Egy levél

Ezt kaptam Csabitól, Ildikó öccsétől:
"Helló maestro, sajnos hozzám mint mindig utoljára jutnak el a hírek, vagyis tök véletlenül láttam egy feltűnő képet és utána néztem hogy kicsoda micsoda dolgot látok. Meg kérdeztem cicot és mondta hogy te tudsz róla. Úgy döntöttem hogy írok neked mert, nekem nem tűnik korrektnek az Ildikó viselkedése, se ciconak meg anyukának sem. De sajnos mi nem tudjuk rá kényszeríteni hogy ne csinálja azt amit csinál. Én csak azt szeretném mondani hogy nagyon sajnálom ezt a szituációt, csak annyit szeretnék hozzá szólni hogy próbáljátok úgy alakítani a dolgokat hogy a lehető legkeveset szenvedjenek a fiúk. Sajnos nem vagyok valami jó lelki pásztor, sem jó tanácsadó, de szerintem most a leg fontosabbak a srácok, üdv"

És ezt válaszoltam:
"Szia Csabi, sajnos elég messze sodort minket egymástól a sors, de örülök, hogy megismerhettelek és remélem majd összefutunk még időnként. Természetesen nekem is a gyerekek vannak most leginkább a fókuszban. Próbálom úgy szervezni az életemet, hogy minél többet legyek velük és az az idő minél tartalmasabban teljen. Ildikóval már nem vágyok másra csak egy nyugodt, sima elválásra. Éveken keresztül nyűglődtünk, most eljött az idő. Az ahogyan eldobott engem, az nagyon nem volt szép, de végső soron várható volt. A kölykök most egyelőre kezdenek megnyugodni, felismerik, hogy egyelőre az ő életükben nem változott semmi. Ahhoz, hogy működni tudjunk, kezdem rávezetni őket arra, hogy négyesben is ugyanolyan erősek vagyunk, mint öten voltunk, vagy talán még jobb is lehet a helyzet egy állandóan görcsös és lázadó anya nélkül. Sokat segítenek, szép lassan megtanuljuk együtt a házvezetés csínját-bínját, kiderül, hogy ki jobb a mosogatásban és ki szeret inkább teregetni. Ez persze csak átmenet. A sorsfordító az az időszak lesz, amikor Ildikó visszajön és itt él még velünk egy kicsit. Remélem megérted, de nem szeretném látni a továbbiakban őt nap-mint-nap, túl sok emléket ébreszt, túl sok reményt kelt az ő jelenléte, ezért is maradtam a kapcsolatban eddig. Ezért megkértem, hogy egy hónapon belül költözzön el. Ha akar, tud kemény és önálló lenni, remélem egy hónap elég arra, hogy átrendezze az életét. Én szeretném, ha továbbra is visszajárna a fiúkhoz, vagy a fiúk menjenek időnként hozzá, hogy minél többet lehessenek együtt. Nincs rosszabb, mint elveszteni a szülődet, de ezt talán legkevésbé neked kell elmondanom. Remélem, hogy itt marad valahol Tatán, megtalálja a helyét a társadalomban, elkezd végre dolgozni, amit sajnos évek óta tologatott. Én meg végül is csak azt csinálom, amit eddig: próbálom összetartani a családot, felnevelni a gyerekeimet, hiszen ők azok, akik végső soron számítanak, a munkahely, a pénz elillan, az emlékek megsárgulnak, de azok az emberek, akik mellett érdemes megöregedni, akik emlékezni fognak rád, azok a legfontosabbak nekem. Na, nem akarok túl szentimentális lenni, örülök, hogy írtál, megyek ébreszteni Bendzsit, mert úszása lesz és tegnap későn értünk haza a World Press Photo kiállításról. Még össze kell rakja a táskáját, át kell nézni a dolgait. Pá és örülök, hogy írtál, remélem nem szakad meg a kapcsolat, attól még hogy az aki által ismerlek már nem is fog hozzám tartozni. Hali"

World Press Photo

Ma is minden a legnagyobb rendben ment, de hozzá kell szoknom két dologhoz a gyerekek vezetése kapcsán. Az eddig is tudtam, hogy nem segítenek, ha én nem teszem a dolgom, viszont ha valamelyik másik nem segít, akkor az ő motivációjuk is csökken. A másik, hogy nehezen melegednek bele a segítésbe, kora reggel még mindenki morgott, 11 fele, már ment minden mint a motolla.
Volt egy pont valamikor, amikor éreztem, hogy fáradt vagyok és bele is vagyok fáradva a harcba velük. De aztán ledőltem kicsit pihenni magam is. Aludni ugyan nem tudtam, de újult erővel indultam utána és kicsit nagyobb vehemenciával kommunikáltam az elvárásaimat. Szép lassan beindult minden. Végül a mosás, mosogatás, fűnyírás is le lett tudva. Persze lett volna még egy rakás vasalás és takarítani sem jutott idő. A tanulásról már nem is beszélve.
Délután Pesten voltunk a World Press Photo kiállításon, nagyon érdekes, szép és megdöbbentő volt. Talán kicsit túl sok volt az ember. A nagyok láthatóan értették és élvezték, Zétinek még interpretálni kellett, hogy mit lát, mert lassan olvas és gondjai vannak az olvasottak értelmezésével.
Ez egy nagy baj, amit csak rengeteg gyakorlással lehetne áthidalni, az értő olvasás hiánya. Zéti ebben el van maradva és én sem tudtam a hétvégén ezzel foglalkozni, konkrétan még a házit is csak reggel tudja majd megírni Zéti, mert este nyolc fele tévedtünk haza és fürdés után beesett az ágyba. Mostanában szokatlanul sokat, 9-10 órákat alszik.
Amúgy minden rendben, próbálom a kölyköket terelgetni, egyelőre úgy tűnik sikeres a projekt.

Boldogság

Kerek minden.
Nagyon szép napot töltöttem el a fiaimmal, olyan dolgokat teszek mostanában, amit régóta nem mertem, mert mindig Ildikó véleménye, elvárásai szerint döntöttem. Most már nem így van.
Délelőtt egy tenisz tornán voltunk Bendzsivel és Zétivel, nagyon élveztem az ottlétet, én is játszottam. Persze én voltam a leggyengébb, mert legutóbb 25 éve tanultam egy kicsit teniszezni, de nagyon jól esett a mozgás. Sokkal nagyobb szabadságot jelent, mint a futás, jobban átmozgat. Az idő is tökéletes volt, az emberek kedvesek, segítőkészek.
Egyszóval beleszerettem ebbe a sportba és úgy tűnik a srácok is nagyon élvezik. Bár a versenyben csak a sor végén szerepeltek, mégis szerettek ott lenni és játszani.
Azt hiszem erősíteni fogom bennük ezt a vonalat és magam is elkezdek lejárni a pályára. Ki lehet bérelni pályákat szinte bármikor és le lehet menni ütögetni. Van egy beton falas rész is, ahol akár egyedül is eljátszhat az ember.
Na de nem erről akartam most írni.
Ildikóval beszélgettem és nagyon érdekes dolog alakult ki belőle.
Leírta, hogy nagyon boldog az új kapcsolatában és egy olyan férfit talált magának, akivel minden szempontból jól illeszkednek.
Az az érdekes, hogy ez engem nem elkeserít, hanem felvillanyoz. Évek óta látom magam mellett vergődni és keresem, hogy hogyan tehetném boldoggá. És most végre boldog. Ugyan nem mellettem, de ez most mit se számít. A lényeg, hogy az az ember, akit mindig is olyan boldognak szerettem volna látni, mint amikor az újszülött gyermekeit a kezébe vette, most újra boldog lehet.
Én már elengedtem őt és csak örülök annak amit érez.
Az új hapsit viszont sajnálom. Én tudom milyen változékony és megbízhatatlan Ildikó lelkiállapota, azt is tudom, hogy milyen módon tudja kínozni az embert, amikor a saját belső feszültségét vagy keserűségét kivetíti a másikra. Nem lesz könnyű sorsa a srácnak Ildikó mellett. Sok tömény szenvedés vár rá, minél közelebb lesznek egymáshoz, annál több.
Kívánok nekik sok boldogságot, együtt, szeretetben eltöltött éveket, sok kis Jürgent és Hildát nemzzenek a világnak.
Tényleg szívből kívánok minden jót nekik és örülök, hogy a folytatásból kimaradok.

Szeretem a gyerekeimet és amit tőlük kaptam az elmúlt napokban, hetekben azt nem tudom eléggé megköszönni. Talán Bendzsi segített a legtöbbet kijönnöm a kátyúból, rájönnöm, hogy a szerelmi bánatomat le kell küzdenem és egy új életet kell éljek.
Körülbelül egy hete felmerült bennem, hogy már nem bírom azt a kupit, ami otthon van és meg kellene valahogy újítani a dolgokat, például fel kellene fogadni egy házvezetőnőt, aki elvégzi a takarítás, mosás, vasalás feladatait, hogy emberi környezetben élhessünk.
Ezeket a feladatokat természetesen régen Ildikó látta el, de az elmúlt egy évben már olyan időszakai is voltak, amikor azzal kínozta a környezetét, hogy szándékosan semmit nem csinált és hagyott mindent tönkre menni, összegabalyodni. Akkor még arra számítottam, hogy ezeket a feladatokat ő ellátja majd. Mára tudom, hogy mi is képesek vagyunk fenntartani a lakást és ez még együtt végezve jó csapatfeladat is lehet.
Szóval amikor felvetettem, hogy hívjuk takarítónénit, azonnal tiltakozás érkezett Balutól, Bendzsitől. Kijelentették, hogy ide senkit nem szeretnének beengedni és nem szeretnék ha egy idegen sertepertélne a lakásban. Azt gondolom ezzel semmi gond, ha hajlandóak kivenni a részüket a  rendrakásból, mosogatásból, mosásból, teregetésből, vasalásból és még ki tudja hány apróságból, ami egy ház, egy lakás környékén feladatként jelentkezik.
Mióta Ildikó nincs itthon és nem látványosan lustálkodik naphosszat, a gyerekek is könnyeben rávehetők a segítségre. Együtt négyen sok mindent meg tudunk csinálni. Ami egyelőre a nehézséget jelenti, az az önálló feladat felismerés és felvállalás. Ha valamire direktben fel vannak kérve, az általában megteszik, de ehhez folyamatos kontroll kell. Ott kell álljak és folyamatosan osztanom kell a feladatokat, hogy menjen a munka. Ha én ne csinálom, gyakorlatilag nem történik semmi. És sajnos hétköznap ezért is válik rendetlenné a lakás, mert nincs időm (és este hazajőve lelki energiám) vezényelni a feladatokat. Ehelyett a legsürgősebbeket elvégzem magam, a többi hétvégére marad. Ha viszont szombat-vasárnap valamilyen programot szervezek, abból biztosan az lesz, hogy totál káosszal indul a hétfő, senkinek sincs tiszta ruhája, nincsenek kész a házi feladatok, a feje tetejére áll a család.
Bármennyire is tiltakoztak a kölykök, és bármennyire is élvezem a közös munkát velük, ha nem akarom a hétvégéket mindig rendrakásra és takarításra szánni, valakit mégis fel kell majd fogadjak.

Délután elmentünk Gabikához Tárnokra. Nagyon régen találkoztunk már velük és valahogy sehogy sem jött össze, hogy együtt töltsünk egy kis időt. Nagyon szuperül éreztük magunkat és köszönöm, hogy ilyen jókat beszélgethettünk. Nagyon édesek a kölykök ott is, Zente egy tünemény kis kacagós hajasbaba. A fiúk kaptak szép ajándékot is, a két nagy egy-egy fából készült (!) napszemüveget, Zéti pedig egy focilabdát. Mindenki nagyon el volt ájulva és kicsit szégyellem magam, hogy mi csak némi svájci csokival mentünk házalni.
Azt éreztem velük, ami most nagyon fontos nekem, hogy Ildikó nélkül is maradhat a barátság, nem kell feltétlenül elveszítsem azokat az embereket, akiket általa ismertem meg, de megszerettem őket és jó nekem, hogy beszélhetek velük.
Balu és Bendzsi is már nagyon felnőttesen viselkedett, Balu kifejezetten részt vett a felnőttek beszélgetésében, jó tárgyalópartner, értelmes gondolatai, kérdései vannak. Bendzsi is sokat fejlődött az utóbbi időben, egyre kevésbé jellemzi a dedós viselkedés, értelmesen hozzászólt a beszélgetéshez.

Na jó, kezdek fáradni, lassan éjfél. Nagyon szép nap volt a mai.

Emlék a múltból

Hogy milyen csodákat tud ez a blogspot...
Elhúzott a sublótból egy bejegyzést, amit nem posztoltam. Nem posztoltam, mert féltem hogy megbántom vele a párom. Már nem félek. Már nem a párom. Szóval egy bejegyzés abból az időből, amikor még tehetetlenül feküdtem a kórházban a kemoterápia miatt.

---------------------------------

2013-03-16 Szombat

Tehetetlen vagyok most is, de másképp. Csirke nem fog örülni a mostani bejegyzésemnek. Bár mostanra olyan közönyre tett szert, hogy nem biztos, hogy akár dühöt ki tudok csikarni belőle.
Érzem, hogy feladta a szakdolgozat megírását ezen a pszicho asszisztens képzőn. Hamarosan leadási határidő lesz, sorakoznak a megíratlan házi feladatok, és a szakdolgozat sem készül. Ha direktben rákérdezek, akkor persze azt mondja, amit mindig: hogy nem adta fel. Ő soha.
Ha viszont arra kérdezek, hogy mivel haladt, mit tett, akkor nincs válasz. Az utóbbi napokban Zéti szoknyája alá bújik. De nem úgy, mint egy felnőtt, aki végiggondolja tetteit és annak következményeit és előállna egy tervvel, hogy mikor és hogyan fog tanulni. Úgy tesz inkább, mintha ez a probléma nem is létezne és engem zár ki inkább az életéből, mert rendszeresen emlékeztetem a problémára.
Csirke értsd meg, hogy csak Te tudod megírni. És meg tudod írni, ha akarod!
Ha viszont elbújsz a probléma elől, akkor borítékolod a saját kudarcodat. És neked most nem kudarcra van szükséged, hanem sikerélményre. Sok sikerre.
Az egyik pillanatban azt mondja, hogy nem adta fel, a másik pillanatban pedig azt, hogy "Hát ennyire vagyok képes". Amikor pedig legutóbb valamelyik blogbejegyzésben azzal vádoltam, hogy belekezd mindenbe, majd feladja, akkor pedig lehord, hogy ne írjak valótlanságokat róla a blogomban. Bárcsak én találnám ki ezeket és nem az élet hozná sorban! Hány fogadkozást hallottam, amikor belekezdtél a pszichológiába és a kétségeimet fejeztem ki a kitartásoddal kapcsolatban.
Vajon hány éves koráig fogod Zétit még arra tudni használni, hogy indokold az otthonlétedet? Mikor döbbensz rá arra, hogy vesztegeted az éveidet sorra? A munkába állástól való félelmed pont ugyanazon az alapokon nyugszik, ami miatt a pszichót is kezded feladni! És ez a kishitűség. "Hát csak ennyire vagyok képes"! És tényleg? Nem ugyanez a nő az, aki felnevelt 3 gyermeket? Nem ugyanez a nő az, aki két gyermek után könnyedén visszaállt a munkába és magabiztosan helytállt azokban?
Miért kell feladnod? Vedd már észre magad! Te sem akarsz kudarcot, ugye? Ne add fel! Itt vagyok, gyere és csináljuk együtt!

Ne felejtsd el!

2018.09.25.

Csirke 40. szülinapja

Megbízhatsz benne még valaha?

Még mindig szeretem?

Bolond az ember.
Ma arra ébredtem, hogy egyszerű, de szép álmom volt Csirkével. Hűtőt takarítottunk, dolgoztunk tettünk-vettünk, készültünk egy futásra. Közösen, ketten, együtt.
Nagyon fáj. Racionálisan kezdem elfogadni a tényt, de az érzelmeim szintjén még mindig függök tőle, ragaszkodok hozzá. Fáj az, hogy ennyire balek vagyok, ennyire vágyok valaki olyannak a szeretetére, aki megvet engem.
Kijátszotta az érzelmeimet, a hétköznapok során ugyan sok lemondást kellett megéljek mellette, de mégis hagyta hogy fennmaradjon bennem ez az állapot. Bár ha jobban belegondolok, ki akart ő már szakadni ebből, csak látta, hogy milyen sérülékeny vagyok és nem merte megtenni addig, amíg itt van mellettem. Most hogy elment Caminóra, most el tudott távolodni és végrehajtotta az a műtétet, amivel az utolsó szálakat is elvágta, amelyek még összekötöttek minket.
De könyörgöm, én tizenhét évet nem tudok elfelejteni. A felnőtt, tudatos életem több, mint felét vele töltöttem. Hozzá vagyok szokva, hogy ha történik valami, akkor őt hívom fel. Ha eszembe jut egy ötlet, egy kérdés, akkor vele beszélem meg. Ha valamilyen nehézségem van, akkor vele beszélem át a megoldást. Persze általában nem tudott már régóta tanácsot adni, de mégis volt kivel megbeszélnem a dolgaimat.
Egy jó ideje (praktikusan már évek óta) nem érdeklődik a munkám, munkahelyem, mindennapos gondjaim iránt. Megszoktam, hogy a kisebb dolgokat, kisebb kudarcokat és örömöket magamban tartsam, mert őt úgysem érdekli. De ha összegyűlt bennem valami, akkor azt időnként kiöntöttem neki. És az a fura, hogy én úgy érzem, hogy a fordított irányban is így ment ez a dolog. Magába zárkózott és szeparálta magát, de végül mégis bevonta döntéseibe, megosztotta velem az érzéseit, feltettem nekem a kérdéseket, amik foglalkoztatják, kikérte a véleményemet.
Szóval ő volt a lelki társam, és most az a faramuci helyzet állt elő, hogy amikor a legnagyobb fájdalmakat élem át és ezt szeretném valakivel átbeszélni, nincs kivel tegyem. Az az ember, akivel tizenhét éve ezt teszem már nem alkalmas rá. Nem beszélhetek neki arról, hogy mennyire csalárd és velejéig romlott nőnek tartom. Nem kaphatom meg a véleményét, amit bár nem mindig követtem szó szerint, de mindig adtam rá. Egyedül maradtam, egy félbetört alma vagyok, aki kiabálni akar, de nincs már meg akinek mondhatná.
A szülők és a család, gyerekek fontosak, itt élnek körülöttem, támogatnak, erősítenek, fontos hálót jelentenek ahhoz, hogy napközben, a racionális énemmel, racionálisan járjak el. Hogy megértsem és feloldjam mindazokat a függőségeket, amik ezer szállal Csirkéhez fűznek. De éjjel eltűnik a racionalitás, az álmaimat az érzelmeim irányítják és az érzelmeim nem változtak.
Még mindig szeretem azt a nőt, aki megcsalt egy másik hapsival.
Tudom meg lehetne bocsátani és újra együtt, de nem. Szerintem ez neki sem menne, de már én is érzem, hogy olyan folyamatok kezdenek elindulni bennem, amelyek visszafordíthatatlanok. Ha őrá gondolok, akkor már nem azt a mosolygós lányt látom, akibe beleszerettem, hanem egy kétarcú szörnyeteget, akitől viszolygok.
Közben pedig ha belegondolok az ő helyzetébe, akkor reálisan látom, hogy már évek óta elvesztette a hitét bennem, és szép lassan teljesen szeparálódni tudott, nem kis mértékben azért, mert önismereten, pszichológián valami ehhez kapcsolódót tanult. Érezte ő hogy gondjai vannak velem, meg is próbálta ezt a tudtomra adni minden módon, csak én nem akartam ezt elfogadni. Észrevettem a jelzéseit, de nem akartam elfogadni azokat, nem akartam lemondani a személyéről. Pedig az elmúlt év már nagyon durva volt. Nem, nálunk nincsenek veszekedések. Sem ő sem én nem szeretünk hangoskodni. Apró jelzések, mimikák, vagy éppen a meg sem szólalok. Ezek jelentik a kommunikációs eszköztárat, ami felvonultat, amikor jelezni akarja, hogy problémája van velem.
Tudjátok, az zavar még, hogy mindeközben nem építette fel azt a másik bázist, amire támaszkodva tovább léphetne. Az én pénzemből él, élősködik rajtam évek óta. Többször beszéltünk róla, hogy dolgoznia kéne, de valójában rettenetesen lusta ember. Kerüli a munkát, kerüli a feszültséget, nem tudja elviselni a stresszt. Inkább járt egyetemre és még egy hónappal ezelőtt azt is felvetettem, hogy intenzív angol tanfolyamra menne inkább, de elodázná a munkakezdést. Ő olyan ember, aki képes itthon ülni, kicsit tenni venni, de valójában csak lustálkodni egész nap. Sajnos ez az attitűd a gyermekeiben is benne van, leginkább Bendzsiben. Nagyon nehéz lesz magát munkára bírni.
Ezért is volt mindig kényelmes számára elfogadni azt a pénzügyi és materiális stabilitást, burkot, amit én biztosítok, van mit enni, van hol lakni, nem kell cserében szinte semmit sem csinálni. Hónapokat tudott nyáron is eltölteni úgy, hogy praktikusan nem csinált semmit. Ez hatványozottan jelentkezett akkor, ha Anyuka is itt volt, mert akkor Anyuka (az anyósom, vagy most már ex-anyósom) átvett tőle minden házi munkát, vezette a háztartást és a lánya, nem hogy a felszabaduló idejét tanulással töltötte volna, de konkrétan lézengett. Elment futni vagy keresztrejtvényt fejtett, vagy beszélgetett a barátnőjével. Az én hülyeségem, amit már régóta megkaptam a szüleimtől, de mindig védtem Csirkét, hogy ezt hagytam. hagytam mert szerettem és függtem attól az embertől, akit eltartottam.
Na jó volt most írni, egy kicsit letettem azt a terhet, azt a zokogást és fájdalmat, amire ma ébredtem.
Meg kell erősítsem magam és nekem is el kell vágnom azt a köldökzsinórt, amit ő már megtett. Az új hapsija feltett a Facebookjára egy képet, melyen ketten együtt szelfiznek. Csirke velem ilyet csak néhanapján tett, az elmúlt tíz évben szerintem nincs is kettesben szelfink. Na mindegy, a lényeg az, hogy a kép nagyfokú intimitást mutat a két ember között, ami végül is szembesít engem a tényleges helyzettel. Ezért kitettem a képet és aláírtam egy pár szót, hogy ne felejtsem el. Megmaradjon a tudat, hogy ha meg akarnék enyhülni, bele akarnék megint esni a mindennapok szürkeségébe, akkor szembesítsen nap-mint-nap azzal, hogy ez megtörtént, ő már mást szeret.

