Leszököm a Balcsira

2012-08-24 Péntek

Igen, továbbra is a kórházban csücsülök, és nem, sajnos nem kezdődött el a kezelésem. Még várunk.
Az történt ugyanis, hogy a kanül beültetés jóságát ellenőrző röntgen kihozott foltokat a tüdőm bal alsó szegletében. Eközben a doktornő semmilyen zajt nem hall a tüdőmnél, ezért reményeink szerint ez nem más, mint a tüdőgyuszim maradványa.
Viszont a nagytudású orvosok azt a döntést hozták, hogy kell pár nap, hogy megfigyeljük ezeknek a foltoknak az alakulását, újraröntgenezzünk és abból lássuk, hogy tényleg visszafejlődnek-e a foltok. Na a pár nap csütörtök délután magasságában persze, hogy hétfőt jelent, azaz itt töltöm a hétvégémet.
De jó, úgyis vágytam már egy nyugis hétvégére! :-)

Ilyenkor persze mindig felmerül a kérdés, hogy hazamehetnék-e?

Na hát igen is, meg nem is. Adagolják ugyanis a Vancomycin-t, ami még mindig a Staphilococcus Aureus miatt kerül belém. Ugyan már hetek óta nem láttuk a baktériumot és az emésztésem is tök rendben van. A célja természetesen a megelőzés, hogy a kórházba visszakerülve nehogy megint elkapjam a cuccot.
Viszont a vankót csak infúzió formájában lehet adagolni és nem szabad sietni vele, legalább egy órát kell hagyni egy kis adag bevitelére. Magyarul minden reggel és este 6-kor itt kell lennem, hogy megkaphassam a vankómat, köztük szabad vagyok.
De tényleg, ezt mondta a doktornő, és még bátorított is, hogy a 12 óra rengeteg idő. Szóval arra jutottam, hogy holnap kipróbálom a dolgot. Megnéztem a buszokat és reggel 6:30-kor van egy busz Kenesére (ott van most a család), ami nyolcra van ott. A visszabusz ötkor indul és fél hétre van itt.
Tehát ha meg tudom kérni az estis nővért, hogy reggel ötkor adja be a vankót, akkor el is tudok holnap szökni a Balcsira. Persze estére vissza kell jönnöm és fürdésről szó sem lehet a kanül miatt, de akkor is jó lesz főni a napon a családdal. :-)
A kórház úgyis letörli az emberről a barnaságot, én meg még egyszer szeretnék jól lesülni mielőtt jön a rövid ősz és a hosszú tél.

Szóval ez van most. Várom az esti orvos vizitjét, hogy megkérjem a korai vankó adásra.

Amúgy jól vagyok, csak hát sajnos sokat ülök, keveset mozgok. Megint kétágyas szobába kerültem, aminek nincs közvetlen kapcsolata a külvilággal és így nehezebben indul el sétára az ember. A szobatársam Zoli, egy nagyon csendes, gondolkodó, rendes hapsi. AML-je van, azaz csontvelői leukémiája (az enyém nyirokcsomós) és még csak most kezdi megismerni ezt a világot, ezért sokat lehet neki mesélni, hogy mi hogy megy. Ő még hisz.

A hitről jut eszembe a lényeg, ami miatt elkezdtem a mai blogolást.
Vettem bátorságot és rákérdeztem a doktoroknál a kezelésem meggyorsítására. Pontosabban arra, hogy van-e mód arra, hogy kezelés ne tartson még 6-7 hónapig, hanem hamarabb befejeződjön. Érvként nem a mellékhatások sokasodását és a felépülési időszakok rosszabbá válását hoztam fel, mert ezeket más indokokkal is lehet magyarázni és nem akartam, hogy félrevigyék a beszélgetést. (Holott persze ezek voltak a gondolkodás kiváltó okai) Ehelyett inkább az az érvem, hogy egyre nehezebben tudom finanszírozni a család működését, ha nem dolgozom és ezért szeretném felgyorsítani a folyamatot. (Nem-nem, nincs semmi bajunk a pénzügyekkel, csak kellett egy épkézláb indok, ami könnyen és gyorsan emészthető és orvosilag nem támadható).
Akárhogy is, először a doktornőmet kérdeztem meg még tegnap erről a kérdésről és semmi biztatót nem hallottam. Azonnal és gondolkodás nélkül elutasította. Persze tudom hogy ilyen rapid gondolkodású, ezért nem mindig látszik rajta, hogy eltöpreng-e a kérdésen, vagy csak könyékből reagál. Azt kérte, hogy ne csütörtökön beszéljük meg, mert neki csütörtökön nincs ideje semmire az ambulancia miatt. Ma reggel sem tudtam rákérdezni, mert elvitte az agyamat a hazamenetel leegyeztetése. Ma délután aztán volt egy nagyvizit Masszival. Ez kapóra jött nekem és éltem is a lehetőséggel, rákérdeztem a főprofnál. Masszin látszott, hogy akar segíteni, töprengett a megoldáson. Természetesen egy gyorsítási lehetőség volna a transzplant, de a donortalálásnak kicsi az esélye (és én sem szeretnék transzplantálódni, mert félek tőle). Ha viszont a transzplantot kizárjuk, és maradunk a kemoterápia mellett, akkor viszont nincs megoldás. Nem tudnak olyan köztes, átalakított lezáró folyamatot összeállítani nekem, amit maguk is megoldásnak tartanának. Bár nem tudom szó szerint idézni a mondatát, de azt is jelezte, hogy az egyetlen célravezető megoldás, ami a gyógyuláshoz vezet, az a kezelés befejezése. Elejétől a végéig.
Nehéz dolog ez, mert láttam a fődoki szemében, hogy segíteni szeretne és megérti a problémámat, de nem tud. Ebből a szempontból tehát fogadjam el a mondást és hagyjak fel a lázadással.

Más szempontból viszont megkérdeztem egy főpapot, hogy az Istenhez vezető egyetlen út tényleg az ő teológiai főiskolájának elvégzése volna? És a főpap megerősített, hogy nincs más út, csak az az út, amit ő ajánl. De mint tudjuk a hitet lehet szabadon is művelni, nem feltétlenül kell hozzá bármilyen klérus. (Lehet, hogy kicsit erőltetett a hasonlat, de szerintem jól leírja a helyzetet)

Harmadik szempontként itt van nekem Zoli, a szobatársam, aki most tanulja ezeket a dolgokat és ahogy olvassa az anyagokat, amit előszedek neki, vannak mondásai, amik tartalmasak és nem szabad figyelmen kívül hagyni. Az egyik valahogy úgy szólt hogy, az orvoslás az egyetlen módszer és ez a hely az egyetlen hely, ahol tényleg a leukémiával foglalkoznak és ismerik annak a kezelését is, ha valami félremegy. Itt van olyan szakértelem és szakembergárda, akik a nap 24 órájában specializáltan ilyen betegek kezelésével foglalkoznak. (Ő ugyanis gondolkodott valami kecskeméti bioklinikában is, de aztán elvetette, ahogy én is elvetettem a Varghát)
A másik mondás az volt, ami még tetszett, hogy: Jó helyen vagyok, de nagy szarban vagyok. Ezt a megjegyzést azután tette, hogy odaadtam neki az egészségi közlönyt, amiben a betegség és annak kezelése le van írva. Mint kiderült, neki ugyanis nem sima AML-je van, hanem a normális sejtjeinek egy része is valami fejlődési rendellenességgel kreálódik, ezért nem mindegyik jut el az érett állapotba (vagy valami ilyesmi), ez pedig még nehezebben gyógyítható, neki szinte az egyetlen út a transzplant.

Szóval nem egyszerű és végképp nem egyértelmű a kérdés eldöntése. Magamban szép lassan arra jutok, hogy a most következő ciklus egyfajta mérce lesz. Ha sikerül eseménymentesen leépülnöm és újraerősödnöm, akkor hagyom a dolgot és végigcsinálom a maradék ciklusokat. Ha megint bejön valami, ha megint egy hétig nem bírok lábra állni, vagy fetrengek napokig a láz miatt, akkor viszont változtatnom kell.

Na megyek, megnézem mi van vacsira! Sziasztok.

Kórházban

2012-08-22 Szerda

Sajnos eljött a nap, amikor vissza kellett térnünk Enyedről. Engem már szerda reggelre vártak a kórházba, legalábbis ezt írta a doktornő a legutolsó zárómba. A busz viszont csak hajnal kettőkor indult Enyedről és itteni idő szerint 10 körül érkeztünk meg.
Ennek megfelelően tegnap már nem utazgattunk, nem rohantunk sehová a 40 fokban, otthon voltunk Mucinál és készültünk a hajnali indulásra. Mindent össze kellett pakolni és a rengeteg, 3 hét alatt felhalmozott kacatot át kellett válogatni, hogy mi jön és mi marad. Meg persze Csirke még utoljára elment vásárolgatni a turikba. Én is kaptam egy bermuda nadrágot, ami jól néz ki az új pólómmal.

Az utazás nekem kicsit fárasztó volt, bár tudtam aludni, de nagyon szétültem a fenekemet. Bendzsi és Balu is teljesen elégedett volt a busszal, tény hogy most kicsit nagyobb volt a lábtér és észrevétlenül működött a légkondi is. Talán Csirke élte meg legnehezebben az utat, mert Zéti mellett ült és Zéti pont vele fordított ciklusban volt álmos. Azaz amikor Csirke álmos lett volna, akkor Zéti ugrált rajta, amikor meg végre Zéti elálmosodott, akkor meg Csirke nem tudott pihenni.

