Jól vagyok

2012-08-07 Kedd

Lezárult ez a gyógyulási ciklus. Legalábbis szerintem. Én már kifejezetten jól vagyok, ideje lenne, ha a dokik is észrevennék és minél hamarabb hazaengednének. Minden szép és jó. Süt a nap (néha kicskit sokat is) és kék az ég.
Ma már voltam a kórházi szobán, sőt, a teraszon túl is sétálni. Megtettünk egy kórházi kört Csirkével. Igen, én összeszedtem annyira a bátorságomat, hogy sétáljak a teraszon túl. Még csak két napja élek oxigénmaszk nélkül, ezért egyátalán nem voltam biztos abban, hogy tudok-e hosszas sétákat, de a válasz az, hogy igen. Persze a végén vissza kellett mászni az emeletre és ekkor lihegtem, mint egy csataló, de a sikerélmény kárpótol mindenért.
Lassan megint ember válik belőlem!

Jött Marcsi, a gyógytornász is és lélegeztünk, nyújtottunk, erősítettünk. És ez jó. Tudim, hogy neked kedves olvasó ezek a műveletek egyszerűnek tűnnek, de mindenekelőtt jó csinálni őket és segít nekem is felkészülni a kinti életre.

Ugyanis nagyon elvágyom innen. Ugyan nem várnak otthon a kölykök, mert ők most Enyeden vannak, de Csirke még itt van és otthon minden olyan más. Színesek a falak, finom dolgokat teremnek a növények, és legfőképpen van mit csinálni. Itt a kórház dögunalom. Mégegyszer leírom a rend kedvéért: DÖGUNALOM.

Tudom, elütöm az időt olvasással, olimpia-nézéssel, online játékkal, de ezek csak pótcselekvések, hogy változó kapacitású elmémet lekössék. Kicsit úgy érzem magam, mint Sherlock Holmes, aki lőleckéket tartott a saját szobájában, amikor nem volt megbízás. No nem akarom magam ily nagy elődökhöz hasonlítani, de mindenképp fárasztó a semmittevés.

Persze jár a szám, 3 nappal ezelőtt még vizesen, egyensúly nélkül és oxigénmaszkon éltem, most meg az unalomra panaszkodom. Hát igen, ilyen kielégíthetetlen megátalkodott fráter vagyok, aki csak rövid távra lát.

Leszoktam arról, hogy tervezgetni akarnám az időmet. Ez a kezelés már annyi szabályt átírt és annyiszor változott már meg az állapotom napról-napra, vagy esetenként óráról órára, hogy tervezni már nem is merek.

Most épp Csirke van velem, de a tisztesség megkívánja, hogy az elmúlt két hét látogatóit csokorba gyűjtsem, akik tartották bennem a lelket e nehéz napok során: Papa, Mama, Öcsi, Zsuzsika, Törös Gabi, Csorvási Ági és Gabi, Mesi és persze Gerti. Ha esetleg valakit kifelejtettem volna, elnézést kérek érte.
Tényleg sokat segített, hogy gondoltatok rám, meglátogattatok és tartottátok bennem a lelket.

Most már minden rendben, remélem csak napok kérdése, hogy mikor nyílik meg a láncos kapu és szabadulok ki börtönömből. Ami még itt tart, az a tüdőgyuszi és az a fránya baktérium. Bár számomra semmilyen problémát nem jelentenek, mert nem fájnak vagy ilyesmi, de az orvosok biztos nem fognak hazaengedni, míg meg nem győződtek róla, hogy az immunrendszerem leküzdötte mindkettőt.

Szóval várok. Várok a csodára. De most már ideje lenne kicsi nyomást gyakorolnom az orvos-menedzsmentre, hogy történjen is valami. Tegnap már megtettem, akkor levettek néhány antibiotikumot, hogy megnézzék életben maradok-e nélkülük. Eddig igen, tehát szerintem lehetne folytatni a sok lüke infúziónak az elvételét, hogy egy nap tényleg hazamenős állapotba kerülhessek.

Amit részemről megtehettem, az már megvan, szép lassan leszoktam az oxigénről és elkezdek mozogni is. Most már az orvosoknál pattog a labda...

Na jó, elsírtam bánatomat nektek, most kapok még valami délután kettes infúziót és aztán reményeim szerint megint megyünk egyet sétálni Csirkével.

Csók a család!