Oldalak

2018. október 25., csütörtök

Első hónap

Most egy hónapja, hogy Ildikó bejelentette, hogy szerelmes egy másik férfiba. Gondoltam számot vetek, hogy mi hogyan alakult ez alatt az időszak alatt.
Az első hét, majd a hazajövetel utáni egy hét voltak a legzűrösebb időszakok számomra. Az első héten nagyon meggyötört a tudat és a lelkem nagyon küzdött az ellen, hogy elfogadja az elkerülhetetlent. Majd a második hét békés nyugalomban telt, vártam mi lesz ha hazajön. A harmadik héten gyakori összeütközéseink voltak, amik nem tettek nekem jót. Végül elfogadtam és beláttam, hogy nem tudok vele zöld ágra vergődni, hogy minimalizálnom kell a találkozásaink számát, mert már nem értjük egymás szavát és nem tudunk együttműködni.
Pedig egy ideig hittem abban, hogy ha már nem leszünk egy pár, akkor legalább lehetünk barátok, akik együtt tudnak törődni a gyermekeikkel, még ha külön is váltak. Azt hittem, hogy én tudom másképp alakítani az eseményeket, hogy ne váltson utálatba a kapcsolat.
Tévedtem. A jó szándék nem elég.
Mostanra elég fagyos a kapcsolatunk Ildikóval a gyerekek körüli legfontosabb kommunikációra szűkült. Ez nem szokatlan, volt már ilyen akkor is, amikor még azt hittem, együtt vagyunk.
Szívből örülök, hogy talált magának szállást és hogy a hétvégén költözik. Pozitívan nyilatkozik a saját jövőképéről, de ha megemlítem az anyagi jellegű tartozásait, akkor bedurvul. Pedig én fizettem a Camino-ját és szeretném viszontlátni azt az összeget, amit még nem adott vissza.
Sokat javult a lelki állapotom az utóbbi időben és ebben nagyon sokat köszönhetek a gyermekeimnek. A két nagy az első perctől fogva kiállt mellettem és ez nagyon sokat jelentett nekem. Zéti sokáig nem fogadta el, hogy Mami elmegy, de mostanra rendeződött az ő helyzete is. Látszólag minden rendben a lurkókkal, persze nem tudom megmondani, hogy mi is megy végbe a lelkükben és annak milyen hatásai lehetnek, például a párválasztásukra évek múlva. Szeretném ha boldog kapcsolatokat alakítanának ki és megélnék azt a fajta boldogságot, amiből nekem is jutott, amikor ők még kicsik voltak. Büszke apa lehettem és hajtott az a tudat, hogy mindent meg kell tennem a családomért.
A szünet egy részében elutazunk Prágába és megint pár napot világot látunk. Ezalatt Ildikó elköltözik és reményeim szerint felszabadul néhány szekrény, amikre már régóta szükség lenne, hogy minden fiú cucca csak a saját szobájában legyen. Ne kelljen benyitni Baluhoz, amikor Zétinek szüksége van egy zoknira.
Aztán jönnek úgymond a szürke hétköznapok. Télen mi nem nagyon szoktunk utazni, több idő marad együtt, itthon lenni. Olvasgatni, játszani, tanulni. Tanulni annál is inkább, mert hamarosan Bendzsi és Zéti is felvételizik.
Nincsenek nagy terveim a hétvégékre, de biztosan fogunk néha azért kirándulni vagy futni is.
Szóval ez a jövőképem. A béke és a nyugalom. Az Ildikó által okozott állandó feszültség nélkül sokkal könnyebb lesz ezt fenntartani.

2018. október 15., hétfő

Semmi különös

Szerencsére kezdenek a dolgok rendeződni bennem. Kezdem megérteni, hogy értékes ember maradok attól függetlenül, hogy az ex párom már nem szeret. Érdekes, hogy az ember hogyan definiálja önmagát és mennyire nehezen tud váltani a definíciók között.
Eddig a párommal együtt éreztem magam kereknek, vele megosztottam minden kis gondolatot, dilemmát. Meghallgattam a véleményét és a legtöbbször figyelembe is vettem azt. Ha egy problémára nem tudtam a megoldást, akkor lehettem lusta és hagyhattam, hogy megoldja ő.
Ma már nincs így. Tudom, hogy csak magamra számíthatok igazán. Ha valami nem működik, ha valamit nem csinálok igazán jól, akkor abból majd tanulok.
Vannak egyértelmű hibáim, hiányosságaim. Amolyan genetikai vagy rendszerhibák. Rémületesen rossz a névmemóriám, de minden mást is elég hamar kidobál az agyam, ha nem forgatom, ha nincs rá szükség. Ezért van az, hogy rendszeresen megesik velem, hogy emberek köszönnek az utcán, megszólítanak, esetenként örülnek nekem, én viszont állok bambán és próbálok úgy tenni, mintha tudnám kiről van szó, de közben persze fogalmam sincs. Ilyenkor a legjobb módszerem az, hogy figyelem mire kérdez rá, mert valószínűleg az volt az összekötő kapocs.
Egyébként kezd egyfajta rend és béke kialakulni itthon. Ildikó építi új világát, egyelőre még itt van a tetőtérben, de hamarosan elköltözik.
Balu egy csoda számomra. Talán túlságosan céltudatos is számomra, legalábbis nem ezt várnám egy tinédzsertől. De ő kicsit más. Nem eszik sokat. Konkrétan alig eszik valami normális kaját. Soha nem látom tanulni, de mégis jó jegyeket hoz haza. Nem kiemelkedőket, de olyat, amihez azért oda kell figyelni és ki kell hozni magadból a tudást. Eközben a látható idejének 90%-át a gép előtt tölti, grafikai tervezéssel, kiadványtervezéssel és eseményszervezéssel foglalkozik. Mellesleg politizál is, de az a vonal mostanában nem olyan erős.
Bendzsi ezzel szemben még mindig álomvilágban él. Már kezd nyílni a csipája, egyre több valódi témát hoz fel a beszélgetés közben, már nem csak az animék vannak fókuszban, hanem ezen a héten például egy genetikai videósorozatra talált rá és minduntalan arról mesélt. Szétszórtsága mit sem változott, ugyanolyan lusta és szeleburdi, mint volt. Én viszont látom benne a fejlődést, azt hogy akarna ő változtatni magán, de nehezen gyűri le kényelem-szeretetét. Remélem, hogy sikerül majd a felvételije és jó suliban folytathatja nyugis életét.
Zéti megint egy külön világ. Persze most volt a szülinapja, és sok volt most a mozgás körülötte amúgy is, de valahogy úgy érzem, hogy ő az egyik legstabilabb a három gyerek közül. Mindig változik, mindig kicsit más, de összességében mégis önmaga marad. Benne is megvan egy nagy adag lustaság, de ez nála tudatossággal párosul és jó kommunikációs képességekkel. Ezért könnyen a maga oldalára tudja állítani az embereket. Az iskolában jól érzi magát, érzésem szerint nagyon jó helyen van. Sajnos vége van a 4 évnek idén, szóval ősztől felsős lesz és ott teljesen új tanárok, új rendszerben tanítják majd. Én nem féltem a kölyköt, meg fogja találni önmagát.
Az apjuk? Jól van. Kezdi összeszedni magát. Kicsit kopaszodik. Keresi az embereket, akikkel jó lenni és lehet beszélgetni.

2018. október 14., vasárnap

Köszönöm

Csak egy gyors köszönömöt akarok rebegni az egész kis családnak, de leginkább Ildikónak és Zétinek a mai szülinap szervezésért. Szerintem nagyon jól sikerült, én személy szerint nagyon jól éreztem magam és amennyire észrevettem minden résztvevő boldogan távozott.
Szóval köszönöm, mert nélkületek nem ment volna. Emlékezetes, szép délután volt ez, az ilyenek építik a lelket.

2018. október 13., szombat

Zavar ez a nő

Egy olyan nap van ma, amikor minden lehetne szép és kerek. De mégsem az.
Itthon maradtam máma, nem megyek fel dolgozni Pestre, hanem a távolról teszem a dolgomat. Néha jól esik, kvázi pihenő napok ezek, mert nem annyira kötött az időbeosztás, több idő juthat másra.
Csakhogy ez a más a gyerekek hiányában Ildikó, mert ő az, aki mellettem sürög-forog, készül a szülinapra, főz-mos-takarít. Ennek alapvetően örülök, de már jeleztem felé, hogy nem a házfenntartásban szeretném ha kivenné a részét a jövőben, hanem inkább a gyerekeivel foglalkozzon.
Ha már itthon van ő is meg én is, időnként szóba elegyedünk. De abban köszönet nincs, amit hallok. Állandóan a múltat hánytorgatja fel, a fájdalmait, a nehézségeit sorolja és azt az érzést kelti bennem (sőt ezt ki is mondja), hogy én nem támogattam őt kellően a különféle ügyekben és ezért sodortam őt ezekbe a számára kellemetlen szituációkba. Arról nem szól a fáma, hogy ő mit rontott volna el, vagy hogy milyen tanulságot kell levonjon a saját maga számára.
Amikor rákérdeztem, hogy az én hibáim elemezgetésén túl gondolkozott-e valaha azon, hogy neki miben kell volna másképp cselekednie vagy mit kellett volna másképp megközelíteni, az a választ adta, hogy nem kell gondolkozzon, mert ő ezeket már TUDJA!
Szerintem az a legbutább és legéretlenebb felfogás, ha azt gondolod, hogy egy adott témában már mindent tudsz, és nem kívánod fejleszteni a tudásodat, a gondolkodásodat, egyszóval magadat. Ez egy bezárkózás, egy olyan blokk, amit sajnos Ildikó egyelőre nem is realizál.
Miután órákon át gyötört engem ezeknek a múltbeli eseményeknek és a rá vonatkozó hatásuknak a felhánytorgatásával, azt találtam mondani, hogy hagyjon békén és ne folytassa tovább. Erre megkaptam azt a választ, amit az utóbbi években oly sokszor: veled nem tudok semmit sem megbeszélni!
Hát tudod mit kedves Ildikó? Ne is akard, mert én nem akarom, az biztos...

