Oldalak

2012. november 11., vasárnap

Találkozó

2012-11-11 Vasárnap

Amikor itthon vagyok sokkal nehezebben veszem rá magam a blogírásra, a kölkök is állandó elfoglaltságot adnak és mindig akad valami tennivaló a ház körül.

Amiért most mégis "tollat ragadtam", az leginkább az osztálytalálkozóm, ami épp tegnap este volt a középiskolai osztályommal.
Sajnos pont a héten hunyt el az akkori osztályfőnökünk. Zoli (ofő) nagyon sokat jelentett nem akkoriban, egyfajta második apai énként követtem a szavait, és próbáltam tanulni belőlük. Tőle lehetett is, igazán nagyszerű ember volt, akiről mind a mai napig nem tudom, hogy tudott munka és család mellett még zenekart szervezni és társadalmi életet élni. A középiskolában mi voltunk az utolsó osztálya, utána felhagyott a tanítással és SAP tanácsadókét dolgozott Pesten. Többször is összefutottam vele, amikor mindketten vonattal ingáztunk és megmaradt a jó kapcsolat. Az utóbbi időben inkább a párjával, Lujzával találkoztunk, mert szó volt róla, hogy esetleg Bendzsi hozzá ment volna a Vaszaryba (Lujza ugyanis tanítónéni). Lujza és Zoli mindig együtt gondolkoztak, jól kiegészítették egymást.
Nem akarok azokkal a sablon szövegekkel élni, amiket egy egy haláleset kapcsán használnak, hogy: mély fájdalommal, meg tragikus hirtelenséggel, satöbbi. Egy biztos. Zoli élt, velünk volt, alkotott és példát mutatott. Hiányozni fog.
Papa csak annyit mondott, hogy "Ennyi az élet". És igen, élünk, dolgozunk, tekerjük a mókuskereket, neveljük a gyerekeket, aztán történik valami, vagy épp nem történik semmi különös, de mégis egy ember kiesik a képből. De a kép mozog tovább, nem áll meg, nem is állhat meg egy szereplő kiesése nyomán. Az élet megy tovább, tekeredik a filmszalag. Egyes emberek, akik valami nagyon kiemelkedőt alkottak, helyet kapnak a történelemkönyvekben, de az átlagember csak a családja és barátai emlékezetében él tovább és az idő vasfoga onnan is lassan kitörli. El kell fogadnunk, hogy múlandók vagy és múlandó jóformán minden, amit teszünk vagy alkotunk.

Na mindegy, mielőtt filozófiai mélységekbe ragadtatnám magam, inkább témát váltok.
Tegnap volt az osztálytalálkozó és nagyon jól sikerült. Gépet nem vittem magammal, így fényképeket most nem tudok mutatni, de nagyon érdekes volt látni a "megemberesedett" arcokat ennyi év után. Mivel az előző találkozón - ki emlékszik már miért? - nem vettem részt, most 16 év után láthattam újra a csapatot. Nagyon érdekes volt hallgatni az emberek élettörténeteit, ki hogyan küzdött és mivé vált. Itt a saját osztályomon is láthatom, hogy nem feltétlenül azok az emberek lesznek "sikeresek", akiknek jól ment a tanulás. Az élet teljesen más képességeket vár el, mint amik a tanuláshoz kellenek. A középiskola követelményei a diákok egy részében megfelelési kényszert, másokban lázadást indukáltak. De a továbbtanulásban vagy az életben már nem kell megfelelni senkinek, és ezért lázadni sem nagyon lehet. Ott már csak saját magadnak kell megfelelj és saját magadat kell motiváld. Más világ más szabályokkal.
Ebből csak azt hoztam le magamnak (amit eddig is tudtam), hogy nem szabad túl sokat várjak a gyermekeim teljesítményétől az iskolában. Persze tanuljon meg minden alap dolgot rendesen és ne húzzák meg semmiből, de nem azon múlik a dolog és a sikeresség, vagy inkább a boldogság megtalálása, hogy hányast kapott környezetből. Jobb ha ekkor inkább kiéli magát (játszik, lázad, határokat feszeget) és legfeljebb csak az utolsó években hajt a jobb jegyekért, amik a továbbtanuláshoz kellenek.

A jelenlévők közül viszonylag sokan váltottak egyetemet/főiskolát és fejeztek be végül az eredetitől teljesen eltérő iskolákat, vagy esetenként még mindig küzdenek a tanulással. EZ talán arra utal, hogy mennyire nem voltunk tisztába a saját képességeinkkel és a különféle munkák elvárásaival, amikor képzést/szakmát választottunk. Attól tartok, hogy egyébként ebben még mindig nehéz a helyzet, 17 évesen az embernek lövése sincs a különféle állásokról, szakmákról.

Akárhogy is, jó volt együtt lenni, beszélgetni, hallgatni az ezeréves sztorikat. Rég volt, szép volt.

Egyébiránt a betegségemben megint nagy dilemmával küzdök. Az az infó jött a kórházból (persze megint nem a doktornőtől, hanem csak közvetve, a nővéreken keresztül), hogy valószínűleg már nem lesz transzplant alkalom decemberben és az átültetés januárra tolódik. Ezzel párhuzamosan megkértek arra, hogy várhatóan szerdával feküdjek be újra, hogy a köztes időszakban (karácsony előtt) még lezavarjanak egy kezelési ciklust.
Ez gáz. Titkon reméltem, hogy csak valami bürokratikus elakadás van a gépezetben és ha a doktornő utána néz a dolgoknak, akkor minden megoldódik. Ehelyett már tiszta, hogy nincs hely a transzplanton, ezért várnom kell. Az orvosok azt mondják, hogy nem szabad túl sokat várni kezelés nélkül, mert újra előjöhet a baj.
Korábban is azt mondtam, hogy nem akarok egy szóra beleugrani egy újabb ciklusba és ehhez egyelőre tartom magam. Félek a kemótól, mert látom már, hogy mit művel velem. Az emésztésem továbbra sem üzemel kielégítően. És sorolhatnám azt a sok hatást, amit még észlelek magamon (persze remélem a többségük idővel rendeződik).
Holnap talán beszélhetek a Dolgos főorvossal és közelebb kerülhetek az álláspontjuk megértéséhez. Amit ki kell mondani, hogy Dolgost meggyőzni biztosan nem fogom tudni a magam igazáról, csak azért hallgatom meg, hogy jobban tudjam milyen veszélyt vállalok.

Mára talán ennyit, megrekedtek a szavak, pedig biztos volna még mit mesélni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése