Emese

Tegnap este nem írtam, mert Cicóval beszélgettem egy jót. Szükségem van az emberi kapcsolatokra, a beszélgetésre ezeknek az eseményeknek a feldolgozásához. Jó látni azt, hogy ki hogy reagál arra ami történt, és hogy mennyien biztosítotok támogatásotokról.
Tegnap is jó nap volt, bár a hétköznapok kicsit másképp zajlanak. Reggel korai kelés, gyerekek ébresztése, a napi motorikus feladatok indítása zajlik. Az agyam akkor kezd felpörögni, amikor kilenc körül beérek a céghez. Pénteken egy fontos dokumentum leadási határideje volt, amit már néhányan véleményeztek, ezt vitattuk meg délután. Szeretek vitatkozni, a szó nemesebbik értelmében. Szeretek érvelni amellett, amit gondolok és úgy tűnik jó vagyok ebben. Ezért is volt sikerélmény a délutáni vita, mert visszaigazolta a munkánkat, csak finomította az elkészült művet.
Van egy kolléganőm, Emese. Vele nem sok kapcsolatom volt eddig, mert nemrég került a mi osztályunkra. Tegnap viszont leültünk kicsit beszélgetni és nagyon érdekeseket mondott, ezek egy részét Cicó is megerősítette. Emese nem ismert korábban sem engem sem Ildikót, de az alapján amit elmondtam, összerakott a saját fejében egy vázat, egy elképzelést és tett néhány izgalmas mondást. Ő maga is önismeretre jár, mint Ildikó tette, de úgy látom számára hasznosabb volt.
Szóval az egyik gondolata ahhoz fűződik, hogy vajon az, amit Ildikó tett, egy látványos, de átmeneti jelenség (flame), vagy pedig egy hosszú távú kiégés eredménye. A flame lehet csak egy jel akar lenni a pár felé, hogy azonnali változásra van szükség. Láttunk már olyan kapcsolatokat, amik helyre tudtak zökkenni az egyik fél elhajlása után. Azt gondolom, hogy ez az én esetemben nem kérdés. Hosszú nyűglődés és szenvedések után jutottunk erre a pontra. Ahogy magamat is kezdem elemezni, azt látom, hogy legkevésbé tenne jót nekem, ha kibékülnék vele, mert visszaállnánk abba a kerékvágásba, amiben eddig voltunk és lassan tovább romlana minden. A másik, hogy ha tényleg csak egy jelet akart volna adni nekem, akkor maximálisan kiélvezi azt a szituációt kint Spanyolországban, de ameddig kint van, nem köti az orromra, sem nem kürtöli szét. Aztán amikor hazajön elmondja, átbeszéljük, sírunk és együtt döntünk. De nem ez történt. Szerintem a legostobább módját választotta a kommunikációnak és ez jelzi, hogy nem csak az élményre volt szüksége, hanem ténylegesen fel is akarta rúgni a kapcsolatot és a maga módján tette ezt, még ha ezzel nekünk fájdalmat is okozott.
A másik gondolat, amivel Emese szembesített, az hogy nem szabad elsietnem az újabb kapcsolat kialakítását. Bennem volt egy ideig az a gondolat is, hogy ha már ő fogta magát és bepasizott, akkor én is keressek egy másik nőt mihamarabb. De ez botorság. Ildikó részben azért is kellett kirobbanjon a kapcsolatunkból, mert számára azok a keretek, amit én szabtam, túlságosan szűkek voltak. Hiába kapott meg mindent. amit én adhattam, hiába kapott szabad kezet, abban mit kezd az életével, ez nem volt elég neki. De vannak olyan szerepek is,melyeket én is tudattalanul elvárok a páromtól, olyan feladatok, felelősségek, amiket nem szívesen viszek nap mint nap, inkább átdobom a szekér túloldalára. Erre jó példa, amikor a Nemzeti Múzeumban kaptunk egy bilétát a ruhatárostól a kabátunk leadása után, hirtelen kerestem, hogy hol van Ildikó, mert mindig mindent neki szoktam odaadni, hogy ő vigyázzon rá. Ez egyszerűen belém ivódott az évek során. Az ilyen apró megszokások és elvárások egyfajta keretet rajzolnak abban, hogy én hogyan kívánok együtt élni a párommal. Ha viszont ezeket a sémákat nem ismerem fel és nem gondolom át, akkor egy újabb kapcsolatba ugyanezekkel az elvárásokkal lépek, ami megmételyezheti azt a viszonyt is.
További szempont, amin már tényleg magamnak kell dolgoznom, az a ragaszkodás és a szeretet megkülönböztetése. Még Ildikó előtt volt egy három éves kapcsolatom, ami nagyon hasonlóan ért véget, a lány besokallt, egy ideig kereste a kiutat, majd megszervezte a másik életét és korrekt módon bejelentette, hogy már nem szeret és nem szeretne velem élni. Persze akkor is nagy törés volt ez nekem, de legalább akkor még nem voltak gyermekeim. Amire ki akarok lyukadni, hogy ott is volt egy olyan időszak, amikor a lány már minden elképzelhető módon jelezte felém, hogy nem érzi magát jól velem, de én ragaszkodtam hozzá, meg akartam tartani. Úgy tűnik ez a ragaszkodás, néha irracionális mértékben is, az hogy figyelmen kívül hagyom a rossz jeleket és hiszek és bízok vakon és naivan, az én egyik jellemzőm. De be kell látnom, hogy Ildikóval is az elmúlt években inkább már a ragaszkodásom tartott össze, és nem a szeretet. Én is láttam, hogy nem tud már viselkedni a kapcsolatban, nem találja helyét a háztartásban és hogy nagyon sokszor bután és meggondolatlanul viselkedik. Láttam és ezért egyre többször éreztem magamban csalódást, de nem adtam fel. Ha utólag végig gondolom, már jó ideje nem szeretem őt, hanem ragaszkodom hozzá. És ez nagy különbség. Ez egy tanulság nekem, amit fel kell dolgoznom, amivel kezdenem kell valamit, mielőtt egy újabb kapcsolatba ugrok.
... Most egy picit kiugrottam a gondolatmenetemből, mert megszólalt az ébresztőóra, keltettem Zétit. Jó kedve van, kacagtunk együtt, mert csiklandozza a borostám. Nagyon foglalkoztatja, hogy mikor jön már Mami, hány nap van még addig hátra, mikor kell elköltözzön Mami. Hol fog lakni? Mit fog enni? Megbeszéltük, hogy Mami itt fog lakni Tatán és bármikor mehet majd hozzá, csakúgy mint Mamához. Ha akarja (és lesz rá lehetőség), ott töltheti a délutánt, együtt tanulhatnak. Feltételezve, hogy erre lesz fogadókészség Ildikó oldaláról.
Mennem kell, kezdődik a verkli, forog az óriáskerék.