A vonaton ülve feltör bennem a zokogás. Az együtt töltött éveket siratom. a sok szép karácsonyt, a kirándulásokat és a mindennapokat. Siratom a boldogságot és büszkeséget, amit akkor éreztem, amikor a gyermekeim születtek. Siratom a szülinapokat, a gyermekek rajzait, az anyjuk ölelését. Bajban vagyok. Feltörtek az emlékek, átcsapnak a fejemen és hiába minden racionalitás, hiába minden védőgát, átjutnak a réseken és átveszik az uralmat a hangulatom felett.
Gyászolok. Gyászolok valamit, valakit, akit nem vesztettem el. Aki eldobott magától. Gyászolom saját magamat, a régi énemet. Gyászolom azt az embert, aki azt hitte, elég egy ház, a gyerekek és egy kutya és már mindjárt kész a család. Kész is volt. Csak fenntartani nem bírtam. Szétfeszítették belülről. Ildikó kivágta a falát és ezzel az egész lufi leeresztett.
Teszem a dolgom, hordom a gyerekeket iskolába, járok munkahelyre, minden nap elindítok egy mosást. De ez csak a felszín. Ha tudok valakivel beszélgetni, akkor általában jobb kedvre derülök, de aztán visszajön a fájdalom és az egyedüllét.
Szentimentális marha vagyok.
Hiányzik. Pedig nem kéne hiányozzon, hiszen ő dobott el magától. Beszélgetnék vele, elmondanám a bánatom. De nem tehetem, már nem nyílhatok meg előtte, mert nem számítok könyörületre tőle. Hát ide írom le, talán ez megnyugtat.
Nem félek, a racionális énem helyes úton fog tartani, most már biztos vagyok ebben. Csak néha az emberen eluralkodik a szomorúság, a veszteség érzése. Mintha meghalt volna valaki.
És meg is halt. Egy eszménykép halt meg aki bennem élt. Ezt az eszményképet siratom a vonaton ülve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése