A tudat győzelme a lélek felett

2012-04-12 Csütörtök

Hát itt vagyok. Sajnos nem ott, ahol Te vagy, kedves olvasó, hanem itt a kórházban. Egyedül. Nagyon egyedül. Az elmúlt hetekben mindig ott volt körülöttem a családom, mindig volt kivel beszélgetni, együtt tevékenykedni, játszani. Most csak én vagyok, ez a számítógép, meg a nővérke aki időnként beesik és művel valamit rajtam.

Hogy mi történt a legutóbbi bejegyzés óta? Sok minden. Húsvét. Saci. Bejövetel.

Ahogy a legtöbb fiús családban, nálunk is nagy buli a húsvét. Nekünk nem sok rokonunk érhető el Tata környékén, mert a szüleim az alföldről származnak és ezért a tágabb családot ott érhetnénk el. Inkább ezért a barátokra (jobban mondva barátnőkre), iskolatársakra építünk a húsvéti locsolás során.
Már húsvét előtt elkezdtem kérdezgetni a srácokat, hogy kihez akarnak menni locsolni. Balunak itt komoly előnye van, mert ő már megalapozott locsolói karrierrel bír, megvannak azok a lányos házak, ahol ismerik és elvárják a locsolást. Ennek megfelelően ő azonnal tudta sorolni, hogy kikhez is szeretne menni.
Bendzsi is már egy-két éve locsol, de ő most esett át egy baráti kör cserén (az oviból suliba menés kapcsán). Másrészt Bendzsi inkább fiúkkal szeret játszani, szereti a testi kontaktust, szeret lökdösődni, csikizni, stb. Szóval itt nehezebb volt neveket szereznem, de szerencsére van egy kislány, akit már az oviból ismerünk, hozzá el tudtunk menni.
Zéti megint nehéz. Ő is inkább a fiúkkal játszik a napköziben. Amikor lányokról kérdeztem először nem is tudta kit mondjon. Aztán hamar összejött négy név. A gond csak az volt, hogy a négy közül csak egynek tudtuk a címét. De hozzájuk azért elmentünk.

Maga húsvét napja kicsit nehezen indult. Már bőven fél tíz után voltunk, mire rendes ruhába kerültek a srácok, megreggeliztünk és indulásra készek voltunk. Persze ekkor derült ki, hogy csak két kölnis üvegünk van és abból is az egyik kezd kifogyni. Sebaj, nem hagytuk magunkat eltántorítani, majd adogatjuk az üvegeket. Verseléssel már korábban készültünk. Balunak volt saját verse, az olvasókönyvéből tanulta. Bendzsinek megtanítottam a házisárkányos verset ("Zöld a moha, zöld a páfrány, meglocsollak házisárkány"). Itt gondok voltak a páfrány szó kiejtése kapcsán, mert torlódnak benne a mássalhangzók, de elegendő gyakorlással ez is megoldódott.
Zétivel már gondban voltam. Próbáltam neki is tanítani egy versikét ("Én még kicsi vagyok, verset nem tudok, majd jönnek a nagyok és mondanak azok"), de ez ne fogott nála talajt, nem is akarta ismételni. De Zéti maga megoldotta a problémát. Kiválasztott két versikét, amit ismer és szeret és azokat mondta felváltva a különféle helyeken, ezek a mókusos és a nyuszis versek. ("Mókuska, mókuska, felmászott a fára..." "Nyuszi ül a fűben..."). Ezeket az ő korabeli kislányok mind ismerték és nagyon szerették, és Zéti előadásmódja is különleges volt (Énekelte, táncolt és mosolygott hozzá), ezért mindenhol nagy sikert aratott velük. Egy dolgot azért sikerült megtanítanom neki. A végén mindig megkérdezte: "Szabad-e locsolni?"
Útra is keltünk. Először a gyalog elérhető célpontokat cserkésztük be. Így kerültek elsőnek sorra a legközelebb lakó Béláék, ahol négy hervadozó virágszál várta a srácokat. Pontosabban nem várta különösebben, mert fetrengtek a földön és játszadoztak, alig lehetett őket meglocsolni. De utána kaptunk tojást bőven, és köztük Kindereket is, ezen a fiúk nagyon fellelkesültek.
Másodszorra Marciékhoz mentünk. Itt anya és lánya várta a locsolókat. A kislány (Zsófi) viszont nem kért a locsolásból, ezért Rita kapott dupla adagot. Itt is szép tojásokat és talán még csokinyuszit is kaptak a srácok. Mivel Marci Balu osztálytársa és sok a közös ismerős, egy időre társultunk Marciékkal. Így már együtt heten voltunk fiúk és így vonultunk az ismerősökhöz. Sokat sétáltunk, de végül csak Málnát és Tekláékat tudtuk meglocsolni, mert a többi ismerősnél már nem voltak otthon a lányok. Majd autóba szálltunk (ilyenkor jön jól Behemaci a maga hét ülésével) és meglátogattuk Esztert is a tiszti lakótelepen. Közben gyűltek a tojások és telt az idő. A kölykökön is éreztem már a fáradtság jeleit, de ügyesen kitartottak. Eszterék meglátogatása után hazavittük Marciékat és még meglátogattuk Lettiéket és Boráékat. Boráéknál nyuszikat simogattunk, Lettiéknél pedig labdáztak kicsit a srácok.
A legvégére hagytuk Mamát, mert náluk mindig kicsit több időt töltünk. Most is így volt, már nagyon vártka minket mindenféle finomsággal. A srácok kaptak egy zene-DVD-t, abból megnéztek valamennyit. Ez aztán teljesen lehűtötte őket és kitört a fáradtság. Alig bírtak elvánszorogni az autóig.
Fél négykor értünk haza. Kemény, munkás nap volt. Fáradtak is voltunk rendesen, de most biztosak lehetünk hogy jó pár virágszál nem hervad el még egy évig!

Saci. Egy ideje már beszélgetünk egy kutyáról. Szép nagy kertünk van és én is már régóta szeretnék egy kutyát a ház köré. A gond csak az, hogy most nem tudok otthon lenni, ezért a kutya "beszoktatását" Csirkének kell felügyelnie.
Korábban már volt kutyánk. Egy zseb-eb, Zsemi. Ő egy Bichon Havannais (kicsi fehér méregzsák), lakásban lakott még Budapesten. Elajándékoztuk nem sokkal Bendzsi érkezése után, mert úgy éreztük, hogy nincs rá elég időnk. Zsemivel kapcsolatban már átéltünk pár élményt és kudarcot, ezért tudjuk, hogy az állattartás nem játék és közel olyan felelősség és kötelesség, mint egy gyermek vállalása. Én szerettem Zsemit, de visszagondolva a vele töltött évekre, inkább csak a pisiszag és a parizervásárlás rémlik. Nagyon édes kis dög volt, de sok gond is volt vele.
Mindezen emlékek ellenére szeretem a kutyákat, szeretem azt, hogy az embernek van egy feltétlenül hűséges társa. Olyan állatot akartunk találni, aki illik a gyerekekhez is, akitől nem félnek. Lehetőleg ne ugasson sokat, legyen nyugodt és értelmes.
Amit már Zsemi példáján megtanultunk, hogy ezeket a jellemvonásokat a jó vérvonallal bíró, tenyésztett fajták se mindig hozzák. És amit most látok, hogy vannak ilyenek a Menhelyi állatok között is. Igazából Csirke ötlete volt, de engem is érdekelt, hogy megnézzük az egyik tatai menhelyet. Hogy egy kicsit lássuk az állatokat, tapasztaljuk, hogy melyik gyerek hogy viszonyul hozzájuk.
Jól látszik, hogy az állattartásra leginkább érett és arra igazán vágyó gyermek Bendzsi. Ő már elég nagy és nagyon szeretne állatot, ahogy most láttam tud is velük bánni. Persze kétszer fél óra együttlét még nem ugyanaz, mint huszadszor elvinni a kutya kakiját a kijelölt helyre.
Zéti még túl kicsi. Neki csak az apró szőrgombócok között jön meg a bátorsága. Szerencsére nem fél már az állatoktól, de a ráugrós-nyalogatós kutyákat nem szereti. Megtartja a távolságot a kutyákkal, de remélem, ha majd megismer és kiismer egyet, nagyobb lesz a bizalma.
Balu annak ellenére, hogy a legnagyobb és a testvérei közül a legérettebb sok tekintetben, a kutyákért nem lelkesedik. Persze ő is eljátszott a szőrmókokkal, de már egy közepes méretű kutyától tart. Megsimogatja, de nem babusgatja. Ő is távolságot tart, kicsi talán fél még valahol mélyen. Neki is idő lesz, mire feloldódik.
Első látogatásunkkor végignéztük a kutyákat a telepen. Eszter segített nekünk, aki ismeri a kutyákat és próbált a gyerekekhez és hozzánk legjobban illő kutyát ajánlani. Már ekkor kiválasztottuk Sacit (Sarolta), ő egy ivartalanított nőstény. Közepes méretű, fehér-barna, szép testtartású kutya. Pedig Saci nem izgult ránk. Nem akart azonnal a gyerekekkel játszani. Bár ránk, felnőttekre felugrik, a gyerekekre sohasem ugrik. Nagyon nyugodt. Elsőre érezhetően jobban érdekelték a külvilág szagai, mint mi.
Második látogatásunkkor már célirányosan Sacihoz mentünk. Valami megfogott engem is benne, Bendzsi pedig egyszerűen odavan érte. Majdnem elhoztuk, de túl sok most Csirke programja és nem lett volna elég ideje Sacira a közeljövőben. Végül egy kis Bendzsi-sírást bevállalva, de úgy döntöttünk, hogy még várunk vele. De szerintem innentől már csak idő kérdése, hogy mikor kerül hozzánk.
Okos, nyugodt állat, de van benne erő és van tartása. Nekem is nagyon bejön az a kutya.

És végül a bejövetel. Letelt az időm otthon. Vissza kellett jönnöm, hogy folytassam a kezelést. Nehéz harc volt ez. Érzelmi síkon utálom a kórházat, utálom a bezártságot és az egyedüllétet. Utálom azt, hogy nem emberként kezelnek idebent. Utálom a beteg-tudatot amit táplálnak belém és legfőképpen ki nem állhatom a főztjüket.
Viszont imádom otthon, imádom a családomat, szeretem támogatni őket. Szeretem látni őket fejlődni. Szeretem a páromat, Csirkét és szeretek vele kettesben beszélgetni, idő tölteni. Jól bírom Anyuka főztjét és kifejezetten imádok magam is sütögetni odakint valami finomat. Imádok kertészkedni, biciklizni, mozogni, állandóan csinálni valamit.
Ezek mellett érzelmileg egyértelmű: értelmes ember nem jön be maga a kórházba.
A tudat viszont mást mond. Ha nem mész vissza, meghalhatsz. Veszélyezteted a kezelés sikerét. Vissza kell menj mielőbb, hogy folytatódhasson a terv végrehajtása. Iszonyat. Azt kántálom, ami belém neveltek. Pedig nem értem. Mindig mindent csak akkor tudtam szívvel-lélekkel csinálni, ha láttam a tervet és értettem a kontextust és a miérteket. Itt nem látok semmit. Nincs felvázolt út. Fenyegetések vannak, hogy ha valamit nem teszünk meg milyen következményei lehetnek. De nincs belenyugvásom. Nincs egyetértésem. Csak tudattalan elfogadás van.
És mégis győz a tudattalan tudat az erős érzelmek felett. Élni akarok és ők adták meg nekem az újabb esélyt. Ha nincsenek a kórházak, már én sem élnék. Akárhogy is nézem, nekik köszönhetem azt, hogy élek és jól vagyok. Nehéz gondolatok ezek.

Hát visszajöttem. Nehéz volt az összepakolás és addig odáztam el az elutazást, ameddig csak tudtam. Tegnap este hat fele indultunk Tatáról. Hamar feljöttünk. A régi helyemen, az első emeleten most járvány van (valami légúti fertőzés, de ennél többet nem mondanak). ezért oda most nem fekhettem. Itt, a másodikon kaptam helyet. a 207-es az új szobám.
Lényegében minden tök ugyanolyan, mint lent volt, néhány apró különbséggel.
Például itt van kulcsunk a külső ajtóhoz. Így a látogatás fizikai korlátja pszichikai korláttá gyengül és ez meg is látszik az osztályon. Állandóan jönnek hosszabb-rövidebb időre látogatni a szomszédokhoz. A beköltözéskor láttam, hogy az egyik hapsi mellett bent volt a párja. Este 8 után. Beszélgettek. De jó nekik!
Meg kell tapasztalnom, hogy mit jelent ez a gyakorlatban, de csak jónak tűnik.

A másik pozitívum a nővérek. Persze ezt nem lehet általánosítani, mert minden nap más van és biztos itt is vannak nehéz esetek, de a mai páros (Ildikó és Rozi) nagyon jók, kedvesek, nevetnek, mosolyognak. És ez így jó.

Ami talán kicsit negatívum az az új doktornő. Az új helyhez ugyanis új kezelőorvos jár. Már megvolt az első csörténk. Ő teljesen gáz. Szerinte a betegnek betegnek kell lennie. Azt mondta nekem, hogy túlzottan elengedem magam, ez itt egy halálos betegség. Ez tény. De nem mindegy, hogy kiben milyen és mennyi az életkedv. Belém szorult bőven, ezért nem tudom megfelelni az ő beteg-skatulyájának. Megtiltotta, hogy sétáljak. Most, amikor semmi kezelést sem kapok, topon van az immunrendszerem, nem sétálhatok? Rákérdeztem mi lesz később. Szerinte a betegnek a szobában a helye és ne menjen ki onnan. Ez gáz. Totál gáz. Én biztos elmegyek ma sétálni, meglátjuk mi lesz a vége. Végül is ez nem börtön. Nem tarthat itt erőnek erejével. Nem bírok elviselni heteket teljes bezártságban.

Na mostanra ennyit. Akarok menni sétálni. Jól érzem magam és most szerencsére nem esik az eső. Ígérem, mostantól gyakran írok.