Kényszerpihenő

2012-06-12 Kedd

Sajnos még mindig bent vagyok a kórházban. Ugyan járt itt ma reggel a doktornő, de még akkor amikor a vérvétel is alig volt meg, nem hogy eredmények lettek volna.
Annyit mondott, hogy arra számítsak, hogy csak akkor engednek haza, ha a sejtek egyértelmű emelkedést mutatnak és a fehérvérsejtszám akkor sem esik le, ha elveszik a szaporítót (Neupogen).

Ez a konzervatív megközelítés. A doktornő legutóbb már akkor hazaengedett, amikor a számok kezdtek jó formát mutatni. Most sajnos azért nem, mert (ahogy az előző bejegyzésben írtam) a tegnapi sejtszámok csalódást okoztak a tegnapelőttihez képest.
A mai számok sem tökéletesek. Bár a fehérvérsejt és a vérlemezke örvendetesen javul, a vörösvérsejtek nem emelkedtek még. Remélem a holnapi mérésen már valamicske javulást mutatnak...

Szóval, ha minden tuti, akkor holnap jó lesz a vérkép, ez alapján holnap este nem kapok Neupogént és ha azután még a holnaputáni vérkép is jó, akkor hazaengednek. Ez a legjobb kombináció, ha valami nem az elvárások szerint alakul, akkor csak pénteken tudok hazamenni.

Legjobb lenne már csütörtökön otthon lenni, mert Zétinek a legkisebb fiamnak évzárója lesz a szertornán és végre megnézhetnénk, hogy mit is tud a kis ördögfióka. Egész évben jár szertornára az edzőtáborba és nagyon-nagyon imádja, de a szülőket nem engedik be, ezért nem látunk semmit abból, hogy mi is történik. Csütörtökön lenne lehetőség bekukkantani a kulisszák mögé.
Másrészt hétvégén jönnek Németországból CouchSurfing-es látogatók. Aki esetleg nem ismerné, a Couchsurfing egy honlap és egy mozgalom, ahol felajánlhatod a kanapédat másnak, hogy megszállhassanak nálad egy pár éjszakára. Mi is regisztrálva vagyunk. Nyáron szoktak jönni általában biciklisták, akik Bécs és Budapest között keresnek egy éjszakás szállást. Most is ilyen csapat jön, egy család egy kisgyerekkel. Németországból, Passauból indultak biciklivel és a Duna mentén gurulnak le Budapestig. Nem mintha tudnék németül, de mégis jobb lenne otthon lenni és találkozni velük.
Ja és a hétvégén lesz a Sokadalom is, ami a kedvenc tatai programunk. Ez egy néptánc és népi zene fesztivál rengeteg jó előadással, programmal és válogatott kézműves árusokkal, akik nem bóvlit árulnak.

Szóval haza akarok menni. Addig is dolgozok, olvasok, játszok, sétálgatok, ilyenek. Ma kiszöktem a kórházból (ne mondjátok el a doktornéniknek!), mert kifogytam minden kajából. Elsétáltam a profiig és ott bevásároltam. Nagyon jól esett a séta, és végre volt egy kis változatosság a napomban. Végre nem csak a dögunalmas kórházat láttam.
Szegény Marsra utazó űrhajósok! Majdnem egy éven keresztül utaznak csak oda, és eközben hónapokon keresztül semmit sem látnak, csak az a 20 köbmétert, ahol utaznak. Nekem már egy hét után herótom lenne a bezártságtól és a "változatlanságtól", azaz hogy semmi változatosság nincs, be vagy zárva. El lehet ezt húzni kicsit játékokkal meg laptopos filmnézéssel, de a legrosszabb dolog itt a kórházi létben is a kiszámíthatóság. Az unalom. Minden nap ugyanaz történik, ugyanolyan színű a fal, ugyanazt a semmiízű vizes zsemlét adják reggelire és én is nagyjából ugyanazt csinálom. Minden áldott nap!
Ha otthon vagyok, az más. Ott nem vagyok bezárva, van szabad döntési, választási lehetőségem, hogy mit teszek és a három gyerek mellett mindig történik valami.

Na jó nem keserítem tovább az állapotomat, helyesebb, ha visszasüllyedek a langyos közönybe, és várok rendületlenül...