Még mindig szeretem?

Bolond az ember.
Ma arra ébredtem, hogy egyszerű, de szép álmom volt Csirkével. Hűtőt takarítottunk, dolgoztunk tettünk-vettünk, készültünk egy futásra. Közösen, ketten, együtt.
Nagyon fáj. Racionálisan kezdem elfogadni a tényt, de az érzelmeim szintjén még mindig függök tőle, ragaszkodok hozzá. Fáj az, hogy ennyire balek vagyok, ennyire vágyok valaki olyannak a szeretetére, aki megvet engem.
Kijátszotta az érzelmeimet, a hétköznapok során ugyan sok lemondást kellett megéljek mellette, de mégis hagyta hogy fennmaradjon bennem ez az állapot. Bár ha jobban belegondolok, ki akart ő már szakadni ebből, csak látta, hogy milyen sérülékeny vagyok és nem merte megtenni addig, amíg itt van mellettem. Most hogy elment Caminóra, most el tudott távolodni és végrehajtotta az a műtétet, amivel az utolsó szálakat is elvágta, amelyek még összekötöttek minket.
De könyörgöm, én tizenhét évet nem tudok elfelejteni. A felnőtt, tudatos életem több, mint felét vele töltöttem. Hozzá vagyok szokva, hogy ha történik valami, akkor őt hívom fel. Ha eszembe jut egy ötlet, egy kérdés, akkor vele beszélem meg. Ha valamilyen nehézségem van, akkor vele beszélem át a megoldást. Persze általában nem tudott már régóta tanácsot adni, de mégis volt kivel megbeszélnem a dolgaimat.
Egy jó ideje (praktikusan már évek óta) nem érdeklődik a munkám, munkahelyem, mindennapos gondjaim iránt. Megszoktam, hogy a kisebb dolgokat, kisebb kudarcokat és örömöket magamban tartsam, mert őt úgysem érdekli. De ha összegyűlt bennem valami, akkor azt időnként kiöntöttem neki. És az a fura, hogy én úgy érzem, hogy a fordított irányban is így ment ez a dolog. Magába zárkózott és szeparálta magát, de végül mégis bevonta döntéseibe, megosztotta velem az érzéseit, feltettem nekem a kérdéseket, amik foglalkoztatják, kikérte a véleményemet.
Szóval ő volt a lelki társam, és most az a faramuci helyzet állt elő, hogy amikor a legnagyobb fájdalmakat élem át és ezt szeretném valakivel átbeszélni, nincs kivel tegyem. Az az ember, akivel tizenhét éve ezt teszem már nem alkalmas rá. Nem beszélhetek neki arról, hogy mennyire csalárd és velejéig romlott nőnek tartom. Nem kaphatom meg a véleményét, amit bár nem mindig követtem szó szerint, de mindig adtam rá. Egyedül maradtam, egy félbetört alma vagyok, aki kiabálni akar, de nincs már meg akinek mondhatná.
A szülők és a család, gyerekek fontosak, itt élnek körülöttem, támogatnak, erősítenek, fontos hálót jelentenek ahhoz, hogy napközben, a racionális énemmel, racionálisan járjak el. Hogy megértsem és feloldjam mindazokat a függőségeket, amik ezer szállal Csirkéhez fűznek. De éjjel eltűnik a racionalitás, az álmaimat az érzelmeim irányítják és az érzelmeim nem változtak.
Még mindig szeretem azt a nőt, aki megcsalt egy másik hapsival.
Tudom meg lehetne bocsátani és újra együtt, de nem. Szerintem ez neki sem menne, de már én is érzem, hogy olyan folyamatok kezdenek elindulni bennem, amelyek visszafordíthatatlanok. Ha őrá gondolok, akkor már nem azt a mosolygós lányt látom, akibe beleszerettem, hanem egy kétarcú szörnyeteget, akitől viszolygok.
Közben pedig ha belegondolok az ő helyzetébe, akkor reálisan látom, hogy már évek óta elvesztette a hitét bennem, és szép lassan teljesen szeparálódni tudott, nem kis mértékben azért, mert önismereten, pszichológián valami ehhez kapcsolódót tanult. Érezte ő hogy gondjai vannak velem, meg is próbálta ezt a tudtomra adni minden módon, csak én nem akartam ezt elfogadni. Észrevettem a jelzéseit, de nem akartam elfogadni azokat, nem akartam lemondani a személyéről. Pedig az elmúlt év már nagyon durva volt. Nem, nálunk nincsenek veszekedések. Sem ő sem én nem szeretünk hangoskodni. Apró jelzések, mimikák, vagy éppen a meg sem szólalok. Ezek jelentik a kommunikációs eszköztárat, ami felvonultat, amikor jelezni akarja, hogy problémája van velem.
Tudjátok, az zavar még, hogy mindeközben nem építette fel azt a másik bázist, amire támaszkodva tovább léphetne. Az én pénzemből él, élősködik rajtam évek óta. Többször beszéltünk róla, hogy dolgoznia kéne, de valójában rettenetesen lusta ember. Kerüli a munkát, kerüli a feszültséget, nem tudja elviselni a stresszt. Inkább járt egyetemre és még egy hónappal ezelőtt azt is felvetettem, hogy intenzív angol tanfolyamra menne inkább, de elodázná a munkakezdést. Ő olyan ember, aki képes itthon ülni, kicsit tenni venni, de valójában csak lustálkodni egész nap. Sajnos ez az attitűd a gyermekeiben is benne van, leginkább Bendzsiben. Nagyon nehéz lesz magát munkára bírni.
Ezért is volt mindig kényelmes számára elfogadni azt a pénzügyi és materiális stabilitást, burkot, amit én biztosítok, van mit enni, van hol lakni, nem kell cserében szinte semmit sem csinálni. Hónapokat tudott nyáron is eltölteni úgy, hogy praktikusan nem csinált semmit. Ez hatványozottan jelentkezett akkor, ha Anyuka is itt volt, mert akkor Anyuka (az anyósom, vagy most már ex-anyósom) átvett tőle minden házi munkát, vezette a háztartást és a lánya, nem hogy a felszabaduló idejét tanulással töltötte volna, de konkrétan lézengett. Elment futni vagy keresztrejtvényt fejtett, vagy beszélgetett a barátnőjével. Az én hülyeségem, amit már régóta megkaptam a szüleimtől, de mindig védtem Csirkét, hogy ezt hagytam. hagytam mert szerettem és függtem attól az embertől, akit eltartottam.
Na jó volt most írni, egy kicsit letettem azt a terhet, azt a zokogást és fájdalmat, amire ma ébredtem.
Meg kell erősítsem magam és nekem is el kell vágnom azt a köldökzsinórt, amit ő már megtett. Az új hapsija feltett a Facebookjára egy képet, melyen ketten együtt szelfiznek. Csirke velem ilyet csak néhanapján tett, az elmúlt tíz évben szerintem nincs is kettesben szelfink. Na mindegy, a lényeg az, hogy a kép nagyfokú intimitást mutat a két ember között, ami végül is szembesít engem a tényleges helyzettel. Ezért kitettem a képet és aláírtam egy pár szót, hogy ne felejtsem el. Megmaradjon a tudat, hogy ha meg akarnék enyhülni, bele akarnék megint esni a mindennapok szürkeségébe, akkor szembesítsen nap-mint-nap azzal, hogy ez megtörtént, ő már mást szeret.