Papaáék voltak olyan rendesek és felhozták a kórházba fekvős pakkomat, plusz hazavitték Csirkééket Behemacival. Amikor befeküdtem, még minél előbbi hazamenésről álmodoztam, de a doktornő hozzáállása hamar lehűtötte a várakozásaimat. Lényegében ő a kezelés mielőbbi folytatására koncentrált. Amihez szüksége volt egy jó vérképre (fehérvérsejtek és vérlemezkék rendben, vörösek gyengék lettek), ami kicsit szépséghibásan ugyan, de meglett. A jó vérkép alapján kellett egy jó véralvadás: ez is rendben lett. A fenti kettő alapján már jött is a kanülbeültetés (szerencsére Bátai csinálta, gyorsan és szakszerűen), amit röntgen követett. Sajnos a röntgenen még láthatóak a tüdőgyuszi bizonyos maradványai, ami rossz hozzáállás esetén akár az egész hetet boríthatja. (Egész hétre lehetetlenné teheti a kezelés megkezdését) Erről valószínűleg úgyis csak a saját orvosom dönthet, ezért meg kell várjuk a holnap reggelt, hogy okosabbak lehessünk.

Egy kicsit elfáradtam, beállt az agyam, így inkább majd holnap folytatom. Jó pihenést!

Még mindig Enyeden

2012-08-19 Vasárnap

Megint van egy nap, amikor nem megyünk sehova, úgy tűnik az ilyen napok alkalmasak a Blogirasra itt Enyeden. Pénteken Tordán voltunk, tegnap pedig Torockón, ma meg kürtőskalács gyártás folyik, közben bográcson fő az ebéd is, de csak szép sorjában.

Először is kezdjük a ruhavárral. A kölykök ugyanis egész héten ügyködnek. Eleinte lekötötték magukat egy ruhavár épitésével, ami már önmagában szép mérnöki teljesitmény. A várnak fa és fémrudak adják a szegleteit, ahol az oszlopok körbe vannak rakva kővel a földön, felül pedig ki vannak kötve a környező fákhoz. Igen szép épitmény, Balu kreativitását dicséri.

Az épitmény persze nem öncélú, boltként szolgál. Hogy mit lehet itt venni? Festményeket, ragasztott, tapasztott, vágott dolgokat, szóval mindent, ami papirból a rendelkezésre álló eszközökkel előállitható.
Az árak néha horribilisek (1 lei - 65 Ft egy kifestett gyufásdobozért), néha túl olcsók (ma már a gyufásdoboz ára 5 bani - 3 Ft). :-) Van itt még szerencsejáték is. A fővédnök (Balu) kissé erőteljes szervezésében tegnap este tombolahúzás is volt! A nyertes Mami lett.

Ha nem kint vagyunk az udvaron, akkor eszünk. Sokat. Túl sokat! Főleg Bendzsi. De a dinnyét mindenki szereti:

Ha pedig aznap nem lett volna elég a mozgásból, vagy csak meguntuk a sok evést, Cini túrákat szervez. Itt például az ebháton vagyunk:

 És egy szép családfotó ugyaninnen:

Az ebhátra a Tóth utcán jutottunk ki és közben sok mesét hallottunk a környékről, főleg Öcsitől, aki itt nőtt fel valamikor.

Ja, és esténként, ha éppen nem figyelnek a szülők (vagy csak úgy tesznek, mintha nem figyelnének, hogy nyugodtan lehessen beszélgetni), akkor a kis csapat mesét néz. És prominens tagjai esetenként annyira nem birják a mesét, hogy inkább csukott szemhéjjal követik:

Hosszú és áldozatos harc után sikerült elérnem, hogy pénteken Tordára menjünk. A kezdetben a lehetetlenséggel egyenlőnek tűnő feladat, miszerint el kéne jutni és vissza kéne jönni tömegközlekedéssel Enyedtől a tordai sóbányáig, megoldódott. Csodával határos módon fény derült a tényre, hogy ugyan Tordára nem érdemes Enyedről busszal menni és Tordán vasútállomás sincs, van viszont Aranyosgyéresen. Sőt mi több, Aranyosgyéresrők rendszeres, helyi buszjárattal be lehet jutni Tordára! Torda centrumából pedig van egy másik busz ki a bányához.
Na jó, tény-ami-tény nem egyszerű és gyors út volt, de valahogy megoldottuk. Cini és Anyuka is velünk tartottak, igy voltunk heten, mint a gonoszok. (Ezt mondtam Zétinek is, mire ez volt a válasz: "De mi nem is vagyunk gonoszok!" :-)
Szóval reggel felkelés, reggeli, szedelődzködés, rohanás a vonathoz. Jó fél órával korábban már kint voltunk az állomáson, hogy biztos kint legyünk. :-) Várakozás közben ismerősökre leltünk (ne kérdezzétek, hogy kinek a kicsodája, mert én már teljesen elvesztem az enyedi familia kapcsolatrendszerében), ahol volt egy 5 éves kisfiú is és pont ők is a bányába tartottak. Bendzsi és Zéti jól összehaverkodott a kis sráccal a vonaton, Balu, ahogy látom, már inkább a felnőttekre figyel. Apropó vonat. Emeletes vonaton utaztunk! Ilyenen sem ültem még, érdekes volt kipróbálni. Természetesen a magasságom miatt több helyen bajban voltam, de azért egész kellemes. Viszont a le és felszállás katasztrófa. Az állomásokon nincsenek megemelt peronok, mint nálunk. Viszont a vonatok ajtaja ugyanazon a magasságon nyilik, lépcső nincs. Tehát jó fél métert kell lendts magadon felfelé, hogy fellépj. Ahogy tudjátok, épp újraépülőben vannak az izmaim és még nem gyakoroltam eleget otthon a székreállást, ezért gondjaim voltak. Meg kellett várnom, hogy eltisztuljon a tömeg és mindkét kapaszkodó szabad legyen, meg azért is, hogy ne a tumultus közepén jöjjek rá, hogy nem tudok fellépni.
Szóval nagyon jó kis vonattal utaztunk, magasan ültünk persze, ahonnan lehetett látni a rengeteg lovat, bocit, kecskét, kacsát és mindenféle érdekességet az úton.
Gyéresről (Cimpia Turzii) a 20-as busszal jutottunk be Tordára (Turda). A buszon is ért egy meglepetés. A buszjegyet egy külön hölgytől kell vásárolni, aki ott csücsül középtájt a buszon egy kioszkban. A hölgy ezen kivül más funkciót nem tölt be, ezért amikor a busz halad, ő látványosan unatkozik. Számomra nem logikus szervezés, de majd idővel biztos rájönnek ők is.
Mondanom se kell, közben az sütött a nap teljes erőből.
Gyéresből persze nem sokat láttunk, Tordából se, de ott visszafele átszaladt a busz a régi belvároson és az tényleg szép. Emlékeim szerint még Torda belvárosát se fedeztem fel soha, még vissza fogok menni. Persze ez a szépség is olyan, mint szinte minden város itt Romániában, hogy úgy kell menni, hogy a belvárosig csukva tartod a szemed, és csak ott nyitod ki. Mert a belvároson túl végeláthatatlan betonnegyedek állnak, azokon túl pedig jönnek a rozsdanegyedek, a gyárak, lerakatok, ipartelepek.
Torda belvárosából a 17-es busz visz fel a hegyre, a bányához.
A bánya egy csoda! Voltunk itt már tavaly is, ezért ismerős volt a járás, de megint megrökönyödtem a mélységen és a fényeken, ami lent fogad. Mindenkinek javaslom beépiteni egy erdélyi körútba mert megéri. Az alábbi linken láthatóak képek, de a két dimenzió korlátai miatt töredékét sem adja vissza az élménynek: www.salinaturda.eu

Mi is fotóztunk odalent, de nem sok értékelhető akad közöttük, talán ez az egy nem teljesen homályos:

Amire fel kell készülni, az a hideg, de ez alap egy sóbányában. Meg a kajahiány, mert odalenn tilos enni-inni. No meg a sorok a lifteknél. Több különálló szint van, köztük lehetséges liftekkel vagy lépcsőn közlekedni. A lépcsőzés alatt szűk és meredek, igazi bányászlépcsőket tessék érteni, a főszint és a bejárat között szám szerint 12 szintet számoltunk meg. Ahol lehetett lefele mi is lépcsőztünk, felfele inkább lifteztünk, bár a liftekre nagyon sokat kell várni.
Ettől függetlenül nagyon jól éreztük magunkat. Voltunk csónakázni legalul a kölykökkel. Tiz lej egy csónak ára és 20 percig kavaroghatsz a kis tóban. A kölykök nagyon élvezték, és már én is egész sokat fejlődtem a csónak irányitásában. Én nem gondoltam volna mélynek a tavacskát, hiszen ezeréves villanypóznák is állnak ki belőle, de mint kiderült egyes részein 8 méter mély, szóval vigyázni kell. Szerencsére a 3 gyerek nagyon jól tudja, hogy a csónakban mozogni tilos, ezért nem volt gond.
Csónakázás után felmentünk az óriáskerékre, és majd be tojtunk... Az előzetes élmények után nem gondoltam volna ijesztőnek az óriáskereket, de mivel a gondolák nincsenek rögzitve, hanem lassan hintáznak, a kereket mozgató motor pedig hirtelen indul és áll meg, szép kis hintázás vár a bátrakra. A másik az, hogy itt nem a nagyvilágot láthatod magad körül, hanem a barlang falát, a sócseppköveket, amik a plafont boritják. Csak Balu vállalkozott volna második körre az óriáskeréken, a többieknek elég volt egy kör is.
Csirke (és persze Anyuka meg Cini) közben a liftnél áldozták fel magukat értünk, várakoztak. Amikor végeztünk a hely megismerésével, ők épp sorra kerültek, hogy aztán feljuthassunk gyorsan. Alighanem nehezen birtam volna a 12 szintet felfelé!

