Leszököm a Balcsira

2012-08-24 Péntek

Igen, továbbra is a kórházban csücsülök, és nem, sajnos nem kezdődött el a kezelésem. Még várunk.
Az történt ugyanis, hogy a kanül beültetés jóságát ellenőrző röntgen kihozott foltokat a tüdőm bal alsó szegletében. Eközben a doktornő semmilyen zajt nem hall a tüdőmnél, ezért reményeink szerint ez nem más, mint a tüdőgyuszim maradványa.
Viszont a nagytudású orvosok azt a döntést hozták, hogy kell pár nap, hogy megfigyeljük ezeknek a foltoknak az alakulását, újraröntgenezzünk és abból lássuk, hogy tényleg visszafejlődnek-e a foltok. Na a pár nap csütörtök délután magasságában persze, hogy hétfőt jelent, azaz itt töltöm a hétvégémet.
De jó, úgyis vágytam már egy nyugis hétvégére! :-)

Ilyenkor persze mindig felmerül a kérdés, hogy hazamehetnék-e?

Na hát igen is, meg nem is. Adagolják ugyanis a Vancomycin-t, ami még mindig a Staphilococcus Aureus miatt kerül belém. Ugyan már hetek óta nem láttuk a baktériumot és az emésztésem is tök rendben van. A célja természetesen a megelőzés, hogy a kórházba visszakerülve nehogy megint elkapjam a cuccot.
Viszont a vankót csak infúzió formájában lehet adagolni és nem szabad sietni vele, legalább egy órát kell hagyni egy kis adag bevitelére. Magyarul minden reggel és este 6-kor itt kell lennem, hogy megkaphassam a vankómat, köztük szabad vagyok.
De tényleg, ezt mondta a doktornő, és még bátorított is, hogy a 12 óra rengeteg idő. Szóval arra jutottam, hogy holnap kipróbálom a dolgot. Megnéztem a buszokat és reggel 6:30-kor van egy busz Kenesére (ott van most a család), ami nyolcra van ott. A visszabusz ötkor indul és fél hétre van itt.
Tehát ha meg tudom kérni az estis nővért, hogy reggel ötkor adja be a vankót, akkor el is tudok holnap szökni a Balcsira. Persze estére vissza kell jönnöm és fürdésről szó sem lehet a kanül miatt, de akkor is jó lesz főni a napon a családdal. :-)
A kórház úgyis letörli az emberről a barnaságot, én meg még egyszer szeretnék jól lesülni mielőtt jön a rövid ősz és a hosszú tél.

Szóval ez van most. Várom az esti orvos vizitjét, hogy megkérjem a korai vankó adásra.

Amúgy jól vagyok, csak hát sajnos sokat ülök, keveset mozgok. Megint kétágyas szobába kerültem, aminek nincs közvetlen kapcsolata a külvilággal és így nehezebben indul el sétára az ember. A szobatársam Zoli, egy nagyon csendes, gondolkodó, rendes hapsi. AML-je van, azaz csontvelői leukémiája (az enyém nyirokcsomós) és még csak most kezdi megismerni ezt a világot, ezért sokat lehet neki mesélni, hogy mi hogy megy. Ő még hisz.

A hitről jut eszembe a lényeg, ami miatt elkezdtem a mai blogolást.
Vettem bátorságot és rákérdeztem a doktoroknál a kezelésem meggyorsítására. Pontosabban arra, hogy van-e mód arra, hogy kezelés ne tartson még 6-7 hónapig, hanem hamarabb befejeződjön. Érvként nem a mellékhatások sokasodását és a felépülési időszakok rosszabbá válását hoztam fel, mert ezeket más indokokkal is lehet magyarázni és nem akartam, hogy félrevigyék a beszélgetést. (Holott persze ezek voltak a gondolkodás kiváltó okai) Ehelyett inkább az az érvem, hogy egyre nehezebben tudom finanszírozni a család működését, ha nem dolgozom és ezért szeretném felgyorsítani a folyamatot. (Nem-nem, nincs semmi bajunk a pénzügyekkel, csak kellett egy épkézláb indok, ami könnyen és gyorsan emészthető és orvosilag nem támadható).
Akárhogy is, először a doktornőmet kérdeztem meg még tegnap erről a kérdésről és semmi biztatót nem hallottam. Azonnal és gondolkodás nélkül elutasította. Persze tudom hogy ilyen rapid gondolkodású, ezért nem mindig látszik rajta, hogy eltöpreng-e a kérdésen, vagy csak könyékből reagál. Azt kérte, hogy ne csütörtökön beszéljük meg, mert neki csütörtökön nincs ideje semmire az ambulancia miatt. Ma reggel sem tudtam rákérdezni, mert elvitte az agyamat a hazamenetel leegyeztetése. Ma délután aztán volt egy nagyvizit Masszival. Ez kapóra jött nekem és éltem is a lehetőséggel, rákérdeztem a főprofnál. Masszin látszott, hogy akar segíteni, töprengett a megoldáson. Természetesen egy gyorsítási lehetőség volna a transzplant, de a donortalálásnak kicsi az esélye (és én sem szeretnék transzplantálódni, mert félek tőle). Ha viszont a transzplantot kizárjuk, és maradunk a kemoterápia mellett, akkor viszont nincs megoldás. Nem tudnak olyan köztes, átalakított lezáró folyamatot összeállítani nekem, amit maguk is megoldásnak tartanának. Bár nem tudom szó szerint idézni a mondatát, de azt is jelezte, hogy az egyetlen célravezető megoldás, ami a gyógyuláshoz vezet, az a kezelés befejezése. Elejétől a végéig.
Nehéz dolog ez, mert láttam a fődoki szemében, hogy segíteni szeretne és megérti a problémámat, de nem tud. Ebből a szempontból tehát fogadjam el a mondást és hagyjak fel a lázadással.

Más szempontból viszont megkérdeztem egy főpapot, hogy az Istenhez vezető egyetlen út tényleg az ő teológiai főiskolájának elvégzése volna? És a főpap megerősített, hogy nincs más út, csak az az út, amit ő ajánl. De mint tudjuk a hitet lehet szabadon is művelni, nem feltétlenül kell hozzá bármilyen klérus. (Lehet, hogy kicsit erőltetett a hasonlat, de szerintem jól leírja a helyzetet)

Harmadik szempontként itt van nekem Zoli, a szobatársam, aki most tanulja ezeket a dolgokat és ahogy olvassa az anyagokat, amit előszedek neki, vannak mondásai, amik tartalmasak és nem szabad figyelmen kívül hagyni. Az egyik valahogy úgy szólt hogy, az orvoslás az egyetlen módszer és ez a hely az egyetlen hely, ahol tényleg a leukémiával foglalkoznak és ismerik annak a kezelését is, ha valami félremegy. Itt van olyan szakértelem és szakembergárda, akik a nap 24 órájában specializáltan ilyen betegek kezelésével foglalkoznak. (Ő ugyanis gondolkodott valami kecskeméti bioklinikában is, de aztán elvetette, ahogy én is elvetettem a Varghát)
A másik mondás az volt, ami még tetszett, hogy: Jó helyen vagyok, de nagy szarban vagyok. Ezt a megjegyzést azután tette, hogy odaadtam neki az egészségi közlönyt, amiben a betegség és annak kezelése le van írva. Mint kiderült, neki ugyanis nem sima AML-je van, hanem a normális sejtjeinek egy része is valami fejlődési rendellenességgel kreálódik, ezért nem mindegyik jut el az érett állapotba (vagy valami ilyesmi), ez pedig még nehezebben gyógyítható, neki szinte az egyetlen út a transzplant.

Szóval nem egyszerű és végképp nem egyértelmű a kérdés eldöntése. Magamban szép lassan arra jutok, hogy a most következő ciklus egyfajta mérce lesz. Ha sikerül eseménymentesen leépülnöm és újraerősödnöm, akkor hagyom a dolgot és végigcsinálom a maradék ciklusokat. Ha megint bejön valami, ha megint egy hétig nem bírok lábra állni, vagy fetrengek napokig a láz miatt, akkor viszont változtatnom kell.

Na megyek, megnézem mi van vacsira! Sziasztok.