Talán Tatán?

Üdv,

tegnap elkezdtem szétszedni a Csirkével összefonódott digitális világunkat, hogy ne használjak olyan fiókokat, amik az ő nevére lettek regisztrálva. Az egyik legfontosabb ilyen a messenger.

A legkisebb fiam iskolájában már haladnak a korral és létrejött egy messenger csoport, amin napi szinten érkeznek hírek a házi feladatokról, iskolai teendőkről. Ez egy nagyon jó dolog nekem mint szülőnek, mert láthatom, hogy milyen feladataink vannak és bármilyen témát fel lehet vetni.

Eddig viszont nem volt önálló fiókom, ezt oldottam most meg.

Szóba elegyedtem többek között Csirkével is a messengeren és jó híreket kaptam. Talán nem annyira elvetemült mint gondoltam, mert a kérdésre válaszul jelezte, hogy Tatán szeretne maradni és a gyerekekről is érdeklődött, ami már hetek óta nem történt meg.

Ez talán a legjobb szenárió, ha a városban marad, mert akkor tud segíteni a gyerekek életében, nem vesztik el a kölykök az anyjukat.

Azon viszont nem fogok változtatni, amit elhatároztam, hogy Csirkét el kell távolítanom az életemből. Így az az elvárásom, ultimátumom, hogy hazajövetele után egy hónapon belül el kell költözzön, továbbra is áll. Ha vissza is jön és itt is fog élni a környékünkön, mostantól ő csak egy ismerős vagy legfeljebb barát a számomra, akihez nem kell alkalmazkodjak és akinek a nyűgjeit, megbízhatatlanságát nem kell elviseljem. Persze jöhet és láthatja a gyermekeit, foglalkozhat velük ha akar, de az alapján, hogy mennyit törődött velük az elmúlt egy évben, legfeljebb Zéti számíthat némi anyai törődésre.

A legfontosabb, hogy a kölykök biztonságban maradjanak, érezzék, hogy itt van mellettük az apjuk minden helyzetben és ha az anyjuk időnként megkergül és eltűnik, vagy pedig előkerül és hirtelen a gondoskodó oldalát kezdi mutatni, azt el tudjuk viselni. Kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy Csirkében nem lehet megbízni, ő egyfajta szatellit lehet csak a család körül, aki néha közelebb van, néha meg eltávolodik. De számomra már nem a család része.