A hazaút lényegében ugyanabban a mederben zajlott, mint az odaút. Egyedül még az maradt meg bennem, hogy Zéti megkergült a vasútállomáson, ezért a kezénél fogva húztam haza, úgy hogy közben folyamatosan bőgött. Fáradt volt már. Mire hazaértünk, szépen megnyugodott és normálisan viselkedett.

Most egyelőre ennyit, mert kezdek belefáradni a gép előtt ülésbe. Még folytatom...

Enyedről

2012-08-16 Csütörtök
Őszintén szólva vissza kellett nézzem, hogy mikor és mit irtam (bocsi a rövid i-ért, de itt nincs hosszú i-m) nektek utoljára, annyi minden történt azóta. Jelenleg éppen Nagyenyeden vagyok, Erdélyben, Csirke szülővárosában, körbevéve az itteni rokonság szeretetével.
Szóval a legutóbbi bejegyzés idejében még a kórházban sinylődtem, és ez igy ment egészen múlt hét péntekig. Akkorra ugyanis olyan jó sejtszámaim lettek, és a tüdőgyuszim is annyira szépen visszafejlődött, hogy úgy gondolták, hazaengedhetnek. A döntést szokás szerint a Dolgos főorvos hozta meg, ő volt az akit előzetesen folyamatosan ostromoltam a virtuális kérvényeimmel. Szokás szerint a zárójelentés megirását nem vállalták magukra, ezért ekkor még csak ideiglenesen kerültem haza, kedd reggelig. Otthon nagy rend fogadott és egy önmagát kereső (és tőlem talán túl sokat váró) Csirke. Ugyanis a kölykök ekkor már két hete Enyeden voltak, Csirke pedig egyedül volt otthon. Szépen lefoglalta magát, az elején még zömében takaritott, meg rendet rakott, aztán pedig kertészkedett, tanult, hozzám járt a kórházba, stb.Viszont amikor hazakerültem kicsit az volt az érzésem, hogy a csodát várják tőlem. Csirke ugyanis (kimondatlanul persze) de azzal a prekoncepcióval fogadott, hogy az "öreg napjaink" (amikor majd kirepülnek a gyerekek) mintáját élhetjük át együtt most néhány napban, amikor együtt és csak egymásért vagyunk. Tervnek nem rossz, de én nem voltam a helyzet magaslatán fizikai és talán kicsit szellemi szempontból sem. És amikor Csirke tó-körre akar menni én meg elhagyom magam, azzal nem nyújtom az általa elvárt férfiideált.:-)
Akárhogy is, a második napra jól összezördültünk, majd kibeszéltük magunkból az egészet egy közös vacsora előtt / után / alatt. (Szerencsére a legtöbbször elég hamar rövidre tudjuk zárni a nézeteltéréseinket.)
Onnantól (jobbára :-) béke van. Én megkaptam, hogy túl sokat játszok a számtógépen és túl sokat alszom, meg hogy elhagyom magam. A játékot nagy nehezen most szüneteltetem, az alvásigényemen semmit sem csökkent, továbbra is naponta kétszer alszom, mint a bébik. Az elhagyom magamat pedig két dologra kellett bontani, az egyik, hogy minden ráhagytam. Na ez azóta megváltozott, most már azonnal feleselek és a körmöm szakadtáig kitartok, ha valamivel nem értek egyet. :-) Ha ez kellett neki... :-) Másrészt pedig az elhagyom magam a fizikai teljesitményemre utalt. Itt sokkal többet hoztam ki azóta magamból, lett is egy akkora vizhólyag a kórházi semmittevéshez szokott lábamon, mint egy igazolványkép.
Én meg elsoroltam Csirkének a szokásos sirámaimat, hogy jó lenne, ha mondana valamit a terveiről, nem csak az utolsó pillanatban állitana kész helyzet elé. Meg jó lenne ha időnként szólna ha elmegy és megmondaná hogy hova is megy és mikor lehet rá számitani, meg ilyenek. Szóval ha kicsit visszavenne az önfejűségéből és megpróbálnánk együttműködni. Nem állitom, hogy maradéktalanul sikerült megváltoztatni ezzel Csirke habitusát, de talán közeledett az elfogadhatóhoz. Akkor borult csak ki a bili, amikor (bocsi, hogy most előreugrok az időben) készültünk Enyedre és huszonhét dolga volt még a vonat indulása előtt és szokás szerint, ahelyett, hogy segitséget kért volna tőlem, egyre gyorsabban járt a keze, egyre harapósabb lett a kedve és kapkodott. Ekkor nekem már épp nem volt feladatom. Na akkor odamentem és15 percen keresztül ostromoltam azzal a kérdéssel, hogy: "Segithetek valamiben?" Ugyan 15 perc kellett neki, hogy leessen a tantusz, de akkor elkezdte sorolni azokat a feladatokat, amelyeket egy alacsonyabb képesitésű férfi-állatra is rá lehet bizni (ez itt természetesen abszolút az én képzeletem szülötte, Csirke nem gondol ilyeneket, egyszerűen annyira önfejű, hogy minden problémát maga akar megoldani, bele sem gondol, hogy delegálni is lehet). Ekkor végre megtudtam, hogy be kell csukni a tetőtérben az ablakokat, meg hogy össze kell szedni a száradó ágyneműt a kertből. Ezzel is segitettem picit az elinduláson, ami szokás szerint igy is necces volt. Az a jó a vonatban, hogy nem hajlandó hozzánk alkalmazkodni. Vagy ott vagy időben, vagy lekésted. Ha ugyanis mi Csirkével elindulunk valamerre úgy, hogy nem kötött az indulás, akkor a 27 abszolút sűrgős dolog mellett előkerül 127 kevésbé sürgős, amiket Csirke nem priorizál, hanem le akar indulás előtt tudni. Ebből aztán az lesz, hogy egyre később-és-később indulunk. Ezért szokott rendszeres kép lenni nálunk, hogy valahova indulás előtt én és a három gyerek ülünk kint az autóban és várunk Csirke-kisasszonyra, hogy elkészüljön. :-) És várunk-és várunk - és várunk - és várunk - és várunk - és várunk - és várunk - és várunk - és várunk - és várunk - és várunk - és várunk - és várunk - és várunk - és várunk - és várunk - és várunk - na végre megjött.
Most aztán minden fájdalmamat kiirtam magamból rendesen. :-)

Na szóval visszatérve a történésekhez, hazakerültem, összekaptunk, kibékültünk, közben sokat sétáltunk, együtt ebédeltünk, vacsoráztunk, együtt tettük el a paradicsomlevet, én autókat takaritottam, ő meg házat takaritott, ilyenekkel töltöttük az időnket. Közben persze sokat nevettünk, fagyiztunk és beszélgettünk a tóparton, szóval nagyon jó kis pár nap volt.

Kedden reggel visszakerültem a kórházba, ahol már a saját dokinénim (Sipos) fogadott, és különösebb rábeszélés nélkül arról kezdett el beszélni, hogy további szabira akar küldeni. Kaptam az alkalmon és rákérdeztem, hogy lehetne-e a szabim alatt külföldre (Erdély) távozni, és ha igen, akkor annak milyen feltételei volnának. Sikerül letárgyalni a dolgokat. Tehát az, hogy meglátogassam a gyermekeimet Enyeden látszólag elérhető közelségbe került. Már csak a család nőtagjait kell meggyőznöm,ami nehezebbnek bizonyult, mint feltörni öt gumidiót. Végül aztán sikerült keresztülvinnem az akaratomat, miután leszereltem Mamát, Csirkét, Cinit, Anyukát és Mucit. Még jó hogy teljesen szabad és önállóan döntésképes egyén vagyok és külön szerencse, hogy Krisztina nincs itthon (bocs Krisz :-). Látom már mért kellett Orbánnak leépitenie a "fékeket és ellensúlyokat". :-) Na jó, rossz hasonlat, tudom.
Szóval végül megkaptam az egész család jóváhagyását is és sikerült nekem jegyet szerezni Csirke mellé az esti buszra.

A busz-út katasztrofális volt, pont olyan amilyenre számitottunk és még egy kicsit rosszabb. Elkeverték a Kolozsvártól Enyed felé továbbjövő kocsit valahol, ezért vártunk Kolozsvár rozsdanegyedében egy órát egy egész estés zötykölődés után az utcán. Se egy pad, se kaja, se semmi. Aztán elsétáltunk magunknak kaját keresni, de ezzel elment az idő és amikor visszaértünk, már siettettek, hogy indulna a busz, csak ránk kell várni. Nem akarom leirni ide, hogy akkor mit gondoltam, maradjunk annyiban, hogy nem voltam maradéktalanul elégedett a nyújtott szolgáltatással.

Akárhogy is, Szerdán 10 órára (itteni idő szerint 11-re) megérkeztünk, úgy, hogy este 11-kor már ott kellett lenni az indulásnál, igy alig 11 óra alatt sikerül leküzdeni 550 km-et. Ezt persze úgy, hogy amikor mozgásban volt a busz, akkor ment, mint a meszes, persze a négyes úton, nem autópályán, mert azért fizetni kell. Elismerem, nagyon tapasztalt a sofőr, de nem érdemes nézni mit művel. Például a Királyhágón a szerpentinen előzés közben telefonál és egyezteti a következő járatot. amihez elővesz egy bazi nagy füzetet és abba jegyzetel.

Megjöttünk. Most nyugi van. Jókat eszünk, a kölykök rongyvárat épitenek a kertben, meg homokoznak, meg gyufásskatulyába festenek valamit és azt árulják nekünk 50 baniért. :-) Elég elüzletiesedett már a játék is. :-)

Ma megint meg kellett törnöm néhány diót. Kitaláltuk ugyanis a kölykökkel, hogy Tordára akarunk menni megnézni a bányát, amit már tavaly láttunk és nagyon szép volt. Először még Csirke is támogatta az ötletet, de hamar átállt az ellenzők közé, hogy miért is lehetetlen megoldani a dolgot. Ezt utálom legjobban Enyedben, hogy ha eljössz ide, lehúznak, megkötik a kezed, mindenről bebizonyitják, hogy lehetetlen és a két hét ittlét után azon kapod magad, hogy nem voltál sehol, nem láttál semmit, csak ültél Enyeden és növesztetted a hasad. (Tudom, megint sikerül megsérteni pár embert, de ebben ma egész jó vagyok)
Szóval valahogy sikerült elérni a lehetetlent és kiderült, hogy van mód eljutni a Tordai sóbányába holnap. Hihetetlen! :-)

Na jó, elég hosszú litániát irtam nektek mára. Legyetek jók!

Jól vagyok

2012-08-07 Kedd

Lezárult ez a gyógyulási ciklus. Legalábbis szerintem. Én már kifejezetten jól vagyok, ideje lenne, ha a dokik is észrevennék és minél hamarabb hazaengednének. Minden szép és jó. Süt a nap (néha kicskit sokat is) és kék az ég.
Ma már voltam a kórházi szobán, sőt, a teraszon túl is sétálni. Megtettünk egy kórházi kört Csirkével. Igen, én összeszedtem annyira a bátorságomat, hogy sétáljak a teraszon túl. Még csak két napja élek oxigénmaszk nélkül, ezért egyátalán nem voltam biztos abban, hogy tudok-e hosszas sétákat, de a válasz az, hogy igen. Persze a végén vissza kellett mászni az emeletre és ekkor lihegtem, mint egy csataló, de a sikerélmény kárpótol mindenért.
Lassan megint ember válik belőlem!

Jött Marcsi, a gyógytornász is és lélegeztünk, nyújtottunk, erősítettünk. És ez jó. Tudim, hogy neked kedves olvasó ezek a műveletek egyszerűnek tűnnek, de mindenekelőtt jó csinálni őket és segít nekem is felkészülni a kinti életre.

Ugyanis nagyon elvágyom innen. Ugyan nem várnak otthon a kölykök, mert ők most Enyeden vannak, de Csirke még itt van és otthon minden olyan más. Színesek a falak, finom dolgokat teremnek a növények, és legfőképpen van mit csinálni. Itt a kórház dögunalom. Mégegyszer leírom a rend kedvéért: DÖGUNALOM.

Tudom, elütöm az időt olvasással, olimpia-nézéssel, online játékkal, de ezek csak pótcselekvések, hogy változó kapacitású elmémet lekössék. Kicsit úgy érzem magam, mint Sherlock Holmes, aki lőleckéket tartott a saját szobájában, amikor nem volt megbízás. No nem akarom magam ily nagy elődökhöz hasonlítani, de mindenképp fárasztó a semmittevés.

Persze jár a szám, 3 nappal ezelőtt még vizesen, egyensúly nélkül és oxigénmaszkon éltem, most meg az unalomra panaszkodom. Hát igen, ilyen kielégíthetetlen megátalkodott fráter vagyok, aki csak rövid távra lát.

Leszoktam arról, hogy tervezgetni akarnám az időmet. Ez a kezelés már annyi szabályt átírt és annyiszor változott már meg az állapotom napról-napra, vagy esetenként óráról órára, hogy tervezni már nem is merek.

Most épp Csirke van velem, de a tisztesség megkívánja, hogy az elmúlt két hét látogatóit csokorba gyűjtsem, akik tartották bennem a lelket e nehéz napok során: Papa, Mama, Öcsi, Zsuzsika, Törös Gabi, Csorvási Ági és Gabi, Mesi és persze Gerti. Ha esetleg valakit kifelejtettem volna, elnézést kérek érte.
Tényleg sokat segített, hogy gondoltatok rám, meglátogattatok és tartottátok bennem a lelket.

Most már minden rendben, remélem csak napok kérdése, hogy mikor nyílik meg a láncos kapu és szabadulok ki börtönömből. Ami még itt tart, az a tüdőgyuszi és az a fránya baktérium. Bár számomra semmilyen problémát nem jelentenek, mert nem fájnak vagy ilyesmi, de az orvosok biztos nem fognak hazaengedni, míg meg nem győződtek róla, hogy az immunrendszerem leküzdötte mindkettőt.

Szóval várok. Várok a csodára. De most már ideje lenne kicsi nyomást gyakorolnom az orvos-menedzsmentre, hogy történjen is valami. Tegnap már megtettem, akkor levettek néhány antibiotikumot, hogy megnézzék életben maradok-e nélkülük. Eddig igen, tehát szerintem lehetne folytatni a sok lüke infúziónak az elvételét, hogy egy nap tényleg hazamenős állapotba kerülhessek.

