Enyedről

2012-08-16 Csütörtök
Őszintén szólva vissza kellett nézzem, hogy mikor és mit irtam (bocsi a rövid i-ért, de itt nincs hosszú i-m) nektek utoljára, annyi minden történt azóta. Jelenleg éppen Nagyenyeden vagyok, Erdélyben, Csirke szülővárosában, körbevéve az itteni rokonság szeretetével.
Szóval a legutóbbi bejegyzés idejében még a kórházban sinylődtem, és ez igy ment egészen múlt hét péntekig. Akkorra ugyanis olyan jó sejtszámaim lettek, és a tüdőgyuszim is annyira szépen visszafejlődött, hogy úgy gondolták, hazaengedhetnek. A döntést szokás szerint a Dolgos főorvos hozta meg, ő volt az akit előzetesen folyamatosan ostromoltam a virtuális kérvényeimmel. Szokás szerint a zárójelentés megirását nem vállalták magukra, ezért ekkor még csak ideiglenesen kerültem haza, kedd reggelig. Otthon nagy rend fogadott és egy önmagát kereső (és tőlem talán túl sokat váró) Csirke. Ugyanis a kölykök ekkor már két hete Enyeden voltak, Csirke pedig egyedül volt otthon. Szépen lefoglalta magát, az elején még zömében takaritott, meg rendet rakott, aztán pedig kertészkedett, tanult, hozzám járt a kórházba, stb.Viszont amikor hazakerültem kicsit az volt az érzésem, hogy a csodát várják tőlem. Csirke ugyanis (kimondatlanul persze) de azzal a prekoncepcióval fogadott, hogy az "öreg napjaink" (amikor majd kirepülnek a gyerekek) mintáját élhetjük át együtt most néhány napban, amikor együtt és csak egymásért vagyunk. Tervnek nem rossz, de én nem voltam a helyzet magaslatán fizikai és talán kicsit szellemi szempontból sem. És amikor Csirke tó-körre akar menni én meg elhagyom magam, azzal nem nyújtom az általa elvárt férfiideált.:-)
Akárhogy is, a második napra jól összezördültünk, majd kibeszéltük magunkból az egészet egy közös vacsora előtt / után / alatt. (Szerencsére a legtöbbször elég hamar rövidre tudjuk zárni a nézeteltéréseinket.)
Onnantól (jobbára :-) béke van. Én megkaptam, hogy túl sokat játszok a számtógépen és túl sokat alszom, meg hogy elhagyom magam. A játékot nagy nehezen most szüneteltetem, az alvásigényemen semmit sem csökkent, továbbra is naponta kétszer alszom, mint a bébik. Az elhagyom magamat pedig két dologra kellett bontani, az egyik, hogy minden ráhagytam. Na ez azóta megváltozott, most már azonnal feleselek és a körmöm szakadtáig kitartok, ha valamivel nem értek egyet. :-) Ha ez kellett neki... :-) Másrészt pedig az elhagyom magam a fizikai teljesitményemre utalt. Itt sokkal többet hoztam ki azóta magamból, lett is egy akkora vizhólyag a kórházi semmittevéshez szokott lábamon, mint egy igazolványkép.
Én meg elsoroltam Csirkének a szokásos sirámaimat, hogy jó lenne, ha mondana valamit a terveiről, nem csak az utolsó pillanatban állitana kész helyzet elé. Meg jó lenne ha időnként szólna ha elmegy és megmondaná hogy hova is megy és mikor lehet rá számitani, meg ilyenek. Szóval ha kicsit visszavenne az önfejűségéből és megpróbálnánk együttműködni. Nem állitom, hogy maradéktalanul sikerült megváltoztatni ezzel Csirke habitusát, de talán közeledett az elfogadhatóhoz. Akkor borult csak ki a bili, amikor (bocsi, hogy most előreugrok az időben) készültünk Enyedre és huszonhét dolga volt még a vonat indulása előtt és szokás szerint, ahelyett, hogy segitséget kért volna tőlem, egyre gyorsabban járt a keze, egyre harapósabb lett a kedve és kapkodott. Ekkor nekem már épp nem volt feladatom. Na akkor odamentem és15 percen keresztül ostromoltam azzal a kérdéssel, hogy: "Segithetek valamiben?" Ugyan 15 perc kellett neki, hogy leessen a tantusz, de akkor elkezdte sorolni azokat a feladatokat, amelyeket egy alacsonyabb képesitésű férfi-állatra is rá lehet bizni (ez itt természetesen abszolút az én képzeletem szülötte, Csirke nem gondol ilyeneket, egyszerűen annyira önfejű, hogy minden problémát maga akar megoldani, bele sem gondol, hogy delegálni is lehet). Ekkor végre megtudtam, hogy be kell csukni a tetőtérben az ablakokat, meg hogy össze kell szedni a száradó ágyneműt a kertből. Ezzel is segitettem picit az elinduláson, ami szokás szerint igy is necces volt. Az a jó a vonatban, hogy nem hajlandó hozzánk alkalmazkodni. Vagy ott vagy időben, vagy lekésted. Ha ugyanis mi Csirkével elindulunk valamerre úgy, hogy nem kötött az indulás, akkor a 27 abszolút sűrgős dolog mellett előkerül 127 kevésbé sürgős, amiket Csirke nem priorizál, hanem le akar indulás előtt tudni. Ebből aztán az lesz, hogy egyre később-és-később indulunk. Ezért szokott rendszeres kép lenni nálunk, hogy valahova indulás előtt én és a három gyerek ülünk kint az autóban és várunk Csirke-kisasszonyra, hogy elkészüljön. :-) És várunk-és várunk - és várunk - és várunk - és várunk - és várunk - és várunk - és várunk - és várunk - és várunk - és várunk - és várunk - és várunk - és várunk - és várunk - és várunk - és várunk - na végre megjött.
Most aztán minden fájdalmamat kiirtam magamból rendesen. :-)

Na szóval visszatérve a történésekhez, hazakerültem, összekaptunk, kibékültünk, közben sokat sétáltunk, együtt ebédeltünk, vacsoráztunk, együtt tettük el a paradicsomlevet, én autókat takaritottam, ő meg házat takaritott, ilyenekkel töltöttük az időnket. Közben persze sokat nevettünk, fagyiztunk és beszélgettünk a tóparton, szóval nagyon jó kis pár nap volt.

Kedden reggel visszakerültem a kórházba, ahol már a saját dokinénim (Sipos) fogadott, és különösebb rábeszélés nélkül arról kezdett el beszélni, hogy további szabira akar küldeni. Kaptam az alkalmon és rákérdeztem, hogy lehetne-e a szabim alatt külföldre (Erdély) távozni, és ha igen, akkor annak milyen feltételei volnának. Sikerül letárgyalni a dolgokat. Tehát az, hogy meglátogassam a gyermekeimet Enyeden látszólag elérhető közelségbe került. Már csak a család nőtagjait kell meggyőznöm,ami nehezebbnek bizonyult, mint feltörni öt gumidiót. Végül aztán sikerült keresztülvinnem az akaratomat, miután leszereltem Mamát, Csirkét, Cinit, Anyukát és Mucit. Még jó hogy teljesen szabad és önállóan döntésképes egyén vagyok és külön szerencse, hogy Krisztina nincs itthon (bocs Krisz :-). Látom már mért kellett Orbánnak leépitenie a "fékeket és ellensúlyokat". :-) Na jó, rossz hasonlat, tudom.
Szóval végül megkaptam az egész család jóváhagyását is és sikerült nekem jegyet szerezni Csirke mellé az esti buszra.

A busz-út katasztrofális volt, pont olyan amilyenre számitottunk és még egy kicsit rosszabb. Elkeverték a Kolozsvártól Enyed felé továbbjövő kocsit valahol, ezért vártunk Kolozsvár rozsdanegyedében egy órát egy egész estés zötykölődés után az utcán. Se egy pad, se kaja, se semmi. Aztán elsétáltunk magunknak kaját keresni, de ezzel elment az idő és amikor visszaértünk, már siettettek, hogy indulna a busz, csak ránk kell várni. Nem akarom leirni ide, hogy akkor mit gondoltam, maradjunk annyiban, hogy nem voltam maradéktalanul elégedett a nyújtott szolgáltatással.

Akárhogy is, Szerdán 10 órára (itteni idő szerint 11-re) megérkeztünk, úgy, hogy este 11-kor már ott kellett lenni az indulásnál, igy alig 11 óra alatt sikerül leküzdeni 550 km-et. Ezt persze úgy, hogy amikor mozgásban volt a busz, akkor ment, mint a meszes, persze a négyes úton, nem autópályán, mert azért fizetni kell. Elismerem, nagyon tapasztalt a sofőr, de nem érdemes nézni mit művel. Például a Királyhágón a szerpentinen előzés közben telefonál és egyezteti a következő járatot. amihez elővesz egy bazi nagy füzetet és abba jegyzetel.

Megjöttünk. Most nyugi van. Jókat eszünk, a kölykök rongyvárat épitenek a kertben, meg homokoznak, meg gyufásskatulyába festenek valamit és azt árulják nekünk 50 baniért. :-) Elég elüzletiesedett már a játék is. :-)

Ma megint meg kellett törnöm néhány diót. Kitaláltuk ugyanis a kölykökkel, hogy Tordára akarunk menni megnézni a bányát, amit már tavaly láttunk és nagyon szép volt. Először még Csirke is támogatta az ötletet, de hamar átállt az ellenzők közé, hogy miért is lehetetlen megoldani a dolgot. Ezt utálom legjobban Enyedben, hogy ha eljössz ide, lehúznak, megkötik a kezed, mindenről bebizonyitják, hogy lehetetlen és a két hét ittlét után azon kapod magad, hogy nem voltál sehol, nem láttál semmit, csak ültél Enyeden és növesztetted a hasad. (Tudom, megint sikerül megsérteni pár embert, de ebben ma egész jó vagyok)
Szóval valahogy sikerült elérni a lehetetlent és kiderült, hogy van mód eljutni a Tordai sóbányába holnap. Hihetetlen! :-)

Na jó, elég hosszú litániát irtam nektek mára. Legyetek jók!