2018. október 10., szerda

Egyedül

Egyedül maradtam, pedig még nincs is igazán későn. Zéti esett be legelőbb az ágyba, Bendzsivel próbáltam beszélgetni, de már ő is eltikkadt estére. Balu pedig elnökségi ülésen van a számítógépe előtt. Gondolom politizál. Ildikó pedig Krisztiánozik a tetőtérben, ő is messengeren.
Nincs kivel beszélgetnem, pedig jó lenne egy pár szót váltani valakivel. Elmesélni, hogy mi történik, hogy milyen kétségek vannak bennem és hogy mit látok. De hát erre van ez a blog, amiben leírhatom az érzéseimet, hogy ne terheljék a szívemet.
Egyedül vagyok. Hiába van itt Ildikó folyamatosan és szinte egyfolytában van mit megbeszélni a kölykök dolgaiból, meg a közös múltunkból, de ezek nem érdekes dolgok. A merengés, a mi-lett-volna-ha típusú és a miért-döntöttünk-így típusú kérdések felvetése nem visz előre. A múlt megtörtént, úgy döntöttünk ahogy akkor jónak láttuk és úgy tettünk ahogy az akkor megfelelőnek tetszett. Az érzelmeink és az értelmünk egyaránt irányít, változó mértékben keveredve, így utólag nehéz megmondani, mi miért történt úgy.
Én sem akarok ezen töprengeni. Inkább a jövő érdekel. A lehetőségek, az utak, amit bejárhatok. Vajon merre érdemes mennem? Melyik utat kövessem? Hogy orientáljam a gyerekeimet? Félelmetesen sok a lehetőség és nagy a felelősség.
Ha a mindennapokat nézem, akár még pozitívnak is gondolhatnám a helyzetet. Ildikó itt van velünk, a gyerekeknek van anyjuk, aki végre, hosszú idő után először, ételt főz nekik. Ez nagy szó. Főleg úgy, hogy emellett mos és bevásárol, meg készül Zéti szülinapjára. Dolgozik a fiaiért, és ezt a fiai szerintem értékelni is fogják idővel. Ha bírja. Nem az a kérdés, hogy fizikailag bírni fogja-e, hanem hogy meddig tart a lelki ereje.
Mert már ma is említette, hogy nem is érti, hogy miért fektet ennyi energiát az itthoni munkákba. (!)
Ezzel megijesztett, hogy kezdődik az a bizonytalanság, az a hullámzás és kiszámíthatatlanság, amit annyira nem bírok benne.
Pedig jól elbeszélgetünk a régi dolgokról, arról, hogy ki mit hozott a puttonyában ebbe a párkapcsolatban és hogy mennyire illettünk össze valamikor. De ez már nem kelt reményt. Ez csak a múlt idézése, de nem látok továbbra sem közös jövőképet. Nem tenném még egyszer kockára a szívemet egy ilyen hullámvasúton.
A hétvégén Zéti szülinapja lesz, amikor az ő szülinapját is ünnepeljük, egy hónap csúszással, mert akkor nem volt itthon. Nagyon készül rá és ez nem is baj. Viszont az elköltözés és munkakeresés ügyében még nem tett semmit. Szerintem az első a munkahely megtalálása lenne. Ehhez viszont járni kéne a várost, beadni az érdekesebb helyekre a CV-t, böngészni a hirdetéseket. Ennek még nyomát sem látom a viselkedésében. Mintha minden a régi volna. Mintha nem lógna a feje fölött Damoklész kardja.
Márpedig nem tágítok. A döntésemet meghoztam. Mennie kell.
Tudom, hogy nem az ő útjával kellene foglalkoznom, hanem a sajátommal, de úgy látom továbbra is, hogy Ildikó egy álomvilágban él. Nem akar szembesülni a valósággal, úgy tudja élni az életét, hogy közben figyelmen kívül hagy minden figyelmeztető jelet. Egyfajta vakság ez. Csak akkor szembesül a nehézségekkel, tettei következményeivel, ha azok már bekövetkeztek.
Én már biztos cidriznék, ha egy hónap alatt állást és lakást kéne találnom, be kéne költöznöm, el kéne rendeznem a dolgaimat, hogy meglegyen a biztonság, legyen fűtés, víz, gáz és internet és ne függjek a volt hapsim jóindulatától. Ehelyett szülinapot rendezünk.
Őszintén szólva én nem akartam és nem is tudtam volna ennyi energiát tenni Zéti szülinapjába. De Ildikó most nagyon ráállt a készülésre, takarításra, főzőcskére. Megértem, hogy a csodát akarja elhozni a gyermekének, hogy kárpótolni akarja, ha azt akarja, hogy minden tökéletes legyen. De ezzel egy hét most elmegy az egy hónapból. Nap nap után, telnek a napok. Vajon mit fogok én tenni november 8-án? Vagyok olyan erős hogy kirakjam? Nem vagyok.
Talán ezt érzi rajtam. Talán emiatt nem veszi komolyan, amit mondtam és le is írtam. Nem hisz nekem. Ez is az a vakság, az ostoba, tervezetlen jövőkép? Rohan a nagyvilágba és fel sem méri hol vannak az akadályok, míg telibe nem talál egy betonfalat?

2018. október 8., hétfő

Visszajött

Ildikó visszajött és volt lehetőség átbeszélni a dolgokat. De még mielőtt a lényegre térnék egy mozzanat.
Nagyon nem vagyok komfortos azzal, ahogyan a szüleim kezelik a dolgot. Ildikó sok marhaságot csinált,teljesen irracionálisak a gondolatai időnként, de ettől még a gyerekek anyja és az is marad. A gyerekek kapcsán nekem is az az érdekem, hogy lehetőség szerint a környéken maradjon és minél többet találkozzon a gyerekeivel, minél több közös programjuk legyen. A gyerekeknek szükségük van egy anyára.
Ha meg már Ildikó itt lesz mindig a család körül, akkor érdemes vele olyan kapcsolatot kialakítani, ami nem veszekedésről szól. Ha még a világnézetek nem is egyeznek, akkor is érdemes meghallgatni a másik embert, mert érdekes dolgokról mesél. Közben az ember persze érzi, hogy ezt én másképp csinálnám, akár még azt is érezheti, hogy a másiknak totálisan rossz a kódolása, de megváltoztatni már nem lehet. Be kell látni, hogy a hosszú távú együttélés (még ha nem egy fedél alatt is) alapja a konstruktivitás, bizalom.
Ildikó beugrott a szüleimhez, amíg megvártak engem és ez alatt történt némi hangos nézeteltérés, én az ilyet nem szeretem.
Másképp is be lehet keretezni a történetet. Ildikóval minden héten így-vagy-úgy találkozni fognak. Meg lehet próbálni őt egyfajta befogadott lányukként kezelni. Az ember a lányától 40 éves korában már nem vár csodákat, örül, ha többet kaphat az ő idejéből és általa az unokák idejéből vissza. Szerintem érdemes végiggondolni, mi jobb? Morogni a másikra és eltaszítani azt, vagy kedélyesen eltársalogni vele, még ha nem is értünk mindenben egyet.

Másrészt persze volt időnk Ildikóval átbeszélni a legfontosabb dolgokat, ami a jövőnket illeti. Röviden és tömören megállapítottuk, ami eddig is nyilvánvaló volt, hogy nincs közös jövőnk. Egyetlen kérdésben volt nézeteltérés, ez pedig a gyerekek sorsa. Ildikó felvetette, hogy amint sikerül lakást szerezni, azt szeretné, ha Zéti hozzá költözne, míg a két nagyfiú nálam maradna. Ezt én kategorikusan elutasítottam, semmilyen módon nem szeretném megosztani a családot. Végül egyezséget kötöttünk. A gyerekek és én maradunk a Kocsi utcában, Ildikó költözik. A láthatása lényegében korlátlan, akkor jön a gyerekekhez, amikor akar. Ha tud nekik programot szervezni, el is viheti őket, ha akarnak menni. Akár egy-egy estét ott is aludhatnak nála, de a törzshelyük, a "bázis" megmarad a Kocsi utcában. Alapvetően a cél az, hogy minél többet lássák az anyjukat és minél inkább legyenek vele is. Én nem akarom őt kizárni semmilyen módon.
Egyébként 4-5 év múlva a két nagy már egyetemen lesz és várhatóan már nem Tatán fog lakni. Egyedül Zéti marad akkor majd a városban. Akkor már szerintem Zéti lesz eléggé nagy, hogy döntést hozzon a saját ügyében és eldöntse, hogy az anyjával akar-e lakni.

Néhány egyéb megállapodás:
1. Mindkettőnknek megvan a maga útja, azt követi. A másik útjába nem szólunk bele, tanácsot akkor adunk, ha a másik kéri.
2. A közös hozzáférésű bankszámla hozzám kerül, Ildikó lemond a hozzáféréséről.
3. Ildikónak nincs sem tárgyi sem járadéki követelése felém és nekem sem felé.
4. Megfizeti a tartozását felém (Camino ára)
5. Egy hónapon belül elköltözik és új életbe kezd. Ha szükséges, ez közös megállapodással kitolható, ha nem talál stabil munkát vagy szállást.

Ezen kívül még rengeteg egyéb témát is átbeszéltünk. Nagyon örülök, hogy lényegében tudtuk magunkat tartani a józanság szintjén, nem voltak érzelmi kitörések, egyikünk sem emelte fel a szavát, konstruktív beszélgetés volt és nem csata. Régen beszélgettem vele ilyen jót.
Rendszeresen megpróbál visszavinni a múltba és a fejemre húzni a vizes lepedőt, hogy ebben vagy abban a témában ki hogyan viselkedett és hogy én hogyan tettem lehetetlenné vagy hogyan nehezítettem meg az ő életét. Ezzel kapcsolatban azt kértem, hogy ne a múltat elemezgessük, mert az mindkettőnknek csak fájdalmat okoz, hanem nézzük a jelent és a jövőt, találjuk ki az együttműködés olyan módját, ami mindkét fél számára üdvös, vagy legalább felvállalható.

Talán így együtt fogunk tudni működni és nem bomlik fel a kapcsolat a gyerekek és az anyjuk között. Én egyelőre maradok a gyerekek mellett, ők nekem nagyon sok energiát, szeretetet adnak.
Ha pedig én is becsajozok még valamikor, akkor újra le kell ülni és ki kell találni együtt, hogy mi a legjobb a mindenkinek.

2018. október 4., csütörtök

Gyerekek

Elnézést, tegnap este elég fáradtan tértem haza és nem tudtam teljesen befejezni a mondókámat. A tegnapi gondolatok viszont még élénken élnek bennem és nem is szeretném egyelőre, ha ezek a hangok elhalkulnának.
A legfontosabb tanulság tegnapról, hogy bárhogy is dönt Ildikó, az én feladatom, hogy a megváltozott környezetben keressem meg az utam a vágyott cél felé. A cél még mindig a harmonikus családkép, szeretetteljes párkapcsolat.
Na de hogy jutok oda én el?
Ennek több lépése van. Az első és legfontosabb, hogy át kell értékeljem a gyerekeimmel való viszonyomat, és támogatnom kell őket abban, hogy egymásban ne versenytársat, hanem partnert lássanak. A családom jelenleg egyfajta "harcosok klubja" modellben működik, minden este, minden szituációban van valamilyen összezörrenés, egymás cikizése, szekálása. Ez történik, ahelyett, hogy egymást erősítenék a gyerekek.
Ha a célom egy harmonikus családkép, akkor előbb létre kell hoznom egy olyan négy fő harmonikus családot, amelyikbe majd be tud illeszkedni egy normális érzelmi háttérrel bíró nő. Ha nem tudom megteremteni a harmóniát és együttműködést a saját gyermekeim között, akkor nem várhatom azt, hogy a leendő pótanya majd megteszi ezt helyettem. Arról pedig már alaposan meggyőződhettem, hogy Ildikó képtelen ennek a családi működésnek a kialakítására.
Ebben nekem kell kezdeményezőnek lennem, de nem igazán tudom, hogy merre induljak el, hogyan tudom megtanulni a családszervezés tudományát. Sajnos az én gyermekkori családom sem volt egy mintapélda, és ha igazán belegondolok, mindenhol vannak konfliktusok.
A különbség inkább abban van, hogy a felek a konfliktusok megoldásán dolgoznak, vagy inkább abban érdekeltek, hogy fennmaradjanak azok. Furcsa ezt leírni, de a gyerekek néha már csak azért is nyaggatják egymást, mert ez örömet okoz nekik, kárörömet okoz, ha valami a másiknak fáj.
Ez viszont baj. Mert akkor akarva akaratlanul ezt a torz mintázatot viszi tovább a gyerek a saját családjába és ott is az lesz a normális, hogy a gyerekek tépik egymást, a szülők tépik egymást.
Tudom, könnyebb ezt leírni, mint ténylegesen változtatni rajta. De arra eszméltem rá, hogy ahelyett, hogy Ildikó útját és céljait próbálnám kifürkészni, inkább azon kéne dolgoznom, hogy hogyan tudom helyrerakni a saját életemet.
Sajnos nem vagyok eleget otthon és ezért hétközben minimális a kontroll a gyerekek felett. Bevonhatok külső segítséget a gyerekek mellé hétközben, segíthetnek a szüleim és lehet, hogy Ildikó is néha feltűnik a színen, de valójában nekem kell vagy kellene olyan rendet és rendszert kialakítanom, amiben nem erény a másik bántása és örömet okoz segíteni egymáson.
Szeretem a munkámat. Fogadkozhatnék, hogy majd mostantól kevesebbet fogok dolgozni és többet leszek otthon, de ezzel csak magamat áltatnám. Szeretem a munkámat és ahhoz, hogy azt végezhessem, sokat kell utaznom, ügyfélnél lennem. Folyamatban van egy kis átalakulás ezen a téren és egy kicsit talán flexibilisebb életet élhetek majd, de alapjaiban nem fog megváltozni ez.
Szóval a kérdést feldobtam, leginkább magamnak, egy kicsit mostantól nyitottabb szemmel fogok járkálni, hogy ötleteket merítsek a jó családi együttműködés kialakítása céljából.
Nem akarom becsapni magamat, nincs azonnal gyógyír, sem nem mondhatom azt, hogy ez egy rövid távú probléma. Még várhatóan 8-10 éven keresztül ezzel napi szinten dolgom lesz.
Egy másik gondolat, a képernyő-függőségről. Sajnos el kell fogadjam, hogy a gyermekeim képernyőfüggő életet élnek, nem tudom kimozdítani őket onnan és ha ezért napi szintű csatát kell vívnom, akkor az minden nap egy kicsi keserűséget hoz az életembe, a gyerekekkel való viszonyomba. Itt olvastam egy olyan gondolatot, hogy lehet, hogy nem abban kell a gyerekkel vitázni, hogy használhatja-e az eszközt és ha igen, mikor és mennyit. Ez egy végeláthatatlan csata, amit nem lehet megnyerni.
Inkább azon kell dolgozni, hogy a gyermek számára is egyértelmű legyen, hogy milyen kötelességei vannak, amelyeket teljesítenie kell és az a feletti időt töltheti csak a saját belátása szerint a képernyő előtt.
Na most le kell rakjam a pennát, mert érkezünk Kelenföldre. Nem jutottam ennek a gondolatnak a végére, de elindultam rajta.

Coach

Voltam ma egy coachnál. Valahogy az élet úgy hozta, hogy kaptam egy ingyenes lehetőséget, hogy 5 alkalomban beszélgethessek egy tapasztalt coach-al, aki talán segíthet megtalálni a helyes utat. A coach és a pszichoterapeuta közötti alapvető különbség az elmondása szerint az, hogy a coach egy elérendő célhoz vezető úton követ téged végig és átbeszéli veled, hogy mi vezet oda. A pszichológus meg a gyermekkort, a múltat, a mai szituációhoz vezető okokat elemzi és azokban keres mintázatokat. Az első alkalom kicsit felemásra sikeredett, mert természetesen tele vagyok azokkal az érzésekkel és gondolatokkal, amik a mai állapotomhoz vezettek, ezért ma még inkább a múltról beszélgettünk, mint a jövőről.
Az egyik fontos előrehaladás azonban az, hogy megfogalmaztam azt a célt, amit szeretnék: szeretnék egy olyan boldog és harmonikus kapcsolatban élni és megöregedni, amelyikben szeretjük egymást a párommal, jól érezzük magunkat együtt, boldogságot okoz a másik érintése és ebben a kapcsolatban nevelgetjük a gyermekeinket.
A cél megfogalmazása azért is fontos, mert a coach a cél felé terel, erősíti benned a kívánt célt, és rávilágít, hogy felismerd, miket kell még tegyél, hogy azt elérd.
Másik fontos tanulság az volt, hogy bár jó, hogy mindenkivel beszélgetek arról, hogy milyen érzések is vannak bennem, de mivel a szerelem és szerelmi válság, egy olyan téma, amiről mindenkinek van véleménye (mint a foci), sokan sokfélét gondolnak és én ebben a zaklatott lelkiállapotban túl könnyen hajlok ide-oda. Ahelyett, hogy egy kicsit magammal foglalkoznék, egészen pontosan azzal, hogy mi az utam, hogyan akarom én elérni a célom és ez alapján találnám ki a saját megközelítésemet.
A harmadik, hogy bár nem Ildikó jövőjével kéne foglalkozzak, hanem a magaméval, de ha már meg akarom ítélni, hogy mi várható és fel akarok készülni rá, akkor ne másodkézből vegyem a véleményeket, hanem direktben hívjam fel és kérdezzem meg, mit is akar.
Negyedikként megfogalmaztam, hogy mivel is akarok a közeljövőben foglalkozni:
- Kialakítani a fiúkkal az együttműködés rendjét, avagy hogyan élünk Ildikó nélkül. Nagyobb figyelem kell a tanulásra, hamarosan felvételik következnek.
- Kettőn áll a vásár: Nem csak Ildikó a hibás, nekem is fejlődnöm kell. Azonosítani a fejlődés útját. Ne függjek mástól, ne támaszkodjak a másikra. Mi kell ahhoz, hogy önállóan is boldog, kerek személyiség legyek?
- Meg persze a legfontosabb, hogy a saját utamra koncentráljak és ne Csirke életét akarjam megszervezni.

Vajon mi a helyes út?

Egy pár napja már nem írtam, kicsit kezdett beállni minden, kezdtem úrrá lenni azt otthoni káoszon, kezdet megszilárdulni bennem az elhatározás, hogy mit és hogyan fogok tenni, ha Ildikó visszatért.
Az alapfelállás egyszerűnek tűnt a szememben 17 év => elhidegülés => megcsalás => szétválás.
Aztán ma úgy alakult, hogy nem mentem fel Pestre, mert olyan dolgom akadt, amit itthonról is tudtam végezni. És ha már itthon voltam, kaptam az alkalmon és néhány dolgot elintéztem. Ezek egyike volt, hogy meglátogattam a háziorvosomat, hogy gyógyszert írassak vele.
Azt tudni kell, hogy az én háziorvosom Ildikó háziorvosa is és egy olyan nőről van szó, akit kifejezetten tisztelek és adok a szavára. Valahol velem egykorú lehet, de mindig magázódik a betegeivel, kicsit hűvös és távolságtartó. De amikor említettem, hogy fizikálisan minden rendben, csak lelkileg vagyok bajban, sokat beszélgetett velem a helyzetről, a problémáról, a lehetséges okokról és megoldásokról. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy párterapeutánál, felnyitotta a szemem dolgokra és ezzel megingatta az elhatározásaimat. Ő maga is vált már és látott pár válást közelről, ezért óvott az elhamarkodott döntéstől.
Több mondása volt, talán pontokba szedem.
1. A nőknél gyakori jelenség, hogy ha megtalálták a párjukat, a családra fókuszálnak, évekre otthon maradnak, majd amikor a gyerekek kicsit nagyobbak lesznek, ráébrednek, hogy elteltek az évek és ők még nem élték ki magukat. Ez egyfajta kapuzárási pánik. Ilyenkor könnyen szakítanak azzal, ami/aki korlátozza őket és szükségük van önállóan eltöltött időre/új pasikra/kalandokra, vérmérséklettől függően.
2. A hapsik ugyanezen átesnek, ilyenkor beújítanak egy fiatalabb nőt, aki viszont pár év múlva ugyanebbe a korosztályba lép és kezdődik a válás újra.
3. A gyerekek számára nincs rosszabb, mint ha a szülők veszekednek, ennél már a szétválás is jobb, ha az megoldást nyújt, ha a kapcsolat menthetetlen.
4. Meg kell próbálni leülni és az érzelmeket, sérelmeket kizárva, racionálisan átbeszélni, hogy kinek mi volt rossz, hogyan lehetne változtatni azon. Ügyelni kell, hogy ez ne menjen át vitába, személyeskedésbe.
5. Amikor egy egyik fél elutazik, egy teljesen új közösségbe kerül, ahol huzamosabban más játékszabályok érvényesülnek, előfordul, hogy kirúg a hámból, olyan döntést hoz, amit a normál körülményei között nem tett volna meg. Egyszerűen más feltételek mellet ugyanaz az ember másképp viselkedik.
6. Ezért meg kell adni az esélyt, hogy térjen vissza valódi közegébe, értékelje felül amit tett és szükség szerint korrigálja azokat. Erre időt kell adni és 17 éves kapcsolat átértékeléséhez 1 hónap kevés.

