Szeretek

Tudjátok, az a jó az életben, hogy nem lehet kiszámolni. az élet csak feldobja a kártyákat és Te választasz. De hogy mit az gyakran nem csak Te döntöd el. A szerepek változnak, a kártyák keverednek és egyszer csak azon kapod magad, hogy nézel fel az égre, mosolyogsz, tele van a szíved boldogsággal és mindennek tudsz örülni.
Szóval van a racionalitás, vannak a komoly és fenséges gondolatok, amiket az ember táplál és elhiteti magával, hogy azok irányítanak és azok irányítják az ő lépéseit is. De néha jön az a nüansz, az az apró botlás, ami miatt elindulsz egy úton. Először még nyugtatgatod magad, ez nem kapcsolat, én csak élvezem a vele töltött időt. Én nem vagyok szerelmes, hiszen negyven évesen már eleget látott az ember ahhoz, hogy ne tudja valaki felkavarni csak úgy a belső rendet.
Hát de.
No nem kell féltsetek, ez nem az a mindent elvakító szerelem, amikor az ember feladja az alapértékeit. Az nem én vagyok és a lány akit választottam sem olyan típus. Neki is van gyermeke és szereti a saját lányát, nekem is itt van a három fiú. Hétközben gyakorlatilag nincs időnk, vinni kell a családot a vállamon. Munka, felelősség, házimunka, tanulás. De hétvégén akad egy-egy nap, amikor vele tudok lenni és ez éltet. Ezek a percek éltetnek, ezeket várom.
Ez más tekintetben is új képet vázol. Szeretem a gyermekeimet és velük fogok maradni. Nem dobom el őket semmilyen átmeneti és fényes lángolásért. Nem fogom odahívni a csajomat magamhoz és én sem akarom robbantani ami most működik. De ettől még a hétvégéket tölthetjük néha együtt kettesben vagy akár hatosban, ha rá tudom venni a fiúkat.
Balu elzárkózása, Bendzsi bezárkózása nem csak az anyjuk ellen szól. Egyben nehézséget jelentenek majd nekem is, ha meg akarom mozdítani őket. Pedig szeretnék szeretni és ehhez az is kell, hogy a gyerekek elfogadják egymást.
De egyelőre még türelmesnek kell lennem. Van egy természetes érdeklődés mindkét oldalról, idővel megismerik egymást.
Persze én sem ismerem a hölgyet még nagyon mélyen, de amit láttam, hallottam, az biztató. Ő is megjárta már a hadak útját és sokkal, de sokkal érettebb ember, bizonyos szempontból, mint amilyen akár magam is vagyok. Tudom tisztelni az önállóságát, a kitartását, azt hogy két lábon áll egyedülálló nőként ebben a világban és teljes anyagi függetlenséget biztosít magának és gyermekének. Tudom tisztelni azt, amennyire szereti a lányát és esetenként előbbre helyezi a gyermeke érdekeit, mint a sajátjait. Vonz, vonz mint ember, vonz mint nő, vonz mint egy jól összerakott logikai feladvány. Élvezem a vele létet. Újra embernek érzem magam tőle. Olyan élmények érnek, amik már nagyon-nagyon régen nem. Próbálok okos lenni és ne beleesni a forgó örvénybe. Próbálom nyújtani az élvezetet. Most már minden nap egy élmény. Élmény várni. Várni a hétvégét, amikor újra találkozunk. Pont úgy, ahogy Saint Exupéry írja:
"Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz (...). Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet."

Egyedüllét vagy párkapcsolat?

