Mókus gyógyulása: Pórázon lógva

2012-04-15 Vasárnap

Tegnap reggel óta folyamatosan pórázon lógok. Indult ugye tegnap reggel a 24 órás fényérzékeny csoda. Az ma reggellel futott ki, de a mellette már elindított folyamatos vizezés, PH-mérés, lúgozás nem állt le. Ezeket most is csináljuk. Ez azt jelenti, hogy egész nap egy állvánnyal járkálok mindenhová, vagy leveszem az állványról a vizemet és kézzel emelem a fejem fölé, de a karom nem bírja sokáig a tartást.
Szóval van egy utánfutóm, amit mindig magam után húzok. Állandó odafigyelést igényel a dolog, hogy hol az utánfutó, meddig ér el a madzag, miért csavarodtam fel már megint rá és hasonlók. No nem sírni akarok, jó dolgom van, de kényelmetlenné teszi az ember életét.

Ma itt volt Csirke és hozta a kölyköket. Nagyon be voltam reggel tojva, hogy hogyan fogjuk tudni levezetni a találkát anélkül, hogy újabb országos botrányt fakasztanánk vele. Ha literálisan veszem a szabályokat, akkor van egy megoldás, csak meg akartam győződni, hogy az nem üti ki a biztosítékot. Szerencsére a mai nővérek nagyon megértőek voltak, velük megbeszélhettem azt, hogy az elkövetkezendőkben lehet hogy hetekig nem látom a srácokat, ezért szeretnék egy kis időt tölteni velük. Rendes nővérek voltak ma, átérezték a kérés súlyát. Gyereket ugyanis normál látogatás során sem szabad behozni a kórházba. Ha meglátják őket a kórteremben, abból gáz lesz. Kint az udvaron nem lehetünk, mert pórázon lógó, kezelés alatt álló beteg úgysem mehet sétára.Van a kettő között egy demilitarizált zóna, az erkély. Ide ugyanis én kimehetek sétálni, kizárólag maszkban és kinti cipőben. Ide viszont Csirkéék is feljöhetnek. Ez lett a megoldás.
Kint voltunk a teraszon. Nem sokkal dél előtt érkeztek és kettő előtt mentek el. Nagyon éhenkórász volt a csapat (főleg Balu), ezért jórészt evéssel telt a két óra.
De előtte még felfedezték az a 3 dimenziós kirakóst is, amit valószínűleg a szoba előző tulajdonosa hagyott itt és egy japán/kínai templomot vagy kastélyt ábrázol. Igazi idegnyugtató, időmilliomosoknak való tökölős játék ez. Esik szét az egész és már többször igazgattam, de ez mindaddig nincs kész az a ház, míg valaki szépen technocol-lal össze nem ragasztgatja a részeket. Addig bármikor, bárhol szétcsúszhat a dolog. Egy biztos, nagyon pihent volt az előző tulaj.

Várnézegetésen és evésen túl még persze beszélgettünk is. Jó volt újra látni a srácokat, hallani a hangjukat, együtt töltött másodperceket gyűjtögetni. De ez nagyon kevés nekem, messze nem tudok olyan mélyre jutni velük, olyan témákat átbeszélni, mint amilyeneket lehetőségem volt a velük töltött két hét vége felé már előhozni. Sokkal felszínesebb a kommunikáció, sekélyesebbek a témák. Hát biztos, hogy nem irigylem a hétvégi apukákat és anyukákat. Egy rövid hétvége alatt szerintem gyakorlatilag lehetetlen kiismerni a másikat és mélyebb témákat elővenni. Elkápráztatni, vagy elhalmozni csodákkal lehet ennyi idő alatt, de valós szülő-gyermek témákat elővenni és megvitatni nem. Ez talán olyan is, mint az ismerkedés első napjai. Vannak akik már az első órákban a legmélyebb, a testi kontaktusig jutnak. Én sosem bírtam ezt. Értenem kell a másikat és kell legalább egy alapvető bizalom, kapcsolat, viszony ahhoz, hogy elengedjem magam mellette és engedjem testem vágyainak. Persze okosakat beszélek én, akinek csak kétszer kellett csajt megismernie. De mindegy. A lényeg az, hogy két óra nem elég a kis csodákra. Sok érdekességről beszéltünk, de semmi emlékezetes nem maradt meg belőle bennem.
Jó lesz majd megint velük lenni májusban. Addig pedig várok türelemmel.

Délután nem történt semmi eget verő. Filmet néztem, könyvet olvasgattam, sétáltam fel és alá az erkélyen mint egy mérgezett egér. Ja, ekkor mégis történt egy érdekes dolog. Megismerkedtem egy sráccal. Jó egy fejjel magasabb nálam, ő már transzplant után van. 60 napja van túl a transzplanton és már otthon volt sokat, most egy vírus miatt került vissza. És itt jött a megrökönyödés. Azért került vissza, mert elővigyázatlan módon maszk nélkül adott puszit a párjának, aminek következményeként elkapta annak herpeszvírusát. Ez most két hét befekvést jelent alsó hangon, hogy megszabaduljanak a vírustól és folytatódhasson a lassú felépülés. Nagyon kell vigyázni. Ez a két nézet harcol bennem állandóan. Egyrészt hogy mér kötik meg mindenféle baromsággal a kezemet, másrészt, hogy nehogy összeszedjek valamit ha megúszhatnám azt egy kis odafigyeléssel.

Na már megyek aludni, mert dől előre a fejem és alszok el gépezés közben. Azt hallottam még a nővérektől, hogy holnap költözöm le vissza az elsőre (és ezt nem is bánom). Ezért úgy tűnik a holnap délelőttnek megvan a maga programja.