Amit részemről megtehettem, az már megvan, szép lassan leszoktam az oxigénről és elkezdek mozogni is. Most már az orvosoknál pattog a labda...

Na jó, elsírtam bánatomat nektek, most kapok még valami délután kettes infúziót és aztán reményeim szerint megint megyünk egyet sétálni Csirkével.

Csók a család!

Szarul, de büszkén

2012-08-03 Péntek

Kicsit összefolynak az elmúlt hét eseményei, nem biztos, hogy minden történést el tudnék helyezni az időben. A leglényegesebb változás vizesedésemet és így a súlyomat illeti,
Amikor legutóbb a kórházba kerültem, 101 kg volt a súlyom. Hogy pontosan melyik gyógyszerezés tette velem, azt nem tudom, de 3 nappal ezelőtt már 110 kg fölött voltam. Az elefántlábak óriásiak voltak és én pedig nem láttam a kiutat. Aztán egyik nap jók lettek a vérnyomás-eredményeim és délután meg is kaptam az első 12 órás Fluron (vízhajtó) infúziómat. Ezelőtt is kaptam kisebb mértékben Fluront és azt hittem, hogy ez a szer rám nem hat. Tévedtem.A 12 órás infúzió úgy kifacsart, mint ahogy a citromot szokás. Aznap pisiltem 8 litert és 6 kilóval csökkent a súlyom. Ez már érezhető javulást hozott, de még hátra volt egy kör. Másnap meg is kezdtük a második kör Fluront, de igen hamar elhatalmasodott rajtam a remegés. A remegés úgy képzeljétek el, hogy olyan szinten önálló életet élnek a kezeid és a lábaid, hogy esély sincs kontrollálni őket. Elsőként akkor vették kritikusnak as problémát, amikor az egyik súlyméréskor nem tudtam felállni a mérlegre, annyira irányíthatatlanul remegett a lábam. mindehhez akkor már egyensúlyérzék-probléma kapcsolódott, azaz nem tudtam egyenesen állni.
Azonnal kiterjesztették a 12 órás Fluront 24 órásra és a kisebb adagolás részben meghozta a  gyümölcsét, csökkent a  rángás intenzitása.
Azóta ugyan járt itt egy idegorvos és megnézte, mit művelek. Semmi értelmesre nem jutott, javaslatokat tett az orvosoknak. Azóta is fennáll ez a remegés, ha jól kialszom magam alábbhagy, ha stressz alatt vagyok (ahol stressz egy film megnézése is, mert mozgókép), akkor nehezebb a helyzet.
Aztán végül a 24 órást sem fejezték be, mert már látták, hogy a második facsarás túllő a célon. Amikor abbahagyták 98 kilós voltam. Csont és bőr. A kezeimet még sose éreztem ilyen könnyűnek és törékenynek.A lábaim is összefonnyadtak a vízhajtástól. Egyedül a bokáim tartották magukat többé-kevésbé, azok a rákövetkező napon simultak ki.

Mára már szerencsére túl vagyok a vízhajtáson, sokat kell innom és ennem, amiek csak részben teszek eleget, és ezért nyaggatnak a nővérek is és Csirke is.

A staphilococcus aureus-ról nem tudok semmit. Bár az utolsó két napban már nem volt kemény a székletem, és nagyon nehéz belém tukmálni az ételt, az egyelőre passzív állapotban van.

Tüdőgyuszi: Néhány helyen furcsán fáj a mellkasom, főleg levegő beszívásnál, de egyelőre semmi komoly. Remélem hamar túlesek ezen is..
A szájfájás még mindig megvan, de már csökken annak is az intenzitása
Szóval a harc az egészségemért még nem zárult le, holnapra akár javulhat, akár romolhat az állapotom.

Ja, ma elvittek szívultrahangra, ahol a doki szóban úgy foglalta össze, hogy motorikusan minden funkció rendben, nem telepedett rá a baktérium a szívemre. Hurrá+

A hét folyamán volt itt Öcsi és Zsuzsika, Papa és Mama, no meg Csirke is, szóval nagyon szépen köszönöm, hogy eljöttetek és tartottátok bennem a szuszt!

Most már megállíthatlanul fogy ki belőlem az erő és helyét a fáradság tölti ki, ezért mára ennyit írok, remélem nemsokára újra tudok írni.

Remegés

2012-08-01 Szerda

Sziasztok, nehéz hetem van, szinte óráról órára változik az állapotom.
Most épp szellemileg rendben vagyok, fizikailag nagyon rosszul. Az egéész testem megállíthatatlanul remeg. Alig tudok gépelni, a bal kezem mutatóujját még tudom annyira kontrollálni, hogy prüntyögjek vele.
Amint lesz íróképességem, jelentkezem.