Rossz az irány

2012-07-27 Péntek
Már napok óta nem írtam nektek.
Fura dolgok történnek velem, amelyek miatt nem tudtam írni. A napok kicsit összefolynak, lehet hogy nem lesz napra pontos az elszámolás.
Szóval hét elején (valszeg hétfőn - de Ági végigkövette a kálváriámat, ő biztosan emlékszik), sikerült becsíptetnem az idegemet a medencecsont és a gerinc találkozásánál. Ilyen már fordult elő a múltban is, általában akkor, amikor visszaszokik a szervezet a sok ugrálás, sétálás és élet időszakából a kórházi fekvős világba. Akárhogy is, egyik reggel arra ébredtem, hogy iszonyat fáj minden mozgás. Ezzel párhuzamosan a bal csípőm is elkezdett fájni. De annyira, hogy ráállni nem tudtam.
A doktornő és a gyógytornász intézkedései alapján lekerültem a földre. Egy szál pokrócon feküdtem, mert a keménység jót tesz a becsípődésnek. Jót is tett. Még aznap elmúlt a becsípődés.
Sajnos azonban nem voltam jól se, nem bírtam ülni, csak feküdni. Állásról szó sem lehetett. Emlékszem, hogy azt az éjszakát a földön alva töltöttem, és amikor este meg kellett húzni egy 150 cm magasságban lévő kart az ablak bezárásához, fél órán keresztül tököltem, hogy hogyan tudnék térdre emelkedni szédülés nélkül. Végül ráfeküdtem a székre, arról felhúztam magam az asztalra és úgy már elértem a kart. Nagy sikerélmény volt!
Tudom-tudom megkérhettem volna a nővért, de már korábban is (meg azóta is) minden apróságért őket nyaggatom, próbáltam valamit magam is elérni.
Reggelre is szarul ébredtem, alig bírtam felmászni az ágyra. Talán ez a keddi nap lehetett. Ekkor ugyanis elkövettem azt a hibát, hogy szinte egész nap nem ettem. Az már korábban is kijött, hogy reggeli, ebéd és vacsora után 2-3 órás alvásra van szükségem. Jöttek vendégek, beszélgetni. Először Ági, majd Mesi, végül este Gerti. Nagyon jól éreztem magam velük, Csirke még cukkolt is, hogy kapós vagyok!
Viszont azért, hogy tudjak velük beszélgetni, visszafogtam az evést, hogy agyilag jelen lehessek.
Szerdára teljesen kimerültem, újra alig léteztem, semmire sem volt erőm. Szerda reggel óta kényszerítem magam az evésre, ha törik, ha fúj. Szerdán jött is Papa vendégségbe, itt töltött hét órát, amiből én ötöt biztos végigaludtam. De hozott finom kajákat is, és az meg kellett a túléléshez.
Ekkor már úgy éreztem javul a helyzet, már állni is tudtam, nagy harci győzelemként éltem meg, amikor ki tudtam menni a hűtőhöz este a folyosóra. Ekkor a legnagyobb gondot a szájsebeim jelentették. Ekkor találtam ki magamnak igazi férfias kajákat. Pl apróra vágott kakaós csiga tejbe merítve. Pár perc ázás után szinte akadálytalanul szívható nem kell hozzá rágni és még az ínyeimet se érinti. Ebédre a Mama kérésemre küldött tojásos galuskát, ez jól át volt ázva, és tök fűszermentes volt, ezért le tudtam nyeldekelni, mint kacsa a nokedlit. Azórt is hasonló minőségű kajákat eszem, a legfontosabb, hogy ne kelljen rágni, mert akkor érinti az ínyeimet és attól kész vagyok. Érdekesség, hgoy a kórházi kaja biztos nem lett sósabb és fűszeresebb az utóbbi napokban, én viszont most iszonyat sósnak érzem azt, ami korábban ízetlen volt.
Tegnapra már kicsit javult a szám is, kezdtem úgy érezni, hogy jó a tendencia, csak ki kell várni, míg helyre jövök. A vérképemen a 0,00-ás neutrofil (a fontos fehérvérsejt mutatónk), 0,01-re váltott, amit öröm ujjongással éltem meg, mert ez is a jó irányt jelzi. Ahogy mondtam, a szám is gyógyulni indult, így tegnap délutánig vélgülis minden jónak tetszett.
A lázról nem írtam, de egy pár napja lázas is vagyok. Rendszeresen délután felszökik 38 fölé, amire lázcsilit kapok, amitől lemegy, én izzadok, mint a ló, de van pár órám békében pihenni. Tegnap már csak délután jött a láz, örültem is, hogy az is mérséklődik. Tegnap este egész jól éreztem magam, napok óta először tudtam odafigyelni valamire, meg is néztem a Shogun néhány epizódját.
Talán emlékeztek, hogy hetek óta Gyöngyiék Shogun-könyvét olvasom. Most értem a végére és időközben letöltöttem filmen is. Most kezdtem el megnézni sorozatban.
Na szóval, még a hét azon napján, amikor először jelentkezett a láz, hemokultúrát vettek. Ilyenkor három helyről vesznek vért (karból szúrással és a két kanül szárből), amit kitenyésztenek, hogy megállapítsák lakik-e bennem valaki. Hát lakik. Nem is kispályás valakit sikerült begyűjtenem.
Törzskönyvezve saphylococcus aureus néven lett. Egy baktérium. Egy 2002-es cikkben még mint a legellenálóbb baktériumtörzset említik. Azóta sok víz lefolyt a Dunán és újabb antibik is vannak már. A doktornő megnyugtatott, hogy egyelőre próbálják azonosítani a törzset pontosan, reménykedjünk, hogy nem a Meticyllin rezisztens MRSA alfajról van szó, mert akkor vége a látogatásoknak és még a nővérkék is zöldbe fognak öltözni a kedvemért. :-)
Na mindegy, ez egy a gyomorban lakó kis baktérium, amiről tudomást sem veszünk, nekem viszont a teljes legyengülés miatt most gondot okoz.
Tegnap éjjel kettő körül arra ébredtem, hogy az agyam zizi, hülyeségeket álmodok. Teljesen fel voltam pörögve, cikáztak az álmok a fejemben. Gondoltam mozognom kell egy kicsit, ezért  sétára indultam a terasz felé. Teljes libikókában tettem meg 10 métert, aztán iszkoltam vissza, hogy még ágyba érjek, mielőtt nagyobb bajba sodrom magam. Ezután hívtam a nővért, már akkor alacsony vérnyomást és szatot (vérszaturáció, a vé oxigénszállítási képessége) mért. Kaptam egy adag vizet, hogy rendbe hozza a vérnyomásomat. Ekkor beindult a gyomrom (lehet, hogy a séta hatására, bár tényleg nem volt hosszú, de már napok óta csak fekszem). Aztán egy kicsit neéz időszak jött, mert a vécén szédültem, de ágyba meg nem akartam a dolgom végezni, ezért rohangásztam fel s alá. Mindegy is, a lényeg, hogy egy idő után elültek belső viharaim és aludtam. Egészen reggelig, amikor a standard méréskor 70-es volt a vérnyomásom, a szat pedig 90 alatti (ez már kritikus). Kaptam is szép, magashegyi levegőt azonnal, kár hogy csőből.

Tisztára, mint az űrhajósok

Azóta kaptam egy szép új branült is (telepített tű a kezemben), mert ki akarják venni a kanült, arra is gyanakszanak, hogy esetleg abban laknak a bacik. MÉg a délelőtt várhatóan megyek CT-re, amitől azt reméli a doktornő, hogy megtudjuk, miért nem kapok levegőt.
Egyelőre ennyit, majd remélem délután még írok.