Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel

2012-11-20 Kedd

Na már megint bekerültem a szép fehér falak közé. :-( Most egyszemélyes lakosztály jutott nekem, ami jó, mert nem zavarok senkit és nem zavar senki, valamint mert be lehet hozzám jönni az erkélyek felől is, de rossz, mert egyedül vagyok és nincs kivel beszélni. Ráadásul ide kerültem a folyosó elejére, pont a nővérekkel szembe. Ami jó, mert mindig hallom ha itt van a doktornő, de rossz, mert bármikor betoppanhatnak, nem lehet előre tudni hogy ki mikor nyit be (a folyosó végi szobák esetében lehet hallani, ha jön valaki és végigvonul a folyosón).
A szobaszámom a 108-as. Talán itt még nem voltam korábban, de ki emlékszik már mindenre...

Amúgy a megszokott átlagos kis fehér szoba. Valahogy itt picit nagyobbra szabták a fürdőszobát (a kétágyasokhoz képest biztosan). Valamelyik előző tulajdonos már egészen korrekt kéklámpa-fojtást helyezett fel, ezért nem éltem az alufóliás megoldásommal. Hihetetlen, hogy erre a problémára a betegek találnak ki és szerelnek fel egyedi barkács megoldásokat és a kórház, meg annak üzemeltetése meg sem próbálja helyre hozni ezt a tervezési hibát.
Ja, lehet hogy nem mindenkinek tiszta miről is beszélek. Van a szobában az ágy végében, a plafonon egy kék színű lámpa, ami csak éjjel kapcsolódik fel. Viszont ennek a lámpának a fényereje olyan, hogy igen nehéz aludni mellette (kb. egy 30-40 wattos izzónak tudnám megfeleltetni). Kicsavarni sajnos nem lehet. Ezért a nyugodt alvás érdekében ki szoktuk iktatni. Az én megoldásom egy alufólia-betét az izzó és a lámpabura közé, itt egy fehér papírburkolatot applikáltak takarásul.

Orvosi témákról nem is tudom mit írjak, mert a doktorok fejéből nyerhető mondások úgy változnak, ahogy egy lány váltogatja a ruháit (ez plágium persze, Katy Perry-től lopva - Hot n' cold). Egy hete Dolgos főorvos még arról győzködött, hogy mégsem akarnak megtranszplantálni azzal a német donorral, ehhez képest tegnap a doktornőm azzal fogadott, hogy ugye tudom, hogy januárban transzplantálnának? Átbeszéltük a dolgot és abban maradtunk, hogy egyeztet a a fél világgal, hogy most akkor mi van az én ügyemmel és legközelebb akkor jön vissza mondással, ha az tuti fix. Szóval most éppen várok mondásra, de a hetedik kezelési ciklusnak akkor is nekiállnak, függetlenül attól, hogy lesz-e transzplant.
Na hát pont ez volt az, ami ellen egy pár héttel ezelőtt erősen ágáltam. Hogy úgy álljunk neki megint szétbombázni engem, hogy tudnánk, hogy mi a fene a helyzet és lehet, hogy utána küldenek is transzplantra. De már belefáradtam az állandó harcba. Erre mondja Csirke azt - jogosan -, hogy a kórházi lét megváltoztatja a tudatot. Otthonról úgy gondoltam, hogy addig nem jövök be, míg nem véglegesítik azt, hogy mit akarnak és hogyan. Innen viszont már inkább túl akarok lenni ezen az újabb cikluson. Tudom, hogy a transzplant lenne a legjobb megoldás (legalábbis ezt mondják, de ennek cáfolatára is vannak példák), mégis kezdem úgy érezni, hogy túl szeretnék lenni már ezen a 10 cikluson, hátha utána már békén hagynak és élhetem a rendes és normális emberek életét.

Ez vissza is kapcsol abba az állapotba, hogy milyen jó is volt otthon másfél hónapig. Ekkora szabit soha nem vettem ki még. Soha nem voltam ennyit még a családommal, nem láttam, hogy hogyan élnek igazán, nem voltam benne a napi problémákban én is nyakig. Valami csodálatos érzés tölt el most, ha hazagondolok és előszedem az érzéseket, amiket akkor jól elraktároztam magamban. Hogy milyen volt az enyedi piacon, hogy fel s alá jár Muci gurulós bevásárlókocsijának a kereke. No meg, hogy kifolyt a savanyúságok leve Enyedtől Debrecenig. És voltunk Gottwaldban úszni a kölykökkel, máskor pedig legóztam rengeteget Zétivel és Bendzsivel. Meg hogy ástam a kertben és jó volt az idő, csak tüzet csiholni tudtam nehezen, mert minden fám át volt nedvesedve. No meg még ezer más ilyen kis gondolat jön föl, és erre mondja az ember összefoglalóan azt, hogy jó volt otthon.

Visszaugorva a gyógyuláshoz, ma állítólag kanült kapok és holnaptól indul a kezelés. Transzplantálásom sorsa meg majd valamikor eldől. Addig is ülök itt az ágyamban és pötyögöm nektek a gondolataimat. Aztán arra gondolok, hogy az emberek kinyitják és beleolvasnak és tetszik nekik vagy épp nem tetszik, de legalább gondolnak egy kicsit rám és tudják, hogy mi is van velem. Persze ez sokat nem segít rajtam, de ha lesznek emberkék, akik hasonló helyzetbe keverednek, nekik talán tanulságos lesz amit leírok.

Az orvosok agya nem jár, amíg nem vagyok itt.
Amíg otthon voltam, az orvosok elérhetetlenek voltak, a nővérek nem tudtak semmit és hetekig nem lépett előre az ügy. Amióta itt vagyok felpörögtek az események, naponta kétszer-háromszor változik a státusz. Az aktuális mondás szerint mégsem elég jók a sejtszámaim. Pontosabban elég jók a normális élethez, de nem térnek vissza azokba a tartományokba, ahol a legtöbb ember sejtszámai vannak. A sejtszámoknak a közel másfél hónapos szünet alatt vissza kellett volna térniük a normális szintre.
Dolgos főorvos (mert megint ő magyarázott, de most a Sipos doktornő is itt volt, ezért biztos nem mennek aszinkronba) azt mondta, hogy ezt két dolog okozhatja. Egyik lehetőség, hogy nincs betegségem, de kevés a vérsejteket képző sejt a csontvelőmben. Ez a kemoterápia miatt alakul ki. Ha ez a helyzet, akkor nem kockáztatják meg a transzplantot, marad a kemoterápia, de kíméletesebben, lassabban, hogy ne sérüljön többet a csontvelő.
A másik lehetőség, hogy a betegség kiújult a csontvelőmben. Ekkor a kiújulás valószínűleg már egy más, erősebb betegségtípust jelent és javasolni fogják a mielőbbi transzplantot.
A kettő közül persze az első a jobb eset, de az is nehéz. És ha az első lenne a valóság, akkor megint felmerül a Meddig még? kérdése, azaz hogy tényleg van-e értelme folytatni a kemót?

Ma ugyan megkaptam a kanülömet, de nem fogjuk használni addig, amíg a fentiek el nem dőlnek. Azaz mégsem állnak neki a kemoterápia újabb ciklusának.

A fenti kérdést csontvelő-mintavétellel tervezik eldönteni, ami holnap történne meg és kivételesen nem a szegycsontból, hanem a csipőlapátből történne, mert onnan jobb minta vehető.