Nem vagyok fából. Férfi vagyok és vannak igényeim.
De kérdés, hogy mi a jobb nekem? Ha egy párkapcsolati helyzetbe sodrom magam, vagy ha egy ideig még egyedül maradok, hogy megerősödjek.
A Coach adta a kezembe Popper Péter Párkapcsolat körkép című könyvét. Szerintem nagyon hasznos mű. Nagyon hasznos most, nekem. De talán ha ugyanez a könyv két évvel ezelőtt került volna a kezembe, pár oldal után leraktam volna, mert nem éreztem volna, hogy rám vonatkozik. Pedig mennyire igaz gondolatok vannak benne.
Az egyik részen arról ír Popper, hogy kétféle ragaszkodás van és az emberek gyakran nem látják tisztán, melyikben is élnek. Arról van szó, hogy a kapcsolatban a kémia által is hajtott szerelem egy idő után kihuny és egy jóval nyugodtabb és hosszabb időszak következik. Ezt közkeletű szeretetnek nevezni, amit ilyenkor az emberek éreznek egymás iránt, de Popper inkább ragaszkodásról ír.
De nem mindegy, hogy mihez ragaszkodunk. A helyzethez, amit a másikkal együtt élünk, vagy ténylegesen a másik személyhez. A helyzethez ragaszkodás egyfajta kényelem. Párkapcsolatban élünk, mert így megosztjuk a feladatokat, a problémákat. Párkapcsolatban élünk, mert így szoktuk meg. Párkapcsolatban élünk, mert ez a jó a gyermekeinknek.
A másik a személyhez kötődés. Amikor konkrétan a kiválasztott párodhoz kötődsz, mert ő az, aki a lelki társad, akivel megbeszélhetsz mindent, akinek a vállán kisírhatod magad. Akiben teljes és megingathatatlan a bizalmad.
Felhívnám a figyelmet ez utóbbira. Én már legalább egy éve, de talán már korábban is, tisztán láttam racionális fejjel, hogy Ildikóban nem bízhatok. Hogy megváltoztak a prioritásai, hogy csúszik ki a kapcsolatból. Hogy visszamondja és a fejemhez vágja, amit gyenge pillanataimban elmondok neki. De nem ébredtem fel. Továbbra is kényelmes volt ragaszkodnom. A személyhez ragaszkodás szép lassan átcsúszott helyzethez ragaszkodásba.
Namost, miért írom ezt le? Azért, mert azt akarom megérezni, megérteni, hogy mi visz engem egy párkapcsolat felé? Mit is akarok megoldani? Félek az egyedülléttől? Félek a problémáktól? Vagy megértettem, hogy ki vagyok én, megismertem saját képességeimet és határaimat és meg tudom fogalmazni, hogy mire is van szükségem, és ez alapján tudok párt választani?
Aligha ez utóbbi. Épp csak egy hónapja, hogy már nem Ildikó a minden, nem ővele képzelem el a jövőmet. Még rendszeresen visszatérő érzelmeket kelt a jelenléte, a hangja. Kerülöm őt, ha lehet nem beszélek vele. Nem esik jól. De - ezt megint csak Poppertől tudom - azt jelenti, hogy még nem engedtem el. Hogy még így vagy úgy de kapcsolatban vagyok vele. Akkor leszek teljesen szabad és akkor tudom a saját racionális döntéseimet meghozni, ha már nem feszélyez a jelenléte, ha nem veszem magamra a rossz hangulatát. Elkezdem ismerősként, kvázi barátként látni. Hiszen közeli ismerősök maradunk a gyerekeink kapcsán, de úgy is kéne kezeljem, mint ismerőst és semmi többet.
Még tart a küzdelem a saját családom működtetése kapcsán, még tart a vonalak meghúzása, aligha látom tisztán, hogy mit várnék egy párkapcsolattól. Ha most behúznék ebbe a szituációba egy lányt, az totális katasztrófát okozna. Vagy a gyerekek oldalán, vagy a lányban, vagy bennem. Nem elérhető Mary Poppins és a nagy szerelem egybe csomagolva akciós kiszerelésben.

Gondolatok

Nem írtam már pár napja, mert nem volt meg az indíttatásom. Ha a kereteket nézzük, nem változott semmi. Bennem viszont folyamatos a mozgás, rengeteg a kétely.
Honnan is kezdjem? Tegnap voltam Coachnál, ő indította el, hogy újra írni kezdjek, mert ez egy jó feszültséglevezető nekem. És tényleg az is.
Nehezen tudok megfelelni az elvárásoknak. Nehéz egyszemélyes apának lenni. Ledolgozom a napi nyolc órámat, azt csinálom, amit szeretek. Ezért aztán nem tudom félgőzzel csinálni. Ott kell legyek észben, koncentrációban. Főleg akkor, ha csapatban dolgozunk, ha látom, hogy a többiek adnak a munkámra, elismerik azt, amit csinálok. Ez az egyik legfontosabb motivációs tényező.
Viszont emellett rengeteg egyéb feladat és kötelezettség nyomja a vállamat, aminek nem lehet mind megfelelni. Vagyis persze valamilyen szinten igen, de nem mindegy, hogy mit tudok kihozni magamból! Vannak égető ügyek, amik fontosnak tűnnek, mert valaki a környezetemben erőszakosan rám testálja. Ilyen például az, ha Zéti unatkozik, mert akkor azonnal tőlem várja, hogy szórakoztassam, de ilyen Ildikó is, amikor időnként feldugja a fejét a mocsárból és elkezd kérni. Nálam aludhat Zéti? Miért nem engeded el? Miért unatkozzon inkább nálad?
De közben valójában nem ez, ami aggaszt. Sokkal jobban aggasztanak a látens problémák. Ezek azok, amelyeket hajlamosak vagyunk háttérbe sorolni, holott a hatásuk hosszú távú és kritikus.
Itt van például Bendzsi. Egy ember van jelenleg a bolygón, akivel tud beszélni. És ez én vagyok. Amennyire látom, mindenki más ki van zárva a kis világából és ő nem is keresi a kapcsolatot sem anyjával, sem a nagyszüleivel. Pedig az apja keveset jut el hozzá és Bendzsi egy átalakulás küszöbén áll. 13 éves, most indulnak be a hormonok, elkezdett már férfivé válni. Egyben elkezdődött a kamaszosodás, visszabeszélés. Rengeteg türelmet igényel. Eközben viszont egy-két hónap és felvételiznie kell a középiskolába. Érzésem szerint nincs felkészülve a vizsgára és iszonyat stresszt jelent neki a megmérettetés, amitől fél és én is félek, hogy nem tudja jól kezelni. Közben azt látom, hogy erősödik az értékrendszere, már van önálló véleménye a dolgokról. Már csak a világgal való kapcsolatát és a belső motivációkat kéne rendbe rakni nála...
Balu? Minden tökéletes. Kész férfi? Ki tudja? Vajon belelátunk a lelkében mi zajlik? Nem ír blogot... :-)
Zéti. Mielőtt Zétire lépnénk egy gondolat. Zéti a fiam. Vállaltam és vállalom, hogy nevelem. Nem egy könyv, amit akkor kölcsönzök ki a könyvtárból, amikor nekem tetszik. És nem is nagykamasz még, hogy maga döntsön arról, hogy hol tölti az éjszakát és mit csinál.
Nem szeretem azt a nyomást és feszültséget, amit Ildikó kelt bennem az állandóan változó igényeivel. Egyik nap még arról beszél, hogy szombaton ő utazik, ezért vasárnap aludjon ott a gyerek, a másik nap már arról, hogy szombaton is menjen. Közben a fejemhez vágja, hogy miért ragaszkodom ahhoz, hogy Zéti nálam legyen, amikor a nagyok úgyis a képernyő előtt ülnek, Zéti pedig unatkozik egyedül. Na ez volt az a mondat, ami tényleg fájdalmat okozott. És azért, mert van benne igazságtartalom. Nem tudok elég korán otthon lenni, nem tudok rendelkezésre állni minden áldott nap. Részemről nincs akadálya, hogy legyenek napok, amikor Zéti az anyjánál alszik. De két feltételem van. Az egyik, hogy ez rendszeres legyen. Tervezhető. Tudjam én, tudja Zéti, és tudja és vállalja IIdikó. Mondjuk minden kedd este ott alszik. De akkor az legyen egy rendszeres dolog. Egy vállalás. Nem úgy, hogy egyik héten szeretném a gyereket, a másik héten pedig inkább ne jöjjön mert most nem tudok foglalkozni vele.
A másik, hogy a gyereket az anyjának adom. Nem azért adom, hogy az anyja német nyelvű barátja vigyázzon rá, mert az anyja épp nem ér rá, más dolga van. Ne értsetek félre, semmi bajom Christian-nal. Amit látok, az OK. Az zavar, amit nem láthatok. Az az ember Ildikóhoz hasonlóan otthagyta a saját családját Münchenben a tizenéves kiskamasz gyermekét és eljött ide? Mi motiválta? Vajon milyen kapcsolata volt az ottani gyermekével ha ezt meg tudta tenni? Mennyire bízhatok meg benne? Annyi butaság történik az életben és én úgy látom, Ildikó most szerelmes ebbe az emberbe. Ami azt jelenti számomra, hogy imádja azt az eszményképet, amit kialakított róla. Egyben kiszűri azokat a jeleket, amik zavaróak lehetnének. Szóval összefoglalva, inkább hallgatom Zétitől, hogy unatkozik, mint hogy átpasszoljam egy kiszámíthatatlan anyukának és még kérdőjelesebb barátjának.

