Korán keltem

2013-01-30 Szerda

Most kivételesen nem fogok írni semmit se arról, hogy miért csak most írok. Juszt se.

Kezdjük az örökzöld témával, a kezelésemmel. Bár ez a téma is inkább fehér, mint a szám széle és kórházi fal, és nem pedig zöld. A napok telnek szépen. Lázam nem volt azóta. Csak akkor egyszer. De azóta is kapom szép rendben az antibiotikumot. Szeretnék mozogni. Túl sokat fekszem az ágyban.

Szellemi teljesítmény témakörben is jó ha megütöm a szobanövény szintet. Szép zöld szobanövény gyanánt téli pihenőmet tartom az ágyamban, de különösebben mélyebb gondolatokra nem telik energiáimból. Csak olvasom a könyveket, vagy szudokuzok, vagy sorozatot nézek.

Tegnap este kimentem sétálni a folyosóra. Egész jól esett. Miután befejeztem, Pali bá javaslatára megnéztem a  papucsom talpát. 2 mm vastagon ült rajta a kosz, törmelék. Azért tudott ilyen szép vastag réteget képezni, mert a felmosóvízbe tett vegyszer párolgás utáni maradéka szépen összeragasztotta. Én látom mennyit küzdenek a takarítónők a folyosó tisztításával, de ennek ellenére láthatóan szélmalomharc ez a művelet. Persze lemostam a papucs talpát, mégse kéne a szobában szétszórni a folyosó begyűjtött szemetet.

Témaváltás előtt mutatok képet, amit Papa fényképezőgépén találtam:

Időközben Balu lábáról már levették a gipszet, ezért e kép már nem időszerű. Hétfőn ugyanis Papa elvitte Balut Tébányára, a várva-várt kontrollra. Itt megröntgenezték és megállapították, hogy nem mozdult el a csont. Le is vették a gipszet, viszont a rögzítővasat benne hagyták. Két hét múlva kell menjen újra, akkor kiveszik a vasat is. Most már ráléphet a lábára, de persze csak óvatosan.
Miután hazajöttek, némi polémia kezdődött arról, szabad-e Balunak suliba járni. Érdekes módon, pont az érdekelt érvelt amellett, hogy ő nem szeretne még lábra állni, nem szeretne iskolába menni. Végül a gyermekorvost is megkérdezve arra jutottunk, hogy mától iskolába megy. A gondot a lábából kiálló piciny vaspecek okozta, mert nem akartuk, hogy esetleg beleakadjon a cipőjébe, vagy az sem volna jó, ha valaki - a lábára rálépve - azt a valamit benyomná. De csak tud magára vigyázni Macó. Mégis nagyfiú már.

E második kép pedig Zétény úrfiról készült. Kismacs alapvetően jól van. De egyre jobban ellenáll a nagyszülői iránymutatásoknak. Néptáncra már nem hajlandó járni, mert a lányok olyan furcsák. (Ő mondta :-) Papa szerint egyre jobban hiányolja az anyját.

Bendzsikéről sajnos képet nem tudok mutatni, mert nem találtam friss, értelmes képet róla. Nála a hegedülés megkezdése óta nincs újabb változás, éli az életét.

Legalábbis ennyit sikerült összeszednem Papáéktól és a kölyköktől arról, hogy mi is folyik otthon. Én sem láttam már őket rég. Pont két hete költöztem be ide a falak közé.
Reményeim szerint hamarosan megindul végre a sejttermelés és akkor már vághatom a centit a hazaengedésig.

Belázasodtam

2013-01-26 Szombat

Kellett nekem legutóbb nyavalyogni, hogy unalmasak a napok. Most aztán belekeveredett némi láz a szimptómáim közé , ez pedig biztosan nem rövidíti a bent létemet.
Ma délután lázasodtam be, a legtöbb amit mértem 38.6 C volt. Amint ezt mértem azonnal elindult a standard protokoll a lázas esetekre. Legalábbis eddig mindig hasonló volt a kezelés. Első lépésként hemokultúrát vesznek, ami lényegében egy mintavétel a véremből. Ezt hétfőig csak tárolják, hogy szépen szaporodjanak el a kórokozók benne. (Ezt hívják tenyésztésnek) Hétfőn ránéznek és megpróbálják beazonosítani, hogy milyen állat (vagy növény vagy gomba vagy vírus) fogott talajt a véremben. Ilyet már sokszor vettek tőlem, néha sikeresen kitenyésztenek belőle valamit, néha nem. Számomra a legjobb az volna, ha ki tudnának tenyészteni belőle valami nem túl veszélyes kórokozót. Akkor ugyanis tudjuk mivel van dolgunk és jobban tudjuk célozni az eszközöket arra a kórokozó fajtára. A második legjobb, ha nem tenyésztenek ki semmit. Ekkor nyitott marad a kérdés, hogy mi okozta a bajt. Ilyenkor széles spektrumú (sokféle kórokozó ellen hatásos antibiotikumot adagolnak). A legrosszabb persze az, ha valami agresszív gonoszt látnak meg benne, akkor ugyanis megindítják az antibiotikumok legádázabb kombinációját, ami nem túl jó a szervezetnek, de nem akarnak egy fikarcnyi esélyt sem hagyni a gonoszoknak. Ezt már láttuk nyáron, amikor Staphylococcus Aureus-t tenyésztettek bennem ki.
De ne fessük az ördögöt a falra, egyelőre minden rendben. A hemokultúra után kaptam lázcsillapítót és antibiotikumot (Meronem) is. Szóval most le vagyok kezelve. Most jött az infó, hogy érkezett trombocitám is, de azt csak 37.5 C alatt adhatják be. Most mértem hőt, 37.6-ot mutat szóval még várni kell.
Egyébiránt azt mondanám, hogy kezdek aránylag jobban lenni. A legrosszabb az egészben a szájfájás (mucositis) volt. Ez szerencsére nem minden kezelési körben jön ki, de most megtisztel a jelenlétével. Ilyenkor a szám hő és PH érzékeny és nem szereti a kemény dolgokat, mert ezek fájdalmat okoznak. Pontosabban a sima megrágás és nyelés is fájdalmat okoz, de még jobban fáj a dolog, ha pl. túl forró, vagy túl fűszeres (csípi a sebeket). Most épp ez a helyzet. Ilyenkor a már bevált kezelési mód a Caphosol és a Corneregel. A Caphosol egy kétkomponensű sós oldat, ami begyógyítja a legtöbb sebet. Én úgy szoktam alkalmazni, hogy már a mérgezés alatt elkezdem használni, az esti fogmosás után fél adagot. Ahogy érzem, hogy jönnek elő a fájások, növelem a Caphosol használatának gyakoriságát,  csúcsidőben akár napi 4-5-ször is öblítek fél adaggal.
A corneregel ott jön képbe, ahol a Caphosol már nem segít. Nekem tipikusan alul, a nyelvem tövében, a fogak és a nyelv közötti kis árokban szoktak fájdalmas púpocskák kinőni, amikre a Caphosol már nincs hatással. Itt segít a Corneregel, ami igazából egy szemgél, de mi szájban használjuk. Ezt oda kell juttatni a fájdalmas területre, és el kell érni, hogy ott is maradjon. Erre gézt szoktak használni, rákenni az anyagot a gézre és bejuttatni a megfelelő helyre. Ez egyszerűnek és logikusnak hangzik, de őszintén szólva én sem voltam tisztában azzal, hogy milyen eldugott kis helyek vannak a szánkban, ahol persze ott a nyál, szorítja a megkent gézt két oldalról a nyelv és az íny, és esélytelen így rendes mennyiségű szemgélt bejuttatni a megfelelő helyre és ott is tartani.
Hát ennyit a szájfájásról. Ami még gondot okoz nekem most az a hasmenés. Nem mennék részletekbe, elég az hozzá, hogy már legalább 3-4 napja tart. Előtte székrekedésem volt, azt meglazítottuk egy kis Levolac-kal, és azóta fosok.
Hogy folytassam a sort, az alacsony sejtszámok miatt néha nem kapok levegőt. Olyan érzés, mint amikor úgy érzed, hogy el van használódva a szoba levegője, de kiszellőztetsz és továbbra sem változik az érzés. Szerintem ez azért van, mert vörösvérsejt-hiányos vagyok. Ma ugyanis, mikor kaptam vért, a vér után csodák csodájára elmúlt a dolog. Hogy minek köszönhető pontosan, azt nem tudom, de ilyenkor hajlamosabbá válok a végtagjaimban, az ízületeimben lesérülni. Ez lehet, hogy csak annak a következménye, hogy nem mozgok eleget (mondanom se kell, el vagyok tiltva a kinti sétától is) és valahogy a nem mozgás meg a mérgezés együttesen extra tempóban építi le az izmokat és ebből erednek a balesetek, bár ki tudja. Erről még nem olvastam kimerítő értekezést.
A legutolsó pedig az agyi tompultság, ami a lázas állapotban természetesnek vehető, de lázon kívül is jellemző ilyenkor. Sajnos.

