Lelkizős különszám

2012-04-17 Kedd

Lényegében amióta a kórház berkeiben élem a mindennapjaimat és van agykapacitásom az élet dolgairól gondolkozni, forog egy pár kérdés a fejemben. Ezeket a kérdéseket már sok látogatómmal megvitattam és a ti segítségetekkel talán közelebb is kerültem a megoldásokhoz.
A kérdések túl általánosak és néha nem is biztos, hogy jól vannak feltéve, ezért nehéz a végükre jutni.

Az első és mindennapos kérdésem az életcélom. Azaz, hogy ki is vagyok én és mi végre tevékenykedem itt és most?
Ezzel kapcsolatban azt mondhatom, hogy amióta egyáltalán ez a kérdés foglalkoztat (ami valahol a serdülőkor derekára tehető) mindig az volt a célom, hogy teremtsek egy fészket, egy biztonságos otthont, ahol családként, kerek egészként tudunk élni. Ez a cél igen komplex, több lépcsőt is magában foglal az anyagi biztonság megteremtésétől a jó párkapcsolat kialakításáig (miben kicsit önmagam lehetek, de közben fülig bele is zúghatok a páromba), ide értve a családi otthon felépítését (köszönet Papának a sok segítségért), a gyermekek vállalását és a gyermeknevelés kezdeti bizonytalanságainak leküzdését. Erről szólt (és részben még szól is) az életem.

Na de mi legyen a célom most, amikor a legtöbb felsorolt elvárás már teljesült?
Új életcélomat 5-8 évre látom előre és az alábbi módon tudom megfogalmazni: Fenntartani, megóvni és megélni mindazt a családi idillt, amit kialakítottam magamnak.


Ha a betegség előtt beszélgetünk ezekről a kérdésekről, teljes bizonytalanság és katyvasz lett volna a válasz. Egyszerre vonzottak ugyanis a a jobb önmegvalósítás, a munkában való kiteljesedés a családdal való együttélés és - be kell vallanom - a meggazdagodás vágyai és nem tudtam köztük vonalakat húzni, prioritásokat szabni. Minden lehetségesnek tűnt.
A betegség sokat tisztított a látásomon ezekben a dolgokban. A jelszó: élj a mának! Persze ezt nem teljesen a mai napra kell érteni, hanem sokkal inkább azt akarom kifejezni vele, hogy mindenem megvan, hogy boldog legyek, élvezzem ki ezt az állapotot, ahelyett, hogy vágyálmaim hajkurászása miatt a bizonytalan jövőben toljam az élet élvezetét.
Másrészt az is tiszta lett az itt töltött hetek, hónapok alatt, hogy mennyire törékeny is az az idill, az a családi működés, amit kialakítottam. Törékeny a saját szempontomból, mert hiába hoztam létre, ha nem lesz időm kiélvezni, ha hamarabb kell elmennem, mint hogy minden gombócát megkóstolhattam volna. És - látva, hogy hogyan működik a család a távollétemben - törékeny a családtagjaim számára is. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy lehet a család egyes szereplőit funkcionalitásukban helyettesíteni, de személyiségükben, szerepükben nem. Funkcionális helyettesítés alatt a családi munkamegosztásban betöltött szerepet értem. Most hogy nem vagyok otthon, kiderült, hogy Csirke tud pénzügyminiszterkedni, a bevásárlásokat intézni, porszívót takarítani :-). Pedig ezek eddig mindig kizárólag Mókus feladatok voltak. Papa lett a ház körüli mindenes, ő látja el a karbantartói és épület- és gépfenntartói feladatokat. Anyuka sokat nőtt az önálló főzés és gyerekek suliba vitele területén. Szóval mindenki egy kicsit szedett magára a feladataimból és ezzel a család működik tovább.
Amiben viszont nem lehet, az a szerepem. Úgy látom, hogy én vagyok egy összefogó, egyben tartó ebben a a családban és ahogy kiestem a mindennapi működésből, már láthatóvá váltak az apróbb szakadások, hegek. Csirke előszeretettel megy a saját feje után és nem beszél meg senkivel semmit. Mama még azon is kiakad és sír, amit ő maga mond, vagy gondol, hát még azon, amit én csak merek mondani vagy gondolni. Anyuka éli a saját életét a 30 éve megállt belső órája szerint és nehezen alkalmazkodik a külvilág változásaihoz. Balu kezd felnőni és önálló gondolatokkal bírni. A gyerekek egyre többször tesztelik egymással szemben a felnőtteket, próbálják egymásnak ugrasztani a feleket.

Amit látok (és kérlek javítsatok ki, ha érzékelésem téves volna), az az hogy én vagyok az a csitító, összefogó erő, akinek a feladata a felek rendszeres összebékítése, a 8-10 individualista szereplő érdekeinek egyeztetése és a felek tárgyaló asztalhoz való ültetése.

Az idill fenntartása alatt tehát egyrészt ezt a szerepemet, másrészt pedig persze az anyagi fenntartást értem. Nem kis mennyiségű pénzt eszik ez a működés. Sok apróbb vadhajtást levágtunk az utóbbi időben Csirkével, hogy minimalizáljuk a fenntartási költségeket, de így is cirka 250 eFt szükséges havonta a család vízen futtatásához. Ebből már kijön a ruha és cipőcsere is. Még feleennyi kellene, ha rendszeresen utazgatni, programokra járni akarunk. Persze ez az összeg is csak hosszú távú átlagban jön ki, egy nyugodt május nem szabad, hogy ilyen költségekbe verjen, de a nyári hónapok, az iskolai évkezdet és a karácsony környéke rendesen megdobják az átlagot.

Az idill megóvása alatt minden külső tényező kiiktatását érzem és itt most leginkább a saját betegségemet tudom nevesíteni. Le kell győznöm a betegségemet és ez része a célkitűzésemnek.

Az utolsó (és eddig sajnos jobbára elhanyagolt) célom pedig az idill megélése. Ez a legfontosabb új mondás a saját értékelésemben. Nem arra akarok törekedni, hogy jobb feltételeket teremtsek a családomnak, vagy hogy néhány eddig elnyomott önmegvalósítási célomat most kiéljem. Arra akarok hangsúlyt fektetni, hogy a családommal minél több időt tölthessek és élvezzem velük az életet. Ha valamire, hát erre nagyon tisztán megtanítottak a kórházi fehér falak között töltött hónapok, hogy milyen értékesek is tudnak lenni azok a percek, amiket a családommal tölthetek és hogy mennyire nem láttam ezt tisztán, amikor mindennapos lehetőségem volt megtenni ezt. Sokkal könnyebb látni valaminek az értékeit, ha látod elveszni azt. Ide illő részlet Zorán egyik számomra kedves dalából, ami a Szerelemnek múlnia kell címet viseli:


Hogy értsd, egy pohár víz mit ér
Ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell
Hogy lásd, egy napod mennyit ér
Néha látnod kell
Az élet hogyan fogy el

Ez így is van. Megélni az idillt fontosabb, mint tovább építgetni, további várfalakkal venni körbe, vagy magamat megvalósítani (a családom kárára).

Ez persze nem egy húszéves terv. Ez csak a jelen célom összefoglalása, ami kezd kikristályosodni bennem. Bármikor jöhet egy változás, vagy esetleg egy új szempont, ami tovább színezheti, vagy idővel esetleg boríthatja a célokat.

Nehéz ezekről a kérdésekről tárgyilagosan nyilatkozni. Ha elolvastad ezt a részt és kérdésed, mondanivalód, megjegyzésed van, ne tartsd magadban. Az elérhetőségeimet, számomat ismeritek, hívjatok fel. Sajnos még nem tudtam kideríteni hogyan lehetne bejelentkezés nélkül kommentelni ezen a blog oldalon, de ha tudsz, élj vele, kommentelj bátran. Tapasztalatom szerint minden személyiség kicsit másképp tükrözi vissza azt a képet, amit felé vetítek és minden torzításból kicsit többet tudhatok meg a másik személyiségéről, de kiegészülhet, átalakulhat a saját magamról kialakított kép is.

---
A lelkizős különszám után most következzen a nap eseményeinek tárgyilagos értékelése a szokott stílusban.

Semmi különös. :-)

Na jó, ez itt most a konszolidációs fázis negyedik napja volt. A tervnek megfelelően kaptam ma egy új drogot, melynek Etoposide phosphate a becses neve. Ő is a sejt szaporodást gátolja. Nem volt rémisztő mennyiség, kétszer fél literben adagolták két óra alatt. Egyelőre semmi extra mellékhatást nem érzek, de általánosságban ezért látok már hiányosságokat. Ma többször kerestem az egyensúlyomat. Sok apróbb megingás mellett előfordul, hogy hirtelen fordulás vagy irányváltás után egy pillanatra nem találom a függőlegest. Emellett van egy gyengeség, nehéz koncentráció, általános leépülés. Sokat eszek, ami talán jó is lehet, de fáradt is vagyok hozzá. Nagy sétákról már szó sem lehet. Csak itt az erkélyen őrjáratozok fel s alá. Ma tíz oda-visszát sikerült kiviteleznem, ami 2 kilométernek felel meg. Még jó, hogy végig van korlát és ezért nincs gond, ha nem mindig egyenes a léptem. :-)

Itt volt ma velem Mama, aki hozott mindenféle földi jót és akivel sikerült jó sok témát átbeszélni és talán segíthettem kicsit a telefonos problémáinak megoldásában is. Délután pedig Marci és Ibitibi jöttek és vitték el a figyelmemet azok a témák felé, amiből a fenti lelkizős rész is fakad. Az önmagam és jövőm keresése egy folyamatban lévő harc és vita, aminek csak egyetlen, bár már elég jól körbejárt aspektusát világítottam most meg, de akad még bőven. Indulva a munka és a család egyensúlyától a miben is vagyok jó témaköréig, érintve sok egyebet.

Bár nem tudom ide most kitenni, mert elektronikusan még nem jutott el hozzám, de Ibitibi közvetítésével (és sanda gyanúm szerint facilitálásával is) létrejött és eljutott hozzám egy plakát, ami a Stratis csapatát ábrázolja, amint nekem a legjobbakat kívánja és a betegségem legyőzésében éltet.
Könnyeimmel küszködve (na ez volt a költői túlzás), nagyon köszönöm a megható szavaitokat és tényleg hálás vagyok azért, hogy így össze tudtatok fogni és nekem a legjobbakat kívánni. Ígérem, hogy sürgősen legyőzöm a gonosz leukémiás sejtjeimet és visszatérek hozzátok! Reményeim szerint egy célkitűzéseiben és életszemléletében sokkal érettebb Matildát láthattok majd viszont! Még egyszer köszönöm a jókívánságokat.
Sajnálom, hogy most nincs lehetőségem ezt élőben is megköszönni nektek, épp leépítés alatt áll a szervezetem, ezért ugyan csak kis körben (1-2 fő), de már újra látogatható vagyok a Szent László kórházban. Ha van kedvetek, hívjatok fel és gyertek beszélgetni!