Férges volt az alma

Szépen lassan kezdem átértékelni a helyzetet. Már túl vagyok az első sokkon, az éles fájdalom csak sajgásként érződik. Közben valahogy elkezdek kicsit hátralépni, kiemelkedni a szituációból és másképp látni a múltamat, tetteimet és jövőképemet.
Van bennem egy idealizált világ, egy gyerekes álomkép szeretetről családról, megértésről, együtt megélt boldogságról. Ez egy kicsit naiv fantazmagóriának tűnik a mai világ viharai között, de bennem még mindig ez él és ez hajt előre. Kívülről persze megkeményedett az ember és az évek során egyre szikárabb, keményebb lesz a felszín. De belül dédelget egy álmot, egy költeményt, amit el akar érni és meg akar élni.
Ehhez az álomhoz kerestem mindig is párt magamnak. Ezt az álmot nem tudom és tudtam soha feladni. Ez a képzelgés vagyok én, ez határozza meg végső soron a tetteimet.
Csirke (de talán helyesebb ehelyett a belső név helyett Ildikónak neveznem) nagyon illett ebbe a belső képbe a legelején. Akkor még én is kialakulatlan, félig felnőtt, mamlasz voltam, akinek megvoltak a vágyai, de a vágyak teljesítéséhez egy párra volt szüksége.
Nagyon hamar egymásba gabalyodtunk és nagyon szép éveket éltünk meg együtt. Sohasem volt azonban felhőtlen a kapcsolat. Az elején magamat okoltam, hogy biztosan bennem van a hiba Csirke bizonytalanságai és színe változása miatt. De aztán felismertem egy mintázatot, egy viselkedési sémát, ami átláthatóvá tette a káoszt és valahol megtanultam együtt élni vele. Elfogadtam olyannak amilyen.
Szép lassan maga is felismerte, hogy szüksége van segítségre, és mint oly sokan teszik, akiknek valahol bent nyughatatlanság van a lelkében, úgy döntött, hogy a lelkek, személyiségek megismerésével akar foglalkozni. Ez lett a pszichológia egyetem.
Amióta az egyetemen van a napjaink meg voltak számolva. Lassan, de biztosan távolodott el tőlünk, vált egyre inkább önállóvá és öntörvényűvé.
Elveszítette azokat a kötőfékeket és láncokat, amelyek a családhoz kötötték. Én pedig ezt nem vettem komolyan, nem mertem, nem akartam, nem tudtam észrevenni, hogy az az idealizált pár, aki a bennem élő álomképbe illeszkedett, már nem az aki volt. Kiürült, megférgesedett, belülről rágja a féreg. Egy idealizált almát láttam mindig magam előtt, mindig piros volt, szép és ízletes. Nem vettem észre, hogy marha nagy luk van az oldalán és férgesedik.
Az utóbbi időben már kifejezetten zavaró volt Csirke viselkedése, folyamatosan éreztem, hogy nem illik abba a családképbe, ami bennem van, de nem akartam felrúgni a kereteket.
Tavaly télen már megtörtént az első nagyobb törés, kiköltözött a közös ágyból, az emeletre helyezte át az életét. Még ezt is elfogadtam, belementem.
Sokat számítanak ilyenkor már a gyerekek, akik miatt rengeteg kompromisszumot felvállal az ember abban a hitben, hogy fenn tudja tartani a nem működő párkapcsolatot és azt a burkot, amit a gyerekei köré épített. Ez a burok azonban leomlott.
Csirke tavasszal jelentette be, hogy el akar menni a Caminóra és már akkor tudtam, akkor megmondták mások is, hogy ez sorsfordító sokak életében. Az elején még menni akartam volna vele, majd amikor ezt elutasította, rájöttem magam is, hogy el kell engedjem, adnom kell egy szabad hónapot neki, hogy átgondolja mit is akar igazán.
Ennek lett a gyümölcse az, hogy most már ő nem tartozik hozzám.
DE már nem bánom. Fájni fáj, de hálás vagyok ezért. Magamtól túl bátortalan lettem volna kezdeményezni ezt, de végül is hálás vagyok azért hogy ez így alakult és hálás vagyok azért, hogy az élet mellé sodort egy másik hapsit. Legyenek boldogok. Ez engem már nem befolyásol. Legyen bár rövid románc, vagy hosszabb kapcsolat a vége, az én helyzetemet ez végérvényesen átrendezi.
Kellett ez a pofon nekem, hogy másképp lássak, másképp érezzek.
Az ideális képbe illeszkedő anya helyett egyre inkább egy féktelen, neveletlen és zavart elméjű kislányt látok a volt páromban. Egy terhet, amit éveken keresztül magammal hordoztam, egy követ, amit felvesz az útja során az ember, mely szép és csillogó, de egyre nehezebbnek tűnik. Egy kismacskát, mely cirmos és dorombol, de ahogy telik az idő belekap mindenbe, már engem is támad, tép. De megbocsátok neki sokáig, hiszen hozzám tartozik.
Aztán egy napon elkóborol, mással látom és rájövök, hogy csak vittem magammal az úton, sok szépet adott nekem, maradandót alkotunk együtt, de el  kell engednem, el kell zárjam magamtól, hogy újra saját lábamon folytassam az utam.

Hiány

Sziasztok,

évek óta nem írtam és ez talán jobb is volt így.

Most viszont egy olyan élmény ért, amit nem tudok magamban tartani, ki kell adjam magamból, hogy tovább léphessek, hogy átadhassam magam az új életemnek.
Életem párja, gyerekeim anyja bepasizott az El Caminón. Mennyire egyszerű ezt leírni. És mekkora fájdalmat is jelent...
Apám azt mondta, hogy balek típus vagyok, és valahol igaza is van.
Tizenhét év rengeteg idő. Rengeteg öröm, boldogság, szeretet és elutasítás belefért ebbe az időbe. Nem ítélem el Csirkét azért, amit tett. Mindig benne volt a személyiségében az az erős érzelmi alapú működés, amit ugyan évekig próbált a racionalitás kendőjével elfedni, de valahol mindig az maradt az uralkodó szélirány.
A kapcsolatunk nagyon változékony volt az utóbbi években, folyamatosan leépült, kiüresedett. A gond csak az, hogy bennem jobban megvolt a ragaszkodás, a vágy az együttlétre, mint benne. Ezt hosszú ideje látom a saját racionális énemmel, de nem tudok mit kezdeni az érzelmeimmel.
Hiszen mégis csak azért választottam őt évekkel ezelőtt, mert illett ahhoz az elképzeléshez, amihez mindig is tartottam magam, hogy lesz egy nő az életemben, akivel családot alapítok, gyerekeket nemzek és együtt küzdve, boldogan őszülünk meg.
Na ennek most vége.

Itt maradtam három gyönyörű és szeretetre méltó fiúval, akik lépten-nyomon emlékeztetnek arra az emberre, akivel vállaltuk őket. Ne érts félre, imádom a fiaimat és tudom hogy most lelki támaszra van szükségük és nem egy összetört roncsra.
Ezért kell felépítsem magam újra, kockáról kockára. Közben kifelé folyamatosan a stabilitást kell mutatnom. Nem akarok összedőlni. Van egy stabil munkahelyem, egy aránylag biztonságos egzisztenciám és három gyermekem.

Túl fogom tenni magam rajta csak most még nehéz kicsit.
Mennyivel jobb lenne, ha az ember tudna sírni.

Sírni úgy, ahogy tegnap Zéti sírt, amikor elmondtam a kölyköknek a dolgot. Aztán pedig megmutattam a képet mamival és az új bácsival.  Este lefekvés előtt még azt kérdezte: Apa, ugye az nem igaz. Ugye Mami csak viccelt...
De jó lenne kiadni minden bánatomat egy nagy sírással. De ez már nem megy. Gyerekként ment, de felnőttem és már nem így működöm.

Nem fogok összedőlni, mert tudom, hogy a gyerekeimnek szükségük van rám. Az utóbbi időkben amúgy is folyamatosan én foglalkozom velük, és ők még ha már egyre csökkenő mértékben is de elvárják és viszonozzák a szeretetet. Bennük és általuk van meg bennem most az az erő, ami tovább lendít.
Tudom, hogy majd el kell engednem őket és fel fognak nőni és tojnak a fejemre, így ez most csak egy rövid állapot lehet, amíg átrendezem az életem.
A sors kijátszotta ellenem az adu ászt és most újra fel kell építsem magam.

Egyben viszont ez a veszteség egy hatalmas megkönnyebbülés is. Túl régóta ment már ez a vergődés, küszködés, héja-nász az avaron. Nem kell már megfeleljek neki.

Egy új erőt kaptam, egy új lehetőséget, amivel élni kívánok. Az alapok persze változatlanok, de látom magam előtt a célt, látom magamban az erőt, hogy tovább építsem az életemet. Először rendet kell tegyek. Ki kell őt rakjam a mindennapjaimból, hogy tovább tudjak lépni. Aztán pedig valamikor ősz végén, ha már rendeződnek a gondolataim, talán én is elkezdhetek nézelődni egy új kapcsolat után. Nem való nekem az egyedüllét és sajnos a gyerekek nem tudnak pótolni egy lelki társat.
Kell valaki, akinek érdekel a személyisége, akivel el lehet menni kirándulni, boldog órákat tölteni együtt.
"És jőni fog, mert jőni kell egy jobb kor.."