Elmaradva

2012-09-04 Kedd

Elnézést, hogy már megint napok óta nem írtam.

Orvosilag sajnos továbbra is a várakozás tölti ki az életemet. Lassan már két hete várok arra, hogy kiderüljön, mi is a helyzet a tüdőmben és hogy a doktornő végre elrendelje a kezelés folytatását.
Talán már egyszer leírtam, de nem árt megismételni, hogy a kanül beültetéskor készített röntgen felvételen fedeztek fel foltokat a bal tüdőmben az orvosok, amik miatt nem merték folytatni a kezelést. Pár nappal ezután készült egy ellenőrző röntgen felvétel, mert a dokinéni arra számított, hogy a képen látható foltok csak a korábbi tüdőgyulladásom maradványai, és szép lassan maguktól eltűnnek. De sajnos e második felvételen sem csökkent a foltok mérete.

Ezután kisebb tökölés következett, majd múlt hét pénteken eljutottam hörgőtükrözésre, orvosi nevén bronchoscopiára. Ezt az élményt nem kívánom senkinek. Bár előzetesen felkészültem, próbáltam utánaolvasni, hogy milyen is egy ilyen tüdőnézegetés, de talán nehéz is igazán leírni azt a kínt, amit ott éltem át. Mindenki (én is) azt kérdeztem, mielőtt oda mentem, hogy fáj-e? A netről összeszedhető válasz az volt, hogy nem fáj, csak igen kellemetlen. Ez igaz, tényleg nem fáj. De a kellemetlen nem kifejezés arra amit ott érzel.
Indulásképpen érzéstelenítették az orrom, torkom. Egy kis lidocain spré, még egy másik fajta spré és már nem is érzel semmit. Már maga az érzéstelenítés is szörnyű élmény. Tízcentis hajlított fémcsövekkel nyúlkálnak az orrodba, piszkálnak, pfujj! Olyan érzés, mint amikor tengeri úszás közben felszívod a sósvizet az orrodba, és az ott csíp megveszekedetten.
Egyébként a bronchoscopiás dokinéni is nagyon rendes volt és gyorsan, szakszerűen végezte a dolgát. Minden ami rossz élményt gyűjtöttem, inkább a kezelésből magából származik.
Érzéstelenítés után pár perc szünet, amíg hatni kezd az érzéstelenítő. Először azt érzem, hogy gombóc van a torkomban, nem tudok nyelni. Hiába küldöm hátra a nyálam, nem érzem, hogy lenyeltem-e. Kicsivel később elmúlik a gombóc, de a nyelést jórészt továbbra sem érzem.
Ekkor behívnak a kezelőbe. Beültetnek egy nagy székbe, körülöttem mindenhol gépek. Lényegében itt komplett újra tudnak éleszteni, ha valami bajom lenne. Ez ahelyett, hogy megnyugtatna, kicsit idegesít. Ez egy rutinműtét nem? Akkor minek ide ekkora arzenál?
Szerencsére nem használtunk mindent.
A tőlem balra lévő masinának van egy jó méter hosszú fütyije. Kb. egy centi vastag, fekete műanyag szerszám. Ezzel a csőve közelítenek felém. Közben megtudom, hogy csak ezt az egyet kell befogadjam, mert ez egyszerre tud világítani, kamerázni, mintát venni, anyagot bejuttatni. Hát nem nyugszom meg.
A számba oxigéncsövet kapok, az orromon keresztül hatolnak be. Próbálkoznak a bal orrlyukamon, de az túl szűk. Végül a jobbon lejutnak. Prüszkölhetnékem van, a doktornő kivárja, míg elmúlik, addig nem mozgatja bennem a csövet. Ez pár másodperc után bekövetkezik, jöhet az újabb nehézség, a torok. Itt kell két-három próbálkozás mire átjut. Megint egy picit várunk, hogy lenyugodjak, majd érzéstelenítőt fúj a garatomra. És már megyünk is tovább. Be a garaton át a légcsőbe. Azon se perc alatt végigszalad, csak a torkomon, meg az orromon érzem, ahogy csúsztatja befelé a cuccot. Ekkor jön a legrosszabb rész. Bebújik ugyanis a bal főhörgőbe, és a cső lényegében blokkolja azt. A légzésem leáll, agyilag blokkolom. Erősen köhögök, prüszkölök, a szervezetem próbál megszabadulni attól a valamitől, ami oda bejutott, de csak nem akar kimenni onnan. Már könyörgő szemekkel kérem a doktornőt, hogy vegye ki onnan azt a szart, amikor megértem, hoy mit mondanak nekem. Lélegezzen! Lélegezzen! Pedig előre is flehívták a figyelmemet, hogyha majd elzáródik az egyik hörgő, akkor még nyugodtan lehet lélegezni a másikon, de a köhögés és a lélegzet visszafojtása olyan elemi reakcióként jöttek, amit nem tudatosan irányítottam. Nagy nehezen eljut az agyamig, hogy meg kéne próbálni lélegezni. Megpróbálom és nagy meglepetésemre sikerül. Hiszen a másik hörgő még tiszta! Most sokat várunk. Legalább egy percig csak lélegzem és lassan visszanyerem az öntudatomat. Lassan helyreáll a szívverés, a légzés sem kapkod már. Béke van.
Igen ám, de még nem csináltunk semmit, ijedek meg, de már nincs mitől félni. A tüdőmben (szerencsére) nincsenek érzékelőim, az ott végzett műveleteket nem érzem. Csak azt érzem, ha mozgatja azt a hosszú csövet, mmert azt egyszerre jelzi az orrom, torkom, garatom. Közben a doktornő elkezd dolgozni, körbekukucskál a járatokban, mosófolyadékot küld be és mintákat vesz. Ez nem több fél percnél. Pikk-pakk már húzzák is ki belőlem a csövet, és megint magam vagyok. Túléltem. Lélegzem. Élek!
Hogy fájdalmas? Nem, nem volt fájdalmas. Kellemetlen? Az nem kifejezés. Rohadtul kellemetlen.
De szerencsére túl vagyok rajta. A doktornő megnyugtat, hogy semmi szemmel látható elváltozást nem észlelt odabent. Mintákat vett, azokat én viszem vissza a Szent Lászlóba, hogy kilaborozzák.
Enni, inni tilos, amíg az érzéstelenítés el nem múlik, ami kb. egy óra. ugyanennyi időt vesz igénybe, hogy vissza békávézzak a kórházba, azért végre ehetek a kórházban.
Szóval összességében túl lehet élni, de ilyen élményekre vágyom legkevésbé.

A pénteki hörgőtükrözés után a hétvégére kimenőt kaptam. Nagyon jó volt otthon.

Most kerültem vissza hétfő reggel. Megint elküldött a doktornő röntgenre. Gyorsan átszaladtam a 11-esbe, hogy legyen mielőbb eredmény. A röntgenorvos kiértékelését azóta se láttam, de amit a kezelő (asszisztens) hölgy mondott, az alapján megint nincs semmi előrelépés. A foltok továbbra is ott vannak.
Most várom, hogy előkerüljön a doktornőm és megvitassam vele a hogyan továbbot. Nincs  kedvem a kórházban ülve kivárni, míg elkészülnek a mosófolyadék elemzésével, mert az állítólag napokat vehet igénybe. Szeretném ha addig hazaengedne, míg meg nem jönnek az ő döntéséhez szükséges leletek.