2012-03-24 Szombat
Hazatértem

Hihetetlen élmény hazatérni. Itt monden falnak más színe van. Milyen ötletes! Nem minden halottfehér, hanem van benne egy kis mozgás, játékosság.
Szörnyű, hogy kórház akarva-akaratlanul, de hivatásos beteget nevel belőled. Fogadj szót az orvos és a nővérkék utasításainak, fogadd el a takarítónők morgásait és maradj kussban vagy csak édesen mosolyogj hozzájuk. Engedd, hogy végrehajtsák rajtad boszorkányüldöző praktikáikat, magyarul teljes behodolást várnak el a "kezelésért" cserében.

Itthon viszont ember vagyok. Sőt nem csak ember, Apa vagyok! Van szavam a családban, senki sem uralkodik felettem. itt vannak a gyermekeim, akikkel minden eltöltött perc olyan, mint az édes méz. Gyorsabban gyógyítja lelki (és minden bizonnyal testi) sebeimet, mint bármilyen más kúra.

Egyébként katasztrófa, hogy mennyi kacatot tud egy család felhalmozni egy 120+ négyzetméteres házban. Bejössz ide a kórházi viszonylagos rendezettségből és átláthatóságból és hirtelen nem találsz semmit. Most pl. a szemüvegemet üldözöm már az alvásom óta, egyelőre sikertelenül.

Amúgy a nap csodásan telt. Persze a reggeli lumbálás nem volt akkora élmény, de azon túl minden klappolt. A sejtszámaim megint lenyűgözték a doktornőt. Hamar megkaptam a zárómat, elkezdtem az összepakolást, amit Mama és Papa segítségével gyorsan be is fejeztem. Fél egy körül szabadultam fizikailag a kórházból. Után volt még néhány körünk gumiszervizbe meg Ford kereskedőhöz az anyák ügyében, de most végre már minden anya megvan és délután rá is kerültek Behemacira. Ezután spuri haza.
Hihetetlen szép itthon minden. Nem olyan elhanyagolt, lehangoló a kert, mint a kórházi park. Vakítóan sütött a nap. Nekiálltunk ugrálót építeni és aztán használatba is vettük.A kölykök már a medencét is össze akarták rakni, de azt megbeszéltük, hogy még nem jött el az ideje.
Ugrálóépítés után Balu elment szülinapozni, mi meg Bendzsivel (és néha Zétivel, de ő ilyan mint a pillangó, virágról virágra száll, sose bír lenyugodni) társasozni kezdtünk a Zoolorettóval. Bendzsi nagyon élvezte. Ennek végére totál kifáradtam, éreztem, hogy ennyire még talán a kórházi séták se tudtak korábban kiütni. Gyorsan lefeküdtem aludni fent a tetőtérben.Aludtam közel két órát, majd lejöttem, vacsiztunk, és megint társasoztunk, most már Balu is beszállt és a Tikalt fedeztük fel hármasban. Végül nem tudtuk befejezni a takarodó miatt, de mindenképp nagyon jó volt.
Közben sokat beszélgettünk, kacagtunk, éltünk. Éltünk!
Nem vegetálunk, mint a kórházi beteg, hanem élünk. Minden porcikám bizsereg, minden agytekervényem meglett ma hajtva valamelyik gyerek valamely kérdésével a milliárdból. Ennyi boldogsághormon az elmúlt két hét alatt nem látott a szervezetem, mint ma.

Nem tudom mért nem látják be az orvosok, hogy a betegnek szüksége van arra, hogy néha élhessen és nem tesz jót neki, ha lassan odáig butítjuk, hogy már nem több egy érdekes laboratóriumi kémcsőnél, amiben különféle élő szervezetek harcolnak egymással.

Szóval. Az ég kék, a fű zöld, a nap süt és én itthon vagyok. Az az érzésem, hogy lelkem minden érzelmi töltetét amit ma gyűjtöttem ez a médium nem tudja közvetíteni felétek!

Jó itthon. Örülök, hogy itthon lehetek.

Na csók. Most megyek aludni, mert már az egész ház elcsöndesedett és csak én kopogok itt a billentyűzeten.