Időtöltés

2012-12-21 Péntek

Megébredtem korán és most várom a nővérkét, mert valamikor öt után szokott jönni, hogy hozza amit hoznia kell. Felesleges volna már visszafeküdnöm, hogy aztán megint megébresszen. Addig is írok Nektek, mindenfélét, ami az eszembe jut.
Álmodtam. Mostanában (kb. 1 hete) megint álmodok, ami jó jel, mert a méreg hatása alatt nem megy az álmodás. Akárhogy is mostanában jók, kifejezetten szépek az álmaim. Gyakran nem emlékszem arra, hogy miről is szólt az álom, arra a fura érzésre, kapaszkodásra viszont annál inkább, amikor a tested már ébredezik, de a fej még nem akar. A fej jól érzi magát bent van valami édes történetben, mesében és esze ágában sincs felébredni. A test viszont könyörtelen és húzza-húzza vissza a valóságba, mert van valami ami miatt ideje felébredni. Ilyenkor mindig szenvedek, próbálok bennmaradni az álmomban, de nem hagynak. Aztán eltelik ez a fél perc és szertefoszlik az állom, marad a kényszerű üres sötétség (ami általában körbevesz ilyenkor, mert sötétben alszom).
Csak azért mondtam most el ezt, mert ugyanúgy éreztem most hajnalban is, amikor megébredtem. Hogy miért kellett megébredjek, nem tudom, de megtörtént. Négykor. Pedig olyan jó álmom volt! A régi Angliában voltunk, Londonban. Egy konflisban ültünk, mint Sherlock Holmes szokott a filmekben közlekedni. Valamilyen ismerős családnál vendégeskedtem és gyerek voltam. Talán nem is gyerek, olyan suhancféle. Ott is akaratos voltam és kértem a vendéglátót, adja kölcsön a kocsit, hogy kicsit tudjunk várost nézni.
Hát ennyi. A cselekményre már nem emlékszem, csak a környezetre. :-)

Közben Enya szól a fülemben és ülök az ágyban, hátamat az ágynak/falnak támasztva. Napjaim nagy részét ebben a pozícióban töltöm és gépezek. Filmet nézek a legtöbbször, meg internetezek. De amikor egy ideig nem volt net, mert megkergült a telefon akkor megoldottam anélkül. Már egészen átálltam a kórházi létre. Most jó már ez emésztésem, jól vagyok magam is, várom a szabadulást. Valami nincs rendjén a májfunkcióimmal, bár a sejtszámok kezdenek rendben lenni. Legalábbis a Dolgos tegnap ezt mondta, amikor ránézett a vérképemre. Kivételesen jó kedve volt, még mosolygott is. Nehéz egy ember. Már nem okoz neki élvezetet a munkája, kicsi bele van fásulva, talán szorulva is a helyzetében. Részben emiatt is talán, de nem élvezi az életet. Csak ritkán lehet látni szívből jövően mosolyogni, a legtöbbször, csak az a megfáradt mosoly látható nála.
Akárhogy is, itt járt tegnap és közlékeny állapotában leledzett. Nem kérdezgettem túl sokat. Talán már én vagyok belefáradva a sok harcba? De lényegében a fentieket mondta el. Közben azt a kifejezést használta, hogy 'szétcsesztük a máját', beszélve az én szervem állapotáról. Nem fáj semmim, érezhető gond nincs. A vérképen látható májfunkciós számok extrém magasak és még növekvőben vannak. Rá kéne jönni, mi is okozhatja/okozhatta ezt.

Egyébként tegnap itt járt Zsuzsa és Zsuzsika. Szegények nem voltak felkészülve a kórházi melegre és ezért hamar kókadozni kezdtek beszélgetés közben. Zsuzsával még csak-csak tudtam beszélgetni, de Zsuzsika teljesen ki volt ütve. Remélem még találkozunk, január 6-ig van itthon. Azt kell tudni, hogy Zsuzsika azért kiemelt szerepű az unokatesóim között, mert volt egy pár év valamikor régen, amikor együtt végeztük a Közgázt. Eddig Zsuzsika nem volt nekem több egy szellemvilágba zárt palacknál (vagy ez fordítva szokott lenni?), egy távoli leányzó, akivel néha összefutunk. Az alatta a pár éve alatt rengeteg időt töltöttünk együtt, mert ugyanazon a szakon is tanultunk. Neki az volt a rendes egyeteme, nekem meg önszorgalomból bevállalt másodegyetem volt a műszaki és a munkám mellett. Sej haj, a régi szép idők! Milyen teherbírásom volt és mekkora marha voltam! Na, a lényeg az, hogy ő volt számomra a közvetítő a láncszem, a stróman, aki néha eljárt az ügyeimben vagy tájékoztatott az aktuális fejleményekről. Nagyon fontos volt a szerepe és nélküle nem sikerülhetett volna az egyetem befejezése.
Az egyetemeken a fontosabb infók felét informálisan lehet megszerezni, vizsgára várva, előadás előtt/után/alatt és én ezeket kényszerből kioptimalizáltam az életemből akkor.

Mai fejjel talán már nem vállalnám azt, amit akkor vittem. DE akárhogy is volt, jó volt. Ha nem jártam volna Közgázra, lehet nem kellettem volna a cégnek. Ha nem dolgoztam volna, lehet nem futok össze Csirkével... Ha nem futok össze Csirkével, most nincs 3 rossz kölyköm, meg egy kutyám, amit még nem is láttam! Szóval úgy jó minden ahogy volt.
Ettől függetlenül, amit a betegségtől megtanultam, az az, hogy ne akarjak mindig és minden körülmények között teljesíteni. Ne akarjak mindig bizonyítani. Értékes ember vagy, értek sok dologhoz. Olyan szaktudással bírok, ami bármikor értékesíthető a világ bármely pontján. Eljött az idő arra, hogy magammal is foglalkozzam, egyszerűen csak egyensúlyban tartsam az életemet. Eljött az idő, hogy megéljem a pillanatokat, hogy megálljak, ha egy nekem tetsző kis virágot látok a téli pusztaságban. Eljött az idő, felhívjam az ismerőseimet, amikor jól esik és leüljek velük beszélgetni. Eljött az idő a kirándulásokhoz. Nem akarok tovább halogatni. Nincs értelme mindig csak tekerni a mókuskereket, még kitermelni 20 tonna szenet, majd idős korban lerokkantan nyavalyogni afelett, hogy mit hagytam ki az életemből. Eljött az idő az életre!
Ez szerintem egyfajta érettség elérése és nem az és nélküli szabadságvágyé.

Érdekes kérdés, hogy mit mutassak a fiaim felé, milyen elvárásokat kommunikáljak? Mi a legcélravezetőbb? Hiszen nekik az iskolában teljesíteni kell. Elég a közepes? Nem. Legyen színjeles? Na az biztos ne! Az egy nehéz sors. És ahogy az osztálytalálkozón láttam, a tanulási teljesítmény messze nem jelent garanciát az életben való sikerre. Szóval nem tudom, de talán valahol ott van az igazság, hogy Légy önmagad! Hozd ki azt a teljesítményt, ami kell, de mindig szánj időt arra, amit kifejezetten szeretsz, hogy legyen ami feltöltsön. Nem szabad ellinkeskedni a dolgot, persze...

Áhh, papolok nektek itt, és csak nem akar jönni a nővér, hogy levegye a vért, feltegye a vizet meg a fehérjét.

Voltam kint, és a nővér kicsi szekere már csak két lukkal odébb van, gondolom nemsokára érkezik. Be is fejezem mára a dolgot.
Szeretlek Titeket és legyetek boldogok a szeretet ünnepén! Ez egy szép nap az évben, amikor a jó emlékekre gondolunk. (Ezért is nem beszélek most arról, hogy mennyire el van árusítva a Karácsony, mert csak kedvünket szegné.)
Sziasztok!