Ezek mentén azt a tanácsot kaptam, hogy kompromisszum készen várjam a páromat, ne elutasítóan, mert lehet hogy ez nála sem olyan mély ez a váltás és visszakozni akar majd belőle, megerősítené az eredeti kapcsolatot.

Szóval erről volt szó. Ezt dióhéjban elmondtam a kölyköknek, mire az a válasz érkezett, hogy ez a néni nem ismeri Mamit. Mami nem tud racionálisan gondolkozni és kommunikálni.

Na és most itt állok. Vajon kinek higgyek? A kiábrándult énemnek és családomnak, vagy az orvosomnak?

2018. október 1., hétfő

Vonaton ülve

A vonaton ülve feltör bennem a zokogás. Az együtt töltött éveket siratom. a sok szép karácsonyt, a kirándulásokat és a mindennapokat. Siratom a boldogságot és büszkeséget, amit akkor éreztem, amikor a gyermekeim születtek. Siratom a szülinapokat, a gyermekek rajzait, az anyjuk ölelését. Bajban vagyok. Feltörtek az emlékek, átcsapnak a fejemen és hiába minden racionalitás, hiába minden védőgát, átjutnak a réseken és átveszik az uralmat a hangulatom felett.
Gyászolok. Gyászolok valamit, valakit, akit nem vesztettem el. Aki eldobott magától. Gyászolom saját magamat, a régi énemet. Gyászolom azt az embert, aki azt hitte, elég egy ház, a gyerekek és egy kutya és már mindjárt kész a család. Kész is volt. Csak fenntartani nem bírtam. Szétfeszítették belülről. Ildikó kivágta a falát és ezzel az egész lufi leeresztett.
Teszem a dolgom, hordom a gyerekeket iskolába, járok munkahelyre, minden nap elindítok egy mosást. De ez csak a felszín. Ha tudok valakivel beszélgetni, akkor általában jobb kedvre derülök, de aztán visszajön a fájdalom és az egyedüllét.
Szentimentális marha vagyok.
Hiányzik. Pedig nem kéne hiányozzon, hiszen ő dobott el magától. Beszélgetnék vele, elmondanám a bánatom. De nem tehetem, már nem nyílhatok meg előtte, mert nem számítok könyörületre tőle. Hát ide írom le, talán ez megnyugtat.
Nem félek, a racionális énem helyes úton fog tartani, most már biztos vagyok ebben. Csak néha az emberen eluralkodik a szomorúság, a veszteség érzése. Mintha meghalt volna valaki.
És meg is halt. Egy eszménykép halt meg aki bennem élt. Ezt az eszményképet siratom a vonaton ülve.

Emese

Tegnap este nem írtam, mert Cicóval beszélgettem egy jót. Szükségem van az emberi kapcsolatokra, a beszélgetésre ezeknek az eseményeknek a feldolgozásához. Jó látni azt, hogy ki hogy reagál arra ami történt, és hogy mennyien biztosítotok támogatásotokról.
Tegnap is jó nap volt, bár a hétköznapok kicsit másképp zajlanak. Reggel korai kelés, gyerekek ébresztése, a napi motorikus feladatok indítása zajlik. Az agyam akkor kezd felpörögni, amikor kilenc körül beérek a céghez. Pénteken egy fontos dokumentum leadási határideje volt, amit már néhányan véleményeztek, ezt vitattuk meg délután. Szeretek vitatkozni, a szó nemesebbik értelmében. Szeretek érvelni amellett, amit gondolok és úgy tűnik jó vagyok ebben. Ezért is volt sikerélmény a délutáni vita, mert visszaigazolta a munkánkat, csak finomította az elkészült művet.
Van egy kolléganőm, Emese. Vele nem sok kapcsolatom volt eddig, mert nemrég került a mi osztályunkra. Tegnap viszont leültünk kicsit beszélgetni és nagyon érdekeseket mondott, ezek egy részét Cicó is megerősítette. Emese nem ismert korábban sem engem sem Ildikót, de az alapján amit elmondtam, összerakott a saját fejében egy vázat, egy elképzelést és tett néhány izgalmas mondást. Ő maga is önismeretre jár, mint Ildikó tette, de úgy látom számára hasznosabb volt.
Szóval az egyik gondolata ahhoz fűződik, hogy vajon az, amit Ildikó tett, egy látványos, de átmeneti jelenség (flame), vagy pedig egy hosszú távú kiégés eredménye. A flame lehet csak egy jel akar lenni a pár felé, hogy azonnali változásra van szükség. Láttunk már olyan kapcsolatokat, amik helyre tudtak zökkenni az egyik fél elhajlása után. Azt gondolom, hogy ez az én esetemben nem kérdés. Hosszú nyűglődés és szenvedések után jutottunk erre a pontra. Ahogy magamat is kezdem elemezni, azt látom, hogy legkevésbé tenne jót nekem, ha kibékülnék vele, mert visszaállnánk abba a kerékvágásba, amiben eddig voltunk és lassan tovább romlana minden. A másik, hogy ha tényleg csak egy jelet akart volna adni nekem, akkor maximálisan kiélvezi azt a szituációt kint Spanyolországban, de ameddig kint van, nem köti az orromra, sem nem kürtöli szét. Aztán amikor hazajön elmondja, átbeszéljük, sírunk és együtt döntünk. De nem ez történt. Szerintem a legostobább módját választotta a kommunikációnak és ez jelzi, hogy nem csak az élményre volt szüksége, hanem ténylegesen fel is akarta rúgni a kapcsolatot és a maga módján tette ezt, még ha ezzel nekünk fájdalmat is okozott.
A másik gondolat, amivel Emese szembesített, az hogy nem szabad elsietnem az újabb kapcsolat kialakítását. Bennem volt egy ideig az a gondolat is, hogy ha már ő fogta magát és bepasizott, akkor én is keressek egy másik nőt mihamarabb. De ez botorság. Ildikó részben azért is kellett kirobbanjon a kapcsolatunkból, mert számára azok a keretek, amit én szabtam, túlságosan szűkek voltak. Hiába kapott meg mindent. amit én adhattam, hiába kapott szabad kezet, abban mit kezd az életével, ez nem volt elég neki. De vannak olyan szerepek is,melyeket én is tudattalanul elvárok a páromtól, olyan feladatok, felelősségek, amiket nem szívesen viszek nap mint nap, inkább átdobom a szekér túloldalára. Erre jó példa, amikor a Nemzeti Múzeumban kaptunk egy bilétát a ruhatárostól a kabátunk leadása után, hirtelen kerestem, hogy hol van Ildikó, mert mindig mindent neki szoktam odaadni, hogy ő vigyázzon rá. Ez egyszerűen belém ivódott az évek során. Az ilyen apró megszokások és elvárások egyfajta keretet rajzolnak abban, hogy én hogyan kívánok együtt élni a párommal. Ha viszont ezeket a sémákat nem ismerem fel és nem gondolom át, akkor egy újabb kapcsolatba ugyanezekkel az elvárásokkal lépek, ami megmételyezheti azt a viszonyt is.
További szempont, amin már tényleg magamnak kell dolgoznom, az a ragaszkodás és a szeretet megkülönböztetése. Még Ildikó előtt volt egy három éves kapcsolatom, ami nagyon hasonlóan ért véget, a lány besokallt, egy ideig kereste a kiutat, majd megszervezte a másik életét és korrekt módon bejelentette, hogy már nem szeret és nem szeretne velem élni. Persze akkor is nagy törés volt ez nekem, de legalább akkor még nem voltak gyermekeim. Amire ki akarok lyukadni, hogy ott is volt egy olyan időszak, amikor a lány már minden elképzelhető módon jelezte felém, hogy nem érzi magát jól velem, de én ragaszkodtam hozzá, meg akartam tartani. Úgy tűnik ez a ragaszkodás, néha irracionális mértékben is, az hogy figyelmen kívül hagyom a rossz jeleket és hiszek és bízok vakon és naivan, az én egyik jellemzőm. De be kell látnom, hogy Ildikóval is az elmúlt években inkább már a ragaszkodásom tartott össze, és nem a szeretet. Én is láttam, hogy nem tud már viselkedni a kapcsolatban, nem találja helyét a háztartásban és hogy nagyon sokszor bután és meggondolatlanul viselkedik. Láttam és ezért egyre többször éreztem magamban csalódást, de nem adtam fel. Ha utólag végig gondolom, már jó ideje nem szeretem őt, hanem ragaszkodom hozzá. És ez nagy különbség. Ez egy tanulság nekem, amit fel kell dolgoznom, amivel kezdenem kell valamit, mielőtt egy újabb kapcsolatba ugrok.
... Most egy picit kiugrottam a gondolatmenetemből, mert megszólalt az ébresztőóra, keltettem Zétit. Jó kedve van, kacagtunk együtt, mert csiklandozza a borostám. Nagyon foglalkoztatja, hogy mikor jön már Mami, hány nap van még addig hátra, mikor kell elköltözzön Mami. Hol fog lakni? Mit fog enni? Megbeszéltük, hogy Mami itt fog lakni Tatán és bármikor mehet majd hozzá, csakúgy mint Mamához. Ha akarja (és lesz rá lehetőség), ott töltheti a délutánt, együtt tanulhatnak. Feltételezve, hogy erre lesz fogadókészség Ildikó oldaláról.
Mennem kell, kezdődik a verkli, forog az óriáskerék.