Na most, hogy szépen körbejártam a szimptómáimat, nincs más hátra, mint hogy megírjam miket műveltem az elmúlt pár napban. Ugyanis már megint kihúztam a gyufát és nem lennék meglepődve, ha valaki párhuzamot próbálna húzni a fegyelemsértéseim és a lázam között. (Amit persze elutasítok, mert már két napja jó fiú vagyok, és csak most jött ki a láz.)
...Ja, meg is mérem, most 37.5, de még nem szólok, hadd ereszkedjen még.
Na szóval van egy alapvető probléma a Szent László kórház hematológiai osztályán (nem szeretnék általánosítani, lehet hogy máshol nincs ilyen gond). Mégpedig a kaja minősége. Ugyanis az pocsék. Nem kicsit rossz, hanem gyakran undorító az a moslék, amit a mindennapos ebédelős dobozokban leszállítanak. Biztos lehet ilyenkor azt mondani, hogy szegény kórházi szakácsoknak minimális pénzösszegből kéne csodákat művelniük, de ilyenkor jut eszembe az, hogy múltkor az ételgyár környékén sétálgatva láttam, hogy egy dolgozó szép megtermett doboz valamit (talán liszt, vagy tojáslé) tuszkol be az autója hátuljába hazaindulás előtt. Szóval az érzésem az, hogy lehetne ezt jobban is csinálni némi elszámolási fegyelem alkalmazásával. De nem vagyok üzemi konyhás.
A lényeg, hogy két-három naponként, amikor olyasmi érkezik a tányérban, amit nem tudok elfogyasztani, felmerül a probléma, hogy kell valami kiegészítés. Plusz ugyan a reggelire és vacsira adott kaják többsége jó, de nagyon alacsony a változatosságuk. A vizes zsemle plusz kenyér kínálatról már nem is beszélve, ami minden áldott nap ugyanaz. És nem csak ugyanaz, de szerintem a legtöbbször már két három napos, mire hozzám jut. Erre abból következtetek, hogy a zsemléknek szaguk van és minden alkalommal vizesek. Mintha a kedves konyhások a kiszáradástól való megóvás érdekében némi vízzel szórnák meg a zsemléket. Szörnyű.
Na, de már írtam megint vagy tíz sort és még mindig nem tértem a lényegre. Szóval időnként ki kell menjek boltba, feltölteni a készleteket. A sors most úgy hozta, hogy a bolti transzfert eddig rendszeresen biztosító Papa és Mama most unokázik, Csirke pedig unokatesózik, szóval csak ritkábban jut el hozzám valaki. És a magad uram ha szolgád nincs elvnek megfelelően, ilyenkor magam kerekedek fel a beszerzési körútra. Ez történt csütörtökön is, holott csütörtök reggel a doktornő már megmondta, hogy legyek szíves visszafogni magamat és nem kujtorogni. Mondanom se kell, összefutottam a doktornővel a boltból hazafele jövet, bazi nagy hátizsákkal. Na több se kellett. Megkaptam vagy tízszer a nővértől, kétszer a doktornőtől és még a Dolgos főorvos is betért, hogy egy kicsit leb@szarintson miatta.
Na erről is ennyit, megkaptam a magamért, most maximálisan szabály-konform vagyok, naná, hogy most leszek lázas.
Közben már bekötötték a trombitát, halkan csepeg a sárgás lé. Tegnap is kaptam, jól ki is ütöttem tőle. No nem vészesen, csak néhány, szúnyogcsípéshez hasonló kis domb keletkezett a bőrömön. Természetesen ilyenkor a leglehetetlenebb helyekre képes ilyen viszketős dudor nőni, pl. tegnap a hátam közepére nőtt egy, hogy ne tudjam megvakarni.
Na most számba kell vennem, vajon mi mindenről kéne még írjak. Á, tényleg. Zéti.
Zétiék farsangoztak az oviban és kismacs nyuszinak öltözött. Ezért érdemes valami alap jelmezbe beruházni szezonon kívül, mert ezt a nyuszis jelmezt emlékeim szerint Bendzsi is használta már vagy kétszer, most pedig Zéti bolondult bele. Szóval nyuszi lett belőle az oviban. Megmutatta, hogy hogy tud szaladgálni és még sütit is vittek az ünnepségre.

