hajlandó ezen a kapun bemenni. Ezért kénytelen egyedül vetkőzni, amikor hazajövünk. De furmányos egy figura, mindig csak az okot keresi, hogy miért nem megy neki a dolog egyedül.
Hazaérünk sétából, tél van, vastag kabát, sínadrág, sál mindennapos mesterséges bőrnek számítanak. Zéti egyedül vetkőzik. Leveszi a sálját, kabátját. Elkezdi letűrni a vastag sínadrágját, egy ideig megy a dolog, de aztán gyűrődik, nem csúszik tovább. Mi történt? Hát megakasztotta a csizma. Rájön, hogy előbb a csizmát kéne levenni. Elkezdi lefejteni a lábáról, de nem fér hozzá a tépőzárakhoz, akadályozza a nadrágja, amit rátolt. Ekkor jön a kifogás:
- Apa, én úgy megnőttem, hogy már nem érem el a lábam!
:-)
Zétény fiam 4 éves múlt. Szereti kiszolgáltatni magát, de én nem vagyok hajlandó ezen a kapun bemenni. Ezért kénytelen egyedül vetkőzni, amikor hazajövünk. De furmányos egy figura, mindig csak az okot keresi, hogy miért nem megy neki a dolog egyedül.
Hazaérünk sétából, tél van, vastag kabát, sínadrág, sál mindennapos mesterséges bőrnek számítanak. Zéti egyedül vetkőzik. Leveszi a sálját, kabátját. Elkezdi letűrni a vastag sínadrágját, egy ideig megy a dolog, de aztán gyűrődik, nem csúszik tovább. Mi történt? Hát megakasztotta a csizma. Rájön, hogy előbb a csizmát kéne levenni. Elkezdi lefejteni a lábáról, de nem fér hozzá a tépőzárakhoz, akadályozza a nadrágja, amit rátolt. Ekkor jön a kifogás:
- Apa, én úgy megnőttem, hogy már nem érem el a lábam!
:-)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)