Gyerekek

Elnézést, tegnap este elég fáradtan tértem haza és nem tudtam teljesen befejezni a mondókámat. A tegnapi gondolatok viszont még élénken élnek bennem és nem is szeretném egyelőre, ha ezek a hangok elhalkulnának.
A legfontosabb tanulság tegnapról, hogy bárhogy is dönt Ildikó, az én feladatom, hogy a megváltozott környezetben keressem meg az utam a vágyott cél felé. A cél még mindig a harmonikus családkép, szeretetteljes párkapcsolat.
Na de hogy jutok oda én el?
Ennek több lépése van. Az első és legfontosabb, hogy át kell értékeljem a gyerekeimmel való viszonyomat, és támogatnom kell őket abban, hogy egymásban ne versenytársat, hanem partnert lássanak. A családom jelenleg egyfajta "harcosok klubja" modellben működik, minden este, minden szituációban van valamilyen összezörrenés, egymás cikizése, szekálása. Ez történik, ahelyett, hogy egymást erősítenék a gyerekek.
Ha a célom egy harmonikus családkép, akkor előbb létre kell hoznom egy olyan négy fő harmonikus családot, amelyikbe majd be tud illeszkedni egy normális érzelmi háttérrel bíró nő. Ha nem tudom megteremteni a harmóniát és együttműködést a saját gyermekeim között, akkor nem várhatom azt, hogy a leendő pótanya majd megteszi ezt helyettem. Arról pedig már alaposan meggyőződhettem, hogy Ildikó képtelen ennek a családi működésnek a kialakítására.
Ebben nekem kell kezdeményezőnek lennem, de nem igazán tudom, hogy merre induljak el, hogyan tudom megtanulni a családszervezés tudományát. Sajnos az én gyermekkori családom sem volt egy mintapélda, és ha igazán belegondolok, mindenhol vannak konfliktusok.
A különbség inkább abban van, hogy a felek a konfliktusok megoldásán dolgoznak, vagy inkább abban érdekeltek, hogy fennmaradjanak azok. Furcsa ezt leírni, de a gyerekek néha már csak azért is nyaggatják egymást, mert ez örömet okoz nekik, kárörömet okoz, ha valami a másiknak fáj.
Ez viszont baj. Mert akkor akarva akaratlanul ezt a torz mintázatot viszi tovább a gyerek a saját családjába és ott is az lesz a normális, hogy a gyerekek tépik egymást, a szülők tépik egymást.
Tudom, könnyebb ezt leírni, mint ténylegesen változtatni rajta. De arra eszméltem rá, hogy ahelyett, hogy Ildikó útját és céljait próbálnám kifürkészni, inkább azon kéne dolgoznom, hogy hogyan tudom helyrerakni a saját életemet.
Sajnos nem vagyok eleget otthon és ezért hétközben minimális a kontroll a gyerekek felett. Bevonhatok külső segítséget a gyerekek mellé hétközben, segíthetnek a szüleim és lehet, hogy Ildikó is néha feltűnik a színen, de valójában nekem kell vagy kellene olyan rendet és rendszert kialakítanom, amiben nem erény a másik bántása és örömet okoz segíteni egymáson.
Szeretem a munkámat. Fogadkozhatnék, hogy majd mostantól kevesebbet fogok dolgozni és többet leszek otthon, de ezzel csak magamat áltatnám. Szeretem a munkámat és ahhoz, hogy azt végezhessem, sokat kell utaznom, ügyfélnél lennem. Folyamatban van egy kis átalakulás ezen a téren és egy kicsit talán flexibilisebb életet élhetek majd, de alapjaiban nem fog megváltozni ez.
Szóval a kérdést feldobtam, leginkább magamnak, egy kicsit mostantól nyitottabb szemmel fogok járkálni, hogy ötleteket merítsek a jó családi együttműködés kialakítása céljából.
Nem akarom becsapni magamat, nincs azonnal gyógyír, sem nem mondhatom azt, hogy ez egy rövid távú probléma. Még várhatóan 8-10 éven keresztül ezzel napi szinten dolgom lesz.
Egy másik gondolat, a képernyő-függőségről. Sajnos el kell fogadjam, hogy a gyermekeim képernyőfüggő életet élnek, nem tudom kimozdítani őket onnan és ha ezért napi szintű csatát kell vívnom, akkor az minden nap egy kicsi keserűséget hoz az életembe, a gyerekekkel való viszonyomba. Itt olvastam egy olyan gondolatot, hogy lehet, hogy nem abban kell a gyerekkel vitázni, hogy használhatja-e az eszközt és ha igen, mikor és mennyit. Ez egy végeláthatatlan csata, amit nem lehet megnyerni.
Inkább azon kell dolgozni, hogy a gyermek számára is egyértelmű legyen, hogy milyen kötelességei vannak, amelyeket teljesítenie kell és az a feletti időt töltheti csak a saját belátása szerint a képernyő előtt.
Na most le kell rakjam a pennát, mert érkezünk Kelenföldre. Nem jutottam ennek a gondolatnak a végére, de elindultam rajta.