Minden nap beszélek mindhárom kis tigrissel, de őszintén nem igazán kommunikatívak. Zéti még néha mesél valamit, ha valami élmény a közelmúltban érte, akkor mond róla két mondatot, de a nagyok szótlanok. No nem mintha otthon olyan szószátyár népség volnának, de otthon azért nincs hiányérzete az embernek, mert látja őket, hogy mi történik velük, mit tesznek, hogyan viselkednek. De itt távolról ez az infó ugye nincs meg és marad a nagy semmi.
A hét újdonsága egyébként, hogy Bendzsi hegedülni tanul. Fura, hogy ilyen céltudatosan elindult a zenélés felé és szépen, tudatosan viszi véghez az elhatározásait. Ugyanis a hegedülést megelőzően már szeptembertől maga kérte, hogy szolfézsre járhasson. Kicsit tartottunk tőle, hogy biztos neki való-e a dolog, mert korábban nem láttuk egy muzikális alkatnak és a szolfézs igen elrettentő tud lenni. De már fél éve jár szolfézsre és szereti csinálni. Most félévkor pedig lehetőség nyílt, hogy hegedülni tanuljon és ő kapva kapott az alkalmon, pedig mi talán Csirkével még kicsit gyorsnak éreztük a hangszeres tanulás megkezdését, de Bendzsi határozottan kérte. Mit mondjon ilyenkor egy apa? Hát egyrészt büszke vagyok a fiamra, hogy közel nyolc évesen már önállóan döntéseket hoz és vállalja a következményeit. Másrészt pedig sok sikert Bendzsinek, a kis hegedűsnek. Egyébként már volt két órán, szerdán és pénteken és egyelőre minden rendben. Nagy tisztelettel bánik a hegedűjével, végre valamilyen tárgy tényleg az övé (még ha kölcsön is kapta a zeneiskolától), nem úgy mint minden más tárgy otthon. Ennek ő a gazdája, ő mondhatja meg ki nyúlhat hozzá, és a legfontosabb, hogy kiveheti a bátyja kezéből. Ez fontos elégtétel Bendzsi számára. Nálunk otthon ugyanis az a szabály, hogy még az adott gyerek által kapott ajándék is közös használatú. Persze azé az elsőbbség, akihez tartozik a játék, ha játszani akar vele, de meg kell engedje a többieknek is, hogy ők is kipróbálják. Az nincs olyan, hogy valamely játékkal csak én játszhatok, mert az enyém.
Nem is tudom ki említette (talán Piri), hogy a legnehezebb a középső gyereknek, mert a legnagyobb megkapja a figyelmet folyamatosan, mert általa tanulunk meg és tapasztalunk meg szülőként új helyzeteket. A legkisebb megint megkapja a neki járó figyelmet, mert mindig ő a kicsi, a gyámoltalan. És a két szék között a pad alá kerül a középső, akire talán kevesebb figyelem jut. Ezen mindig is próbáltam tudatosan ellensúlyozni és Bendzsit rendszeresen istápolni, de Bendzsi elég magának való figura (lásd apja), keveset beszél magáról és arról, hogy mi kavarog a fejében.
A jövő hét nagy eseménye meg az lesz, hogy Balunak lecserélik a gipszét hétfőn és megtudjuk, hogy mehet-e iskolába. A gipsze már totál szét van szedve, már csak főbb vonalaiban hasonlít arra az eszközre, amit hetedikén applikáltak Balu lábára. Már csak pont ott nem tart, ahol kéne neki (a lábfejnél). Egyébként nem értem, hogy miért hagynak 3 hétre egy gyereken egy ilyen szerszámot. Szerintem kb. heti gyakorisággal cserélni kellene, hogy jó eséllyel ellássa a feladatát. Na mindenesetre holnapután Balut viszik Mamáék és akkor majd többet fogunk tudni a kis szárnyaszegett veréb további vergődéséről.
Na most rendesen kiírtam magamból ami bennem volt. Közben lement a lázam, a lázcsillapító szépen lehozta. Remélem lassan hatni kezd az antibi és talán már nem jön vissza a láz. Bár Gyuri nővér azt mondta, hogy megvan az esélye annak, hogy holnap újra lázas leszek.
Remélem semmi fontosat nem hagytam ki. Ja, még egy fél mondat, hogy köszönöm Pirinek, Imrének és Öcsinek, hogy meglátogattak és Zsuzsának, aki főzött, hogy legyen mi finomat enni ma ebédre.
Sziasztok!

Épülök le

2013-01-23 Szerda

Már megint napok óta nem írtam blogot. Írni kéne valami érdekeset. De hát mit?

A fehér falakat továbbra is nehezen viselem. Szerencsére itt van az embernek Pali bá, a szobatársam. Kicsit nagyothalló az öreg, ezért oda kell fordulni, amikor beszél az ember hozzá, de mégis jó az, hogy van kivel megosztani a gondolatokat. Vannak fix sztorijai, amik visszatérnek, de van egy rakás érdekesség, ami megtörtént az életében és egy-egy téma kapcsán előjön. Mindenesetre érdekes figura, az biztos. Neki is akut leukémiája van, de hogy milyen, azt nem tudja. Az enyémhez hasonló kezelésen vesz részt, de még csak nyáron kezdte. Ahogy már mondtam, állandóan pozitív szemléletű, nevet mindenen, legfőképp a saját hülyeségén. És ez jó. Csavargó népség vagyunk mi ketten. Néha csak azon veszem magam, hogy Pali bá öltözik és már indul is, én meg egész nap csak fetrengtem. Na jó, akkor megmozdulok én is.
A legtöbbször könyvet olvas vagy alszik, nem sok vizet zavar, tudok ülni szokás szerint a gépem felett. Én meg nézem a sorozatokat, filmeket, vagy internetezek. Néha egy kicsit olvasok valami szakmai dolgot, de legtöbbször csak olvasom a nagy semmit. Most már elfogyott a havi forgalmazási keretem a mobilinterneten, így webes videók kizárva.
Minden nap megyek sétálni. Hogy hova és mikor az nagyrészt kedvfüggő. Kisebb-nagyobb köröket teszek meg, elmegyek boltba bevásárolni, ilyesmi.
Eddig jól ment a séta és jól esett a kint lét. Megtöri a fehér falak egyhangúságát. Ma viszont felhívták a figyelmemet, hogy leestek a vörösvérsejt-számaim és vigyázzak magamra. Volt vérválasztás is. Ezek szerint rohamléptekkel haladok a leépülés felé és elsőnek a vörösvérsejtek értek le a padlóra. Pedig korábban mindig a vérlemezkéim voltak kiábrándító kondícióban. Szerencsére én még mindebből semmit sem érzek.
Vagy hát persze vannak kisebb jelek: tegnap vérzett az orrom, ma kicsit szédültem reggel, minden nap degeszre eszem magam, mégis fogyok napi fél-egy kilót és persze fehér a bőröm. De ezek egyike sem vészes. Tudom hogy kell neki egy-két hét, és helyrejövök. Nincs min parázni.
Csak hát egy kicsit néha unalmas. Főleg akkor, ha valami hülye sorozatot nézek, amitől rosszkedvem lesz és egy idő után már nem lelkesít. Nem tudom, hogy láttátok-e a Spartacust. Én a második sorozatot néztem most meg. Érdekes, izgalmas. Elsőre. Az ókorban játszódik. Érdekes, hogy hogyan éltek az emberek akkor, mit csináltak, mit ettek, hogyan szórakoztak, stb. De ebből nem sokat ad a sorozat. Inkább csak a történet véres, verekedős, szexuálisan túlfűtött, és ármánykodós részeit meséli el. Pedig olyan jó lenne egyszerűen csak az emberek életét nézni. Ókori dokumentumfilmnek is kiváló volna. Csak egy idő után megunom a sok gyilkolást, a paradicsomlét, ami minden sebből úgy folyik, hogy szinte spriccel. Uncsi egy idő után.
Most másik sorozatba kezdtem bele (a neve Human Target), de ennél meg zavar a főszereplő túlzott tökéletessége. Ez egy 007-es ügynöknél egy évben egyszer elmegy, de egy sorozatban. Ez is uncsi.
Végül is minden uncsi. Még a kajában próbálok valami élvezetet találni. Most mindent megehetek (még, amíg a fehérvérsejtjeim nem érnek a padlóra) és semmitől sem hízok. Sőt, fogyok.
Jó, hát ilyen a kórházi kezelés, amikor szerencsém van, és nem épít le, nem okoz nagy problémákat. Egyetlen baja, hogy unalmas. De inkább unalmas legyen, mint fájdalmas!

