2012.1.19 Csütörtök

Ma reggel korán ébredtem. Legalábbis biztosan korábban, mint szerettem volna. Reggel 6 után pár perccel már érkezett a nővérke, könyörtelenül felkapcsolva a nagylámpát és megfosztva engem az alvás élményétől.

Az alvás az elmúlt napokhoz hasonlóan erősen szakadozott volt, az állandó ugatásszerű köhögésem miatt. Szerencsére a szobatársamat nem zavarta a dolog, tekintve, hogy a bácsinak rossz a hallása.

Az éjszaka második felére ez az ugatás alábbhagyott és ebbe a intim örömbe, a megszakítatlan alvás élményébe rontott bele a nővérke.

Gyors összepakolás, mert nemsokára jön a mentő. Még mielőtt be tudnám fejezni, jön a nővérke, hogy hozta az antibit (meg még két sósvizet) csepegtetni.

Ó jaj,

Itt követtem el egy hibát. Egy szál pólóban befeküdtem az infúzió alá. Ebből azért lett később gond, mert megjöttek a mentők, és infúzióstul beraktak egy mentőautó fenekébe. Ott persze hideg volt. De ha az embernek be van kötve infúzióba a keze, akkor nem tud felvenni még egy réteget. Legalábbis nem arra a kezére. No sebaj.

Egyébiránt a mentős srácon rendesek voltak. Bár számomra illúzióromboló volt, hogy fogalmuk sincs, hogy Budapesten hol van a Szent László kórház. Bár alapvetően a megyei piacra dolgoznak…

Szóval a mentő hamar feljött, némi kalamajka (kártya nélkül nincs belépés! Kérünk kártyát! Adunk, persze! – akkor meg minek a kártya?) után bekerültem az új szobámba.

Szellemi állapotom ma már 5/5-ös, a fizikai 3/5-ös: járni tudok, de néha szédülök. Kipróbáltam a lépcsőmászást is, de (bár semmi bajon nem esett) ez még nem való nekem.

Új szobatársam János. Ő is nagycsaládos, de már idősebbek a gyermekei. Nem leukémiás, de ő is rákos.

Volt ma egy furcsa észlelésem. Délután kettő körül el kezdett csepegni az orrom. Addig semmi, totál száraz, most megállíthatalanul dől a lé.

Üzenem Bendzsinek, hogy csak szépen folytassa az orra gőzölését, mert az fontos, hogy jó legyen a hallása.

Az új doktornőről. Nagyon kedves, gondoskodó, anyáskodó. Ezzel együtt nyílt és barátságos. A tatabányai orvosokkal szemben ő nem teketóriázik, kimondja, hogy mi a bajom (mi az amit tudunk) és hol vannak még nyitott kérdések.

Ma több szúrást is kaptam.

Egyrészt a kanült átrakták a jobb kezemre. Kanült vagy branült, nem látom a két elnevezés közötti különbséget tisztán. Tatabányán csak kanülnek mondták a kézfeji vénába szúrt bekötést. Itt a SzentLaciban viszont branülnek hívják a kézfejbe applikált cuccot és kanülnek a mellnél fixen beépített szerkezetet. (ilyenem még nincs, majd lesz)

Másrészt kilukasztották a szegycsontomat és vettek belőle csontvelőt. A lukasztás igazán nem fájdalmas dolog. Annál inkább az, vagy talán inkább meglepő érzés, amikor kiszívják a lyukon át a csontvelőt. A csontvelő vérhez hasonló kinézetű, de annál jóval sötétebb matéria.

A csontvelő vizsgálatával lehet eldönteni, hogy tényleg leukémiás vagyok-e (ez most az aktuális feltételezés). És ha igen, akkor melyik alváltozatot erősítem. Nem kissé érdekel az eredmény.

Tudom, hogy csapongok, de volt ma vendégem is.

Ági az unokatesóm délelőtt érkezett és egész komoly idő töltött velem. Beszéltünk orvosi dolgokról (lévén hallgató), a barátjáról, az életéről, meg mindenről, ami előkerült. Örülök, hogy jöttél Ági!