Egy olyan nap van ma, amikor minden lehetne szép és kerek. De mégsem az.
Itthon maradtam máma, nem megyek fel dolgozni Pestre, hanem a távolról teszem a dolgomat. Néha jól esik, kvázi pihenő napok ezek, mert nem annyira kötött az időbeosztás, több idő juthat másra.
Csakhogy ez a más a gyerekek hiányában Ildikó, mert ő az, aki mellettem sürög-forog, készül a szülinapra, főz-mos-takarít. Ennek alapvetően örülök, de már jeleztem felé, hogy nem a házfenntartásban szeretném ha kivenné a részét a jövőben, hanem inkább a gyerekeivel foglalkozzon.
Ha már itthon van ő is meg én is, időnként szóba elegyedünk. De abban köszönet nincs, amit hallok. Állandóan a múltat hánytorgatja fel, a fájdalmait, a nehézségeit sorolja és azt az érzést kelti bennem (sőt ezt ki is mondja), hogy én nem támogattam őt kellően a különféle ügyekben és ezért sodortam őt ezekbe a számára kellemetlen szituációkba. Arról nem szól a fáma, hogy ő mit rontott volna el, vagy hogy milyen tanulságot kell levonjon a saját maga számára.
Amikor rákérdeztem, hogy az én hibáim elemezgetésén túl gondolkozott-e valaha azon, hogy neki miben kell volna másképp cselekednie vagy mit kellett volna másképp megközelíteni, az a választ adta, hogy nem kell gondolkozzon, mert ő ezeket már TUDJA!
Szerintem az a legbutább és legéretlenebb felfogás, ha azt gondolod, hogy egy adott témában már mindent tudsz, és nem kívánod fejleszteni a tudásodat, a gondolkodásodat, egyszóval magadat. Ez egy bezárkózás, egy olyan blokk, amit sajnos Ildikó egyelőre nem is realizál.
Miután órákon át gyötört engem ezeknek a múltbeli eseményeknek és a rá vonatkozó hatásuknak a felhánytorgatásával, azt találtam mondani, hogy hagyjon békén és ne folytassa tovább. Erre megkaptam azt a választ, amit az utóbbi években oly sokszor: veled nem tudok semmit sem megbeszélni!
Hát tudod mit kedves Ildikó? Ne is akard, mert én nem akarom, az biztos...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése