Csintalankodtam

2012-04-13 Péntek

Tegnap reggel megkérdeztem a doktornőt (az újat - Lovas doktornő), hogy szabad-e sétálnom. Tudtam, hogy jó fizikai állapotban vagyok, jó a vérképem és rendben van az immunrendszerem is. Tudtam azt is, hogy egy nappal előtte ugyanolyan állapotban még a tó körül bringáztam. Szóval a természetes elvárásom az lett volna, hogy megengedi.

De nem. Az ő felfogása szerint a beteg dolga, hogy feküdjön az ágyban és várja a kezeléseket. Ha épp nincs kezelés, akkor is pihenjen és maradjon a szobájában. A szobát nem hagyhatja el. Részben azért ne menjen ki, mert magára bajt hozhat. Részben azért, mert behozhat valamilyen járványt, betegséget és megfertőzheti a többi beteget.
Ettől megijedtem. Topon van az immunrendszerem és nem mehetek ki? Mi lesz itt egy hónapig? Börtön? Na azt nem! Kérdezek megint: Ha akkor ne mehetke ki, amikor minden rendben van velem, mi lesz a kezelés alatt? A válasz: akkor végképp tilos kimenni.
Érvelni próbáltam. Az észérvek embere vagyok. Azokkal a szabályokkal tudok azonosulni, amit értek. Ha korlátozás van a kimenetelben, elfogadom, ha értem hogy miért van. Az első érveimre még többet magyaráz, de hamar elérem azt a pontot, ahol eldönti, hogy engem nem tud meggyőzni. Nem is próbál kompromisszumot kötni. Authoratív hangnemre vált. Tanárnősen kioktat a saját betegségem veszélyességéről, hogy nem lehet ilyen félvállról venni a betegséget, ez egy halálos betegség. Ez tény. De ez nem kell azt jelentse, hogy az ember egy hónapig teljes bezártságban él. Az érveimet (nem tudok bezártan élni, szükségem van szabad levegőre, vigyázok magamra és másokra) már meg sem hallgatja. Kimegy a szobából. Ő megtette a mondását az én problémáim nem érdeklik.

Nagyon nem bírom elviselni ezt a tanárnős hangnemet. Ha nem beszél velem is nincs kompromisszum, akkor én sem kötök kompromisszumot. Akkor és annyit megyek sétálni, amikor és amennyit akarok.
Nem zárhatnak be. Ez nem börtön!
Nagyon mérges vagyok rá.

Délelőtt néztem filmeket, majd fél tizenegy körül elindultam sétálni. A nővérke figyelmeztet, hogy nem szabad elmennem. Amikor elmondom, hogy tisztában vagyok tiltással és saját döntésem, hogy mégis kimegyek, nem ellenkezik, elenged. Megígérem, hogy délre visszaérek.
Kisétáltam a Dunáig. Elsőre nem akartam ekkora sétát és komolyan gondoltam, hogy csak a kórház parkjában kóválygok egy kicsit. De aztán eszembe jut, hogy reggelire megettem az összes salátát és milyen jó lenne venni valahol egy kis utánpótlást. Viszont itt a legközelebbi közért is kilométerekre van. Hát kimegyek. Nem a szokásos Profi felé tartok, mert ott félek, hogy nincs saláta. Inkább elindulok a Vágóhíd utcán a Duna felé. Nem egy szép utca, de ebben a barna negyedben ennek is örülni kell. Legalább ne olyan zajos, mint a többi környékbeli út. Vannak kisebb-nagyobb boltok is. Találok a közelben egy büfét, ahol héttől kettőig pörköltet árulnak. Az emberek már ott álldogálnak és eszik a cuccot. Még én is kijövök majd ide, ha a szokásos kórházi ebéd nem hozza meg a várt hatást.

"Továbbmegyek, cseppnyi gyep után szeméthegyek.
No meg a kérdés, hogy minek ez a menet, ami sehová se vezet." - Rapülők
És így is van. Óriási kihasználatlan területek vannak itt. Vannak persze jelek, amik arra utalnak, hogy lesz itt még valami, de akkor is katasztrofálisan néz ki ez a városnegyed. Csak a Soroksári út túloldalán nyerek megnyugvást. A MüPa körül szép park van, gúla-kilátóval és sövény-labirintussal. Szerencsére mindkettő nyitva van és látogatható. Egy iskolás csapat rohangászik ki-be, biztos nekik nyitották ki. Én is besétálok a labirintusba. Felnőtt mércével kicsit szűk. A kabátomat két oldalt húzzák a sövényfalak. De kölyökmércével buli. Csak az a baj, hogy sok helyen hiányos a sövény.
Kijövök. Mintha esni kezdene az eső és nekem is már ideje visszaindulnom. Tetszik a Duna-parton, de most mennem kell. Visszafele úton még beugrok a Lurdy-ba. Match-et keresek, mert annak láttam a tábláját a falon, de mint kiderül csak az irodájuk van itt. Viszont rátalálok egy nagy Reál boltra. Itt van minden, mi szem-szájnak ingere. Még Pastella (halkrém) is, többféle és olcsóbban mint a Tescóban. Viszont az árszínvonal magas. Veszek egy zacskó salátát, két halkrémet, egy doboz fagyit, meg egy üdítőt és fizetek 2700 forintot. Elsőre el sem hiszem. Hogy mennyit? Megnézem a blokkot, csak a doboz fagyi 1200 forint. Biztos én vagyok nagyon elszokva az áraktól, de ezen meglepődtem. Na mindegy, nem volt olcsó, de legalább van választék. Legközelebb jobban meggondolom mit veszek.
Dél után tíz perccel érek vissza.

Az ebéd egy katasztrófa. Kevés és ízetlen. Megeszem a Mama által adott húst is, az nagyon finom némi mustárral meg kenyérrel. Illene hozzá egy kis vörösbor is, de azt sajnos nem hoztam. :-)
Délután megint videózok, úgy döntök, hogy nem megyek ki korán sétálni, mert akkor itt van a doktornő és biztos rám pirítana. Fél ötkor indulok el. Előtte megkérdeztem, hogy terveznek-e rám még valamit aznap, de szerencsére nem. Jó, akkor legalább kisétálhatom magam. Megint megyek a Duna felé, a cél most a Gellért-hegy. Nem bírom ezt a síkságot kell nekem egy kis domborzat. Tudom, hogy Pesti léptékkel nézve az nagyon messze van a László-kórháztól, de én sokat gyalogoltam a két hét alatt otthon, ezért tudom hogy nem veszélyes. Most néztem meg a térképen, 9 kilométer oda-vissza, plusz persze a Gellérthegyet meg kell mászni. De jól esik nekem. Viszont eltart egy ideig. De úgysincs miért sietnem - legalábbis ekkor még így tudom. Útközben üldögélek a Dunaparton és nézem a hajókat, a vízen tükröződő fényeket, a felhőket. Budapest tud szép is lenni. Csak a legtöbbször nem ott és nem akkor vagyunk, amikor és ahol szép. Bent élünk irodákban, föld alatt közlekedünk az otthonunkhoz, ahol megint a négy fal közé zárva nézzük a túloldali tűzfalat. Tudom milyen, én is éltem itt. Szidjuk a közlekedést, a kutyaszaros utcákat, az emberek ránk se hederítenek, mi is elrohanunk a világ szennyét és mocskát próbáljuk nem észrevenni. Viszont ha nagy néha kiszakadunk a Duna-partra, akkor rájövünk, hogy szép ez a város. Csak élhetetlen. Legalábbis szerintem.
Nem megyek fel a Citadelláig, mert nem külföldieket és bóvliárusokat akarok nézni. Csak mászok a sok kis ösvényen fel és alá a hegyen, míg jól el nem fáradok. Hazafelé tartva még benézek Gabikához. Szerencsére otthon találom. Beszélgetünk. Mennyire nem tudja pótolni a személyes beszélgetést a Skype és a videotelefonálás! Nem beszélgetünk semmi különösről, de mégis jó így. Teát iszogatni, ülni a fotelben és trécselni. Már azért a fél óráért bőven megérte, amit azóta kaptam.

Mert mikor hazaértem kaptam rendesen és azóta is. Mint kiderült, elfelejtkeztem az éjszakai ügyeletes doktor látogatásáról. Ez általában csak annyit szokott tartani, hogy "Hogy van?" "Jól, köszönöm" Nettó tíz másodperc. De ma nem voltam a szobámban, amikor jött az ügyeletes orvos. És ez főbenjáró bűn. Közben pedig eltelt egy pár óra. Kilenc körül értem vissza, ő már hatkor keresett. Bejelentett a rendészetnek, hogy hiányzom. Megbeszéltük, elnézést kértem; elengedett. Normálisnak tűnt, megértette a helyzetemet és kompromisszum-kész volt. Bár ő is idősebb, de embernek lát, nem betegség-hordozónak.

Persze ma reggel megint kaptam a fejemre. Hogy így nem lehet viselkedni és milyen helyzetbe hoztam az ügyeletes doktornőt, stb. Elvették a kulcsomat is. De ehhez már hozzászoktam az elsőn.

Na mindegy. Ma kanül-beültetés aztán méreg. Ma tutira be leszek ide zárva. Délelőtt azért nem mehetek el, mert várjuk a doktor urat, hogy jöjjön kanült szerelni. Délután megkezdődik a kezelés. Az első 3 szer van kiírva. Ebből az egyik tabletta (Dexamethasone), amit már kaptam korábban is. Viszont jön két új cucc (Vindesine és Metotrexát), amiből a második brutális adag (1500 mg) és 24 óra alatt folyamatosan adják be. Ha ez igaz, akkor nem csak a ma délutánom, de a holnap délelőttöm is ki van ütve. És éjjel is pórázon fogok lógni. Éljen! Már alig vártam...

Ha minden igaz az utána következő két napban (szombat-vasárnap) nem kapok kezelést, csak a Dexamethasone tablettát. De hogy milyen állpotban leszek, azt még nem tudom. Hétfőn megint jön valami cucc, kedden pedig megint nagyobb dózis érkezik a már korábban megismert (és megutált) rozé löttyből. Ez után elméletileg már csak fehérvérsejt-szaporító szurit kapok. De ezt majd még át kell beszélni a doktornővel is, feltéve, hogy szóba fog velem állni valamikor.

Ja, még valami. Összefutottam a tegnap délelőtti sétát követően a Sipos doktornővel (ő volt korábban, az elsőn az orvosom) a kórházban. Azt mondta, hogy reményei szerint már a jövő héten visszaköltözhetünk hozzá az elsőre. Mert mint kiderült, nem egyedül vagyok "kiküldetésben" a Lovas doktornő osztályán, hanem vannak még hozzám hasonlók. Remélem mielőbb visszakerülök Sipos doktornőhöz, vele egy idő után azért megtaláltam a hangot (persze ő sem az embert kezeli, hanem a beteget, de legalább elfogadja az ember allűrjeit).

Kezelést tegnap nem kaptam, de a vérképem rendben volt. Olyannyira, hogy ma már nem is látták értelmét vért venni.