Csodaországban voltam

2013-01-19 Szombat

Csirke ajándékaként tegnap megnéztük együtt Győrban a Jekyll & Hyde-ot. A darab egyrészt nagyon izgalmas és élvezhető volt, másrészt viszont kicsit ijesztő (horrorkedvelők előnyben). Ezért aztán felemás érzésekkel távoztunk az előadásról, utólag azt sem tudtok kiboncolni, vajon mi is lehetett az eredeti mű mondanivalója, mert ebből az adaptációból az üzenet közvetítése végképp hiányzott, totálisan a látványon és a hangokon volt a fókusz.
Viszont előtte és után igazán csodás világban jártunk. Esett a hó egészen késő estig. Már előtte is bőven volt hó, ez csak kiegészítette. Győr belvárosa nagyon szép, igazi történelmi házacskák követik egymást. Már voltam sokszor Győrben, de hóesésben Csirkével kóborolni a belvárosban ez újszerű élmény volt. Tudjátok, jó dolog a gyerekvállalás, de azokat is kicsit meg tudom érteni, akik halogatják! Tudom, pont ez a gondolkodás az, ami miatt egyre nagyobb a kortávolság a generációk között...
Persze jól felöltöztünk és szerencsére a hó mellett nem volt erős szél, ezért el lehetett viselni a hideget. Győrben ha nyáron eddig voltunk, mindig rengeteg volt az ember és tömeg egyszerűen élvezhetetlenné teszi a rendezvényeket. Most is volt valamilyen halas fesztivál, de szerencsére kevesen tudtak róla, és az időjárás sem volt túl kegyes, így nem volt nyomor. Épp annyi ember sétálgatott az utcákon, amitől még az ember otthonosan érzi magát. Úgy éreztem magam, hogy itt van élet, beszélgetnek az emberek a kávézókban, vacsoráznak az éttermekben. Voltak utcai árusok is, de szerintem nekik nem ment annyira a biznisz, mert kevesen vállalták fel a hidegben álldogálást egy étterem kényelmével szemben. Mi se nagyon nézelődtünk náluk, inkább mozogtunk. Bár folyamatosan takarítgatták itt is ott is a havat, ameddig esett (akarom mondani hullott, mert aztán kapok a fejemre Anyukától) nem volt foganatja. Tapostuk a havat mindenütt. Eredetileg arról volt szó, hogy enni fogunk, de aztán mire Csirke megjött már mindketten ettünk, ezért a vacsora elmaradt. Vettünk azért némi harapnivalót az előadásra, de végül azt sem ettük meg. Utólag és egy kicsit kívülről nézve azt hiszem ez is a tervezés és gondoskodás szülői követelményéből fakadt. Amióta gyermekeink vannak, alaposan megtanultuk a leckét, hogy egy óránál hosszabb programok esetén mindig kell valami kajának meg ennivalónak bekészítve lenni. Mert ki tudja mi történhet, melyik gyerek mikor jön rá, hogy rettenetesen éhes/szomjas/mindkettő. Szóval a túlzott gondoskodás oda vitt minket, hogy tankoljunk fel enni és innivalóval. Aztán végül ezek a tartalékok a mai hazaúton fogytak el, nem vesztek kárba.
Visszatérve Győrhöz, előre láttuk, hogy a színház után esélyünk sincs hazajutni (3 órás darab volt tízkor pedig nem jár már semmi), ezért gondoskodtunk szállásról. Reggelre kelve megállapítottuk, hogy nem havazott éjjel óta és mindenhol a lassú olvadás jeleit láthattuk a városban. Megint bementünk a városba és kujtorogtunk még egyet az utcákon, közben vettünk nekem egy arckrémet, mert mindig ki van száradva az arcom és a doktornő már többször kérte, hogy kenjem rendszeresen. Lassan igazi dáma leszek, akinek saját neszesszerje van, fogkefével, samponnal, tusfürdővel, lábkrémmel, arckrémmel, testápolóval (ha nem hagytam volna otthon), arcszesszel, stb. Régebb nem voltak ilyen cuccaim, mindig Csirke kencefincéi közül használtam, amire éppen szükségem volt. Láthatóan önállósodom! :-)
Szóval szép volt Győrben és nagyon élveztem ott lenni. Ez persze a helynek, a programnak és nem utolsó sorban a társaságnak egyaránt köszönhető.

Még az odaútról annyit, hogy mindenki figyelmeztetett és óvott attól, hogy Győrbe utazzak ilyen zord és kiszámíthatatlan téli időjárás esetén. Tudom, hogy Pestről nézve Győr is nyugatnak van, meg Vas és Zala is, de az, hogy ez utóbbiakban felborult a közlekedés, a Győr - Budapest vonalat szerencsére nem érintette. Szóval szokásomhoz híven a többségi véleménnyel szemben lavíroztam és kockázatot vállaltam, de nem bántam meg. Nem azt mondom, hogy ész nélkül vágjunk neki mindig minden útnak, de kellő elővigyázatossággal (én is egész nap a vonat és buszkéséseket koslattam indulás előtt, hogy biztos lehessek a dolgomban) azért el szabad télen is indulni. Meg hát persze szerencsénk is volt.

Na mára ennyit, pihenjetek, legyetek jók! Én is megkaptam az újabb adag mérgemet és most csepeg le a hozzá járó víz utója.

Idebent

2013-01-17 Csütörtök

Nagy nap ez a mai! Ma történt pont egy éve, hogy már annyira szédültem a saját lakásomban, hogy többször nehezemre esett felállni. Még mindig hátborzongató az élmény és már meglepődök akkori saját makacsságomon, hogy ilyen állapotban sem akartam kórházba menni és kivizsgáltatni magam. Emlékszem betegszabin voltam otthon, mert közben lázas beteg is voltam és gondoltam nem szeretném a kollégáim nyakába akasztani a bacit, amit összeszedtem.
Nehéz kimondani, de életem egy harmincötöd részét arra fordítottam, hogy legyőzzem a betegséget és még nem értem célhoz. Eddig hét kezelési ciklust kaptam, a Hoelzer protokoll szerint. Még 3 ciklus van hátra. Most épp a 8. ciklus 5 napos mérgezési szakaszában vagyok. Reményeim szerint ez egy könnyebb ciklus lesz.
Tegnap kerültem be, és mivel van kanülöm és úgy tűnik a májenzimek is köszönik, jól vannak, azonnal meg is kezdték a kezelésemet. Ez kétszer egy órás mérgezést jelent, kétszer egy liter hidratálással körítve. Amúgy most a 110-es szobában vagyok, ami egy kétagyas szoba. A szobatársam Pali bá, aki egy igen jó kedélyű, és hozzám hasonlóan sétálós-szökdösős hapsi. Egyébként dolgozott hajóvezetőként is és érdekes dolgokat tud mesélni szinte mindenről. Kicsit rosszul hall, ezért iszonyat zavaró a telefonja, de mivel nem gyakran csörög, túlélhető.

Bekerülésem előtt egy napig csak a félbehagyott otthoni dolgokat próbáltam gatyába rázni és összepakolni a cuccokat, amiket be akarok hozni. Az alapos előkészületek ellenére így is otthon hagytam például a papucsomat is, így most kék talpzacskóban járok-kelek és ebben megyek a hűtőhöz is. Szerencsére holnap találkozok Csirkével és akkor hozza nekem ezeket az otthon hagyott apróságokat.

Holnap este ugyanis színházba megyünk. Bizony. A doktornő is jóváhagyta. Héttől játsszák a Jekyll és Hyde musicalt a győri Nemzeti Színházban. Mivel este 10-ig tart, Csirke pedig nem akart autóval menni (csúszós, havas), ezért tömegközlekedünk. Azt még nem tudom, pontosan hogyan és mikor szabadulok innen, de mihelyt lemegy a holnapi kezelésem megyek Győrbe és amikor Csirke is végzett a teendőivel ő is jön. Az utazást is persze szeretnénk összehangolni. Aztán pedig randizunk! Ezt kaptam szülinapomra. Hogy péntek este elmegyünk színházba, előtte-utána pedig amíg tudunk együtt vagyunk. Ez nagyon jó. Persze majd meglátjuk, hogy hogyan bírjuk majd a téli klímát, mert -5 és -7 fokokat mond hófúvással, így aztán lehet, hogy nem sok városi séta lesz belőle.
Sokat persze így sem maradhatunk, mert szombat kora délután vissza kell induljak, hogy este még megkapjam a szombatra kiírt penzumomat méregből és vízből.
Vasárnap jár le az öt nap kezelés, után már csak legyengülés és felgyógyulás várnak, február eleje-közepére várom az újabb hazaengedést.

Fogságban

2013-01-16 Szerda

Felgyorsultak az események. A hétvégén még a hosszú otthonlét édes reményében írtam a blogot, hétfőn már hívott a nővér, hogy legyek szíves szerdán befáradni. Most meg itt vagyok szerda délután és már le is folyt az első kör méreg.

Persze közben történt egy s más. Már hétvége óta a szülinapok és Csirkéék utazásának jegyében teltek a napok. Meg persze meg kell említeni a hóesést, ami egy kis színt (fehéret!) hozott a szürkeségbe.
Minden reggel ugyanúgy telik. A napot én indítom. Ötkor megébredek (kórházi megszokás). Bendzsi általában 6, fél hét körül lejön pisilni. Csirke beállítja a telefonját, hogy háromnegyed hétkor ébressze. Persze ez nem jelenti azt, hogy Csirke ekkor felkelne. Csak kezébe veszi a telefont, lenyomja, átfordul a másik oldalára, elnyom egy alig érthető morgást arról, hogy még túl korán van és alszik tovább.
Viszont a telefon zaja elég ahhoz, hogy a kölykök felfigyeljenek rá. Ezért hét óra körül lemasíroznak. Balu nem masírozik, hanem nagy döngés közepette, a fenekén csúszik le a lépcsőn. A döngést a gipsz okozza,  amint újabb lépcsőfokkal köt ismeretséget.
Lassan Csirke is ébredezni kezd. Rájön, hogy már megint kitoltak vele (azaz, hogy kitolt magával) és már késésben vannak. Elkezd idegeskedni. Közben Zéti valami miatt elkezd sírni. Az ok mindig változó, pl. hogy nincs kedve felállni, vagy felöltözni, vagy reggelizni, vagy valami ilyesmi. Ezen Csirke még idegesebb lesz. Közben Anyuka is próbál segíteni, de a szereplők jól elpróbálták előzetesen az előadásaikat (Csirke az idegeskedést, Zéti a hisztit), ezért sokat nem lehet segíteni rajtuk. (Vicces látni Anyukát, ahogy menteni próbálja a menthetetlent. Magamat látom kívülről.) Fél nyolc körülre már robbanásig feszül a helyzet. Nagy nehezen megreggeliznek a kölykök (Zéti és Bendzsi az oviban / suliban is kap reggelit, szóval nem is lenne szükséges az itthoni reggeli). Aztán jön az öltözés. Itt megint újabb hisztik szoktak lenni, pl. beakadt zippzár és ilyenek miatt. Aztán Anyuka elszalad a két gyerekkel, vagy Anyuka az egyikkel, Csirke a másikkal, mikor hogy. Általában épp odaérnek határidőre. Mikor hazajönnek és belépnek már általában lenyugodnak, Csirke ilyenkor még panaszkodik egy kicsit. Viszont még véletlenül sem állítja egy perccel sem korábbra a telefonját. És persze este is még 11-ig vagy filmet akar nézni, vagy ül a gép előtt, könyvet olvas. Aztán meg csodálkozik, hogy fáradtan ébred.
Tudom, hogy ez gonoszság. És az a kérdés is felmerül, hogy miért írom ezt le, miért nem próbálok meg beavatkozni. Már próbáltam. Próbáltam a szereplőket már korábban befolyásolni, próbálok mindig segíteni is, de magán a folyamaton nem tudok. Az egésznek az egyik gyökere abban rejlik, hogy Csirke soha sehova nem indul el a szükségesnél előbb. És mikor szükséges? Hát akkor, amikor már késésben vagyunk. Szóval ha korábban is ébredne valami miatt, akkor sem kelti a kölyköket és próbálja kicsit több időráfordítással normális útra terelni az eseményeket. Ha valamiért az egész csapat korábban kel, akkor Csirke betesz egy adag mosást, lefürdik, stb. De nem kezdi el a procedúrát.
Közben Putumayo zenét hallgatok. Olyan nyugtató. Csak ez a lüke kék lámpa ne világítana. És persze nem hoztam alufóliát.
Szóval menthetetlen a csapat. Néha mondogatom magamnak, majd más lesz, ha Zéti is felnő! A kutyafülét lesz más! A szereplőkben és szokásaikban (reggel morcosak, mindenki addig akar aludni, ameddig még elméletileg lehet) kódolva van a konfliktus. És persze én is részese vagyok a táncnak. Normál esetben (ami mostanában ritka, mert nem dolgozom) én is fáradtan ébredek, bennem van a feszültség, hogy oda kell érjek a munkahelyemre és ezért össze kell szedjem magam. Persze próbálok közben segíteni Csirkének is. De a bennem lévő feszültség morgásba vált át. És ekkor már minden szereplőben gyűlik a feszültség, amit az induláskor az előszobában érzünk meg igazán.
No nem azt állítom, hogy nálunk minden reggel összecsapások zajlanak, de azért nem szokatlan a kiabálás reggelente.

