Hiány

Sziasztok,

évek óta nem írtam és ez talán jobb is volt így.

Most viszont egy olyan élmény ért, amit nem tudok magamban tartani, ki kell adjam magamból, hogy tovább léphessek, hogy átadhassam magam az új életemnek.
Életem párja, gyerekeim anyja bepasizott az El Caminón. Mennyire egyszerű ezt leírni. És mekkora fájdalmat is