Ettől függetlenül Zéti szeret ott lenni és el is fogom engedni, de Ildikónak fel kellene ismernie végre, hogy az, amit éveken keresztül megtehetett kapcsolaton belül, ez nem működik egyenlő felek között.

Elment

Elnézést, hogy kimaradt egy hét, de van felmentésem.
Utaztunk. Prágában voltunk a fiúkkal és nagyon jól éreztük magunkat. Most pedig itthon lebzselünk, kicsit kipihenjük a sok rohanást. Néha jó egyszerűen semmit se tenni. Néha olyan nehéz egyszerűen semmit se tenni. Annyi teendőt látok mindig magam előtt, ha itthon vagyok, hogy ki sem látok belőle. Bűnnek tűnik az, hogy leüljön az ember és mondjuk csak könyvet olvasson a saját kedvtelésére.
Nem is erről akarok írni, csak most ezek jutottak az eszembe. A lényeg, hogy Ildikó tartotta a szavát és elköltőzött! Hurrá! Persze még csak folyamatban van a dolog, rengeteg cucca van és szét kell válogassa, ami az övé, de legalább már folyamatban van a dolog és fizikailag már nem itt hajtja esténként álomra a fejét. Megjött Christian is és most együtt vannak, tesznek vesznek.
Én maximálisan örülök ennek, hogy a továbbiakban nem nekem kell istápolnom ezt a nőt, nem kell elviseljem a depresszióit, nem kell hallgassam a kioktatásait. Sok élményt kaptam az elmúlt pár nap alatt és maximálisan megerősödtem a hitemben, az utamban.
Ezért is kértem meg ma, hogy hozza el Christiánt bemutatni. Bemutatni nekem és a gyerekeknek, mert a két nagyfiú korábban még nem találkozott vele. Hát most megláttuk. Nem szép dolog másról első blikkre véleményt alkotni, de nekem elég pozitív benyomásom alakult ki, ezért most megosztom. Christian egy végtelenül nyugodt, együtt érző, megértő ember, csak még nálam is lassabb. Viszont ugyanolyan rendezetlen az öltözete, mint az enyém szokott lenni.
Az összkép tehát pozitív, mindemellett még nem ismertem meg teljesen, de talán így nem kell féltsem a gyermekeimet. Ildikó el is kérte Zétit a ma estére és természetesen el is engedtem a kölyköt hozzájuk. Mert hogy Ildikó már Christiánnal lakik, itt Tatán egy albérletben. Ildikó csak az albérlet felét fizeti.
Van bennem egy érzés, hogy Christian miért illik Ildikóhoz és arról is, hogy mit keresnek és látnak egymásban. De ez most inkább a sajátom marad, nem akarok senkit sem megbántani. Elég annyit hozzá, hogy sok boldogságot kívánok nekik és azt, hogy tartsuk egymástól a kellő távolságot.
Az értékeim nem változtak. A fókuszban továbbra is a gyerekek vannak. Az ő boldogulásuk az elsődleges. Nem szabad elveszítsék az anyjukat. És ebben Ildikó sajnos nagyon rossz úton jár. Egyértelműen megkülönbözteti Zétit. Kiemelt figyelmet biztosít neki és Zéti sütkérezik is ebben a különleges szerepben. De ez a két nagyban irigységet válthat ki. Egyrészt rosszat tesz a testvérek közötti kapcsolatnak, másrészt pedig elrontja az amúgy is megtépázott harmóniát az anya-gyermek viszonyban.
Szóval, amit erősítenem kell Ildikóban és a gyerekekben (kiváltképp a két nagyban), hogy szükségük van egymásra. Ildikónak erőfeszítéseket kell tennie a két nagy megnyerésére és az anyai szerep újbóli betöltésére, még ha ez első körben tuti elutasításba is fog ütközni. Az elmúlt egy évben ugyanis Ildikó nem csak engem hanyagolt él, hanem a gyermekeit is. És ezt a gyermekei nagyon is érzik és tudják.
De bármit is tesz Ildikó, meg tud-e felelni az elvárásoknak vagy sem? Fel tudja e ismerni saját szerepét vagy megint megfutamodik és inkább kimenekül a szituációból? Nem láthatom előre. De azt tudom, hogy végig ő marad a gyermekek anyja és nekik szükségük van rá. Az anyát nem pótolhatja senki és semmi.