Most ide terelődtek gondolataim és nem írtam semmit a szülinapokról vagy Csirke utazásáról, sem pedig az új helyemről a kórházban. Sebaj, ráérek. Holnap folytatom!

Elmaradásban

2013-01-12 Szombat

Már jó pár nap eltelt és nem írtam nektek róla. Mostanában sok emberrel találkoztam, és mindenki azt kérdezi, mi van szegény Balázskával. Ezek szerint olvassátok a blogomat és ez jó érzés nekem.

Szóval Macó jól van. Elég hamar megbocsátott azért, ami történt vele és most éli az életét. Ugyan gipsz van a lábán (nem járógipsz, hanem fekvőgipsz), de ez nem zavarja a helyváltoztatásban, kúszik-mászik, fél lábon ugrál. Papa talált egy pár régi hónaljmankót a raktárának valamelyik sarkában és lerövidítette Balu számára, de Balu nem igazán barátkozott még meg ezeknek a használatával.
A legutóbb, amikor Balu orvosnál volt, azt mondták, hogy 28.-áig kell hordania ezt a zárt gipszet. Akkor majd újra megvizsgálják és eldöntik mi legyen vele. Balu most nem jár suliba, helyette mi tanulunk vele délelőttönként. Hát nem egyszerű egy kilenc éves kölyök figyelmét fenntartani és elérni, hogy ne hibázzon. Szerencsére a legtöbb tantárgyból csak gyakorlása van a már tanultaknak, új anyagot nem vesznek. Kifejezetten szereti a környezetet, olvasást. Sok odafigyelést és támogatást igényel viszont a matekban. Nem szabad túlterhelni, mindig kell neki egy kis szünet. Nagyon változó teljesítményt mutat, kedvfüggő, hogy mennyire hajlandó együttműködni és dolgozni.
Van némi előnye is a gipsznek, az egyik, hogy most már egészen megerősödött a másik lába, és huzamosabban tud azon állni, azon ugrálni. A másik, hogy a helyzetváltoztatás nehézségei miatt kétszer is meggondolja, hogy hova rohanjon és miért, ezért könnyebb rávenni helyhez kötött játékokra (pl. társas). A legutóbb, amikor egy 500 elemes kirakósba vágtunk bele, már ő is rakosgatott és keresgélt, pedig korábban nem igazán tudott a fenekén maradni. Hátrány persze, hogy be van zárva a négy fal közé, kevesebbet van a friss levegőn, de reméljük hamarosan megoldódik, ha majd már járhat.
Mindemellett jó neki itthon, voltak a héten látogatni az osztálytársai is. Jó hosszúra nyúlik idén neki a téli vakáció...

Macó után magamról. Én is jól el vagyok itthon, lényegében karácsony óta csak töltöm a pocakomat minden földi jóval. Csütörtökön voltam legutóbb a doktornőnél ambulancián. A vérkép szerint a vérsejt számok rendben vannak, de a májam még nem állt teljesen helyre, még mindig túl magasak a májenzim mutatók. Ezt korábban már vizsgálták és arra jutottak, hogy a máj nagyon lassan üríti ki a legutóbbi mérgezéseknél bekerült anyagokat. Ez persze azt jelenti, hogy a májam eléggé ki van már a kezelésektől, mert ez nem az első eset, már az előző ciklusnál is hosszú ideig tartott a mutatók normálisba rázódása. Mondta is most a doktornőm, hogy egyelőre nem kell befeküdnöm folytatásra, csak sunyítsak itthon, jövő héten még ambulanciára sem kell menjek. Úgy tűnik egyelőre, hogy itthon lehetek még egy ideig. Hogy meddig, arról majd szól a doktornő, ha eljött az ideje a becuccolásnak.
Egyébként nagyon meglepődtem legutóbb, mert a doktornő tanúbizonyságát tette annak, hogy olvassa a blogomat. Eddig is éreztem valami hasonlót, de amikor rákérdezett Balu állapotára, jólértesültsége felkeltette a figyelmemet. Így aztán kiderült a turpisság, minden világfájdalmam és meg nem értésem teljes részletességgel itt van a doktornő előtt. Érdekes, hogy amikor a nővérek megtudták, kicsit megváltoztak, vicceltek velem és kicsit talán jobb lett a viszonyunk. A doktornő is megértőbb az utóbbi időben velem, lehet hogy az is a blog hatása? Ebben az esetben minden betegnek javaslom, hogy írjon blogot! Sokkal jobb, ha szeretik az embert...

Most egy rossz élményemről. Hetedikére behívtak Tébányára a leszázalékolási vizsgálatra. Papa és Gyula is sokat mesélt előtte saját kapcsolódó élményeikről, mert mindketten voltak már rokkantnyugdíjasok. Nem sok jóval kecsegtettek, és ezt agyilag fel is fogtam, és valahol meg is értettem, hogy miért viselkednek úgy az orvosok, ahogy leírták, mégis sokként ért, amikor velem történt meg a dolog. Havas reggel volt, beültem piroscsíkba és átrobogtam Tébánya túlvégére mert reggel fél nyolcra hívtak be. A család még aludt, én korán keltem, hogy mindenképp ott legyek, és legyen elég időm kikaparni piroscsíkot a hóbol (nincs garázsunk). A hely, ahova hívtak igazi lepukkant szocreál egészségügyi intézmény, egy tömbház aljában. Nem könnyű megtalálni, én a közeli öregek otthonába tévedtem be elsőre, az tűnt inkább valamilyen szociális intézménynek. Végül onnan igazítottak el a tömbházhoz.
A falakon azok a jól ismert halványzöld csempék. Brrr... Leültem és vártam. És vártam még egy darabig, mert bár engem hívtak be elsőként, ez is csak fél kilenckor történt meg. Hogy addig mire is vártunk azt nem tudom, de mihelyt bekerültem nagyon sürgős lett a dolga a doktornőnek. Parancsokat osztogatott, kommandírozott. Megkért, hogy mondjam el, mi miatt is kérem a leszázalékolásomat, de láthatóan nem érdekelte túlzottan amit mondok. Később ki is derült egy megjegyzéséből, hogy számára a leukémia, mint alapbetegség volt fontos, az annak következményeként létrejött egyéb problémáim (szürkehártya, máj, stb.) nem érdeklik egyáltalán. Talán csak azért mondatta el velem a betegségeimet, hogy felmérje, milyen az elmeállapotom. Folytatódott a kommandírozás: vegye le a ruháját, feküdjön fel ide, sóhajtson, keljen fel, álljon lábujjhegyre, stb. Még a szokásosnál is embertelenebb volt az egész. Nem voltam más a szemében, mint egy munkadarab, amit meg kell mérni, be kell osztályozni. Mindezt sietségben, sürgősen  Úgy hogy előtte várakoztattak egy órát. Biztos azért kellett sietni, mert már egy óra csúszással kezdték a munkát. A végén gyors búcsú. Menet közben is folyamatosan diktált az asszisztensének, de a verdiktet szerintem már akkor mondta el, miután engem kitessékeltek. Nem töltöttem bent 15 percnél többet.
Egyetlen lehetséges "hibát" követtem csak el. Igazat válaszoltam arra a kérdésre, hogy van-e jogosítványom. Kövezzetek meg érte, és ha elveszik akkor én is nagyon mérges leszek magamra, de ilyen látványos és könnyen ellenőrizhető hazugságot nem akartam bevállalni. Nem állítom, hogy mindig és minden körülmények között igazat mondanék, de azért próbálom magam tartani a szavamhoz. És bár Gyula többször is felhívta a figyelmem, nehogy bevalljam, hogy van jogosítványom, mert elvehetik, végül az adott szituációban mégis bevallottam. Ez van. Ha ezek után a pár hét múlva érkező verdiktben elveszik a jogsimat, akkor így jártam. Vállalom. Az legyen a legnagyobb bűnöm, hogy nem tudtam hazudni egy orvosnak. Na mindegy.

Találtam képeket a telefonomon, ami akkor készült, amikor Balu kórházban volt:

Balu még a műtét előtt

Csirke se nyaralni ment

Aztán péntek-szombat Dobogókőn voltam egy céges workshopon. Nagyon jó volt megint a csapattal lenni egy kicsit. Most több alkalmam volt azzal a szűkebb társasággal lenni (Data Governance Business Unit), akikhez már hivatalosan tartozom a tavaszi átalakítás óta. Eddig sajnos inkább csak névleges volt az oda tartozásom, de lassan szeretnék beépülni, megtalálni a helyemet. Idővel ténylegesen visszaállni a munkába. Voltunk sétálni is együtt. Tetszik nekem, hogy ha akadt egy szabad óránk, akkor a társaság nem kiscsoportokra vált, és a fiúk se itták le magukat, hanem elmentünk kirándulni. Kicsit korosabb a társaság ez tény... Mint ismert, oda vagyok a kirándulásokért. Különösen azokért, amiken ilyen szép téli erdőben lehet barangolni!

Olyan idilliek szerintem ezek a felvételek. Szeretem beleélni magam újra. Mintha valami szakértő fényképész készítette volna őket egy csodagéppel, holott csak az én telefonom volt az eszköz.

Breaking news. Bad news. Most hívtak a kórházból, hogy szívesen látnának holnapután a kórházban. Van hely, kezdődne a kezelésem következő köre. Nagyon fáj. Most érzem csak igazán, mekkora élmény egyszerűen csak itthon lenni a kölykökkel és tanulni, játszani, vagy csak tenni a semmit. Hiányozni fognak. Még persze próbálok harcolni, hogy hátha maradhatnék még pár napot. Csütörtökre szervezett Csirke valami szülinapi bulit, de valamit akart vasárnapra is (akkor lesz a tényleges születésnapom), de nem hajlandó mondani róla semmit. Most elszomorodtam egy kicsit. Nem is kicsit. Jaj, de semmi kedvem megint egy hónapig a fehér falak között ülni!

Nehéz idők

2013-01-02 Szerda
Bárcsak azt írhatnám, hogy mennyire nem történik nálunk semmi, minden rendben van itthon, folyik az élet. De nem. Ahogy Csirke mondta karácsonykor, ő már előre félt, hogy vajon idén mi fog szilveszterkor - január elején történni velünk? Tavaly ugyanis ugyanekkor derült ki az én betegségem. Most is kijutott a csillagszórásból, de sajnos negatív értelemben.
Történt ugyanis, hogy 29-én együtt voltunk Béláékkal. Sétáltunk egy nagyot az Ülepítő-tó (vagy Derítő-tó) körül és jól éreztük magunkat. Nem volt vészesen hideg, de azért vékonyan be volt fagyva a tó. A kölykök persze törték a jeget rendesen, aminek lehet, hogy a lékhorgászok kevésbé örültek, de nem lehetett visszafogni őket. Aztán meg lettünk hívva ebédre is és délután is velük voltunk, a kölykök játszottak, a felnőttek activity-ztek. Szóval minden olyan jól telt, minden kerek volt.
Sajnos én akartam magamnak a bajt, mert én akartam az autót vezetni. Nem egy nagy távról volt már szó este, kb. 400 métert kell Béláéktól hazagurulni. Hideg volt már este, kicsit lehűlt az idő. Én is fáradt voltam, mert aznap nem aludtam napközben, ami addig szokásom volt.
Szóval jöjjön a nehéz része. Induláskor nem voltam eléggé figyelmes, és nem vettem észre, hogy Balu még nem szált be az autóba, amikor én elkezdtem gurulni. A bal lábát már beemelte az autóba, de a jobb még a földön volt, aminek én nekigurultam az autóval. Felkiáltott a fájdalomtól, amire én gyorsan fékeztem és visszatolattam egy picit, de már későn. Szerencsére nem gurultam rá a lábára, csak neki.
Eltört a lába. Persze ezt akkor még nem tudtuk biztosan, de nem sokkal később átrohantunk a tébányai sebészeti ügyeletre, ahol megröntgenezték és megtudtuk, hogy egy csontja eltört és kifordult a helyéről.
Nagyon bánom utólag, hogy nem voltam elég figyelmes és hogy fájdalmat okoztam a fiamnak. Nagyon bántott akkor a dolog, de nem volt mit tennem, átengedtem Csirkének a virrasztás és kórházi ápolás szerepkörét, mert én már iszonyat fáradt voltam akkor. Csirkének lehet hogy nem elég magabiztos egy rakás dologban, de amikor baj van, elfelejti ezeket és segít. Helyén van a szíve, helyén van az esze és megtesz mindent a károk rendbehozatalára. Nagyon hálás vagyok neki azért, hogy Balut ápolta ebben a kritikus időszakban.
A folytatásban Balut megműtötték, visszatették az elfordult csontot a helyére és fémkapcsokkal rögzítették. Ezután fekvőgipszet kapott. Most is ez van rajta, ma megyünk kórházi zárójelentésért, és talán  7-én kontrollra. Szegény Macó most mozgásában korlátozott, nem is tud és nem is akar rálépni a gipszelt lábára és nem minden pozícióban kényelmes neki az ülés sem. Legbiztosabb a fekvés volna, de hát azt nem bírja egy kilencéves örökmozgó sokáig.
Macó az első éjjel még többször kérdezte, hogy miért törtem el a lábát, de erre nincs igazán jó válasz. Megmondtam neki is, hogy figyelmetlen voltam és bocsánatot kérek érte. Másodnapra megbocsátott nekem. Persze ez nem enyhítette sokban a bűntudatomat, de mégis jól esett a gesztus.
Szerencsére alig egy fél napot volt kórházban, másnap délben már haza is engedték őket. Ezután volt nagy alvás, mert Csirke se aludt sokat, Balu is még fáradt volt az altatótól és Bendzsi is időközben elrontotta a gyomrát valamivel.
Hogy ne kényelmesedjünk el túl hamar, nemsokára Balu végighányta a nappali egyik nagy szőnyegét. Valószínűleg még az altatás egyfajta utóhatása lehetett, mert azóta sem volt semmi baja. Viszont a nyomok eltakarítása végett ki kellett mosni a fél szőnyeget, ami megint Csirkét (és Anyukát) terhelte. Azóta is itt lakik a nappaliban székekre felpolcolva a nagy szőnyeg és délelőttönként a napfényben fürödve próbál megszabadulni megnövekedett víztartalmától. Elég cefet dolog télen szőnyeget mosni.
A szilveszter megint jól telt, bár nem voltunk sehol, csak kényelmesen itthon szilvesztereztünk Papa és Mama társaságában. Jó kajákat ettünk, mert Anyuka kitett magáért és mindenféle, nem csak finom, hanem gusztusos látványú ételt tálalt fel.

Süti-mackók

Méhecskék

Pálmafa

Böf saláta

Nem sokkal éjfél előtt eldurrogtattuk a Papa által hozott tűzijátékokat. Éjfél után pedig a saját nappalinkból élveztük a közeli tűzijátékokat, a hidegre való tekintettel senkinek sem volt kedve ugyanis felmászni a Kálváriára. Nem sokkal éjfél után a csapat elvonult aludni. Kívánunk mindenkinek boldog új évet!

Elsején délelőtt a rendrakás és a közös játék volt a fókuszban (sakk, malom, társas), délután pedig vendégségbe jöttek Gyöngyiék, azaz a Nagy-család.

Minden gyerekfej egy helyen, a békák körül

Két korosztályi csapatra bomlott a gyereksereglet

Ez is jórészt Anyuka műve

A gyereksereglet társasozott itt is és bemutattuk a karácsonyra kapott játékokat is. A legnagyobb sikert azonban a tavalyi favorit, a beszélő, járkáló, lövöldöző robot aratta.
Hogy ne teljen olyan jól az idő, Zéti hányt már a tegnapi együttlét alatt is (ezt a másik nappalis nagy szőnyeg bánta, így most már felavattuk mindkettőt) és éjjel is, meg sajnos megy is a hasa. Gyöngyiék mondták, hogy náluk a hányós-hasmenéses járvány egy hete tombolt, úgy látszik most beköszönt hozzánk is.
Közben Csirke próbálná megírni a vizsgadolgozatát is, ami amolyan félévi előkészület a pszichológus asszisztens képzésen a leendő szakdolgozatra. Ebben segítenék én is neki, de mostanában annyi minden történt velünk, hogy erős csúszásban vagyunk, pedig holnap már fel kéne vinni Pestre és leadni a készterméket. Dilemmában vagyok, mert ha kezembe veszem a dolog megírását, akkor kész leszünk vele ma (végül is csak 4-7 oldal tartalmat kéne írni Bagdy Emőkéről), viszont akkor Csirke nem szenved meg a mondatokká fogalmazással, ami nélkül nem lehet szakdolgozatot írni (és pláne nem egyetemre menni, amit szintén szeretne). Ha nem veszem kézbe, csak próbálom továbbra is támogatni, akkor vért fogunk izzadni egy hármasért, és szinte biztos, hogy elbukja a határidőt.
Egyébként én jól vagyok, minden rendben. Lassan összeszedtem pár kilót, így most már zsírban megvan a kellő tartalék, már csak izommá kéne konvertálni. Ez viszont nehézkesen megy. Ugyan voltam vagy két nappal ezelőtt tókörön, de azóta szinte semmit sem mozogtam. Nagyon hideg van odakint, nehezen veszem rá magam a jó meleg lakás elhagyására.
Közben eggyel kevesebben lettünk. Tegnap elhagyott minket Barni, Mogyi és Dög egy személyben. Feltámadt benne az eddig és érezhetően parázsló világlátási vágy és amikor lehetősége volt, kiszökött. Hiába követte Csirke és próbálta visszahívni, a szabadság vágya erősebb volt, mint az emberhez tartozásé, a kiszámítható ételadagoké és a szereteté. Mogyi vérében benne van a szabad élet után vágy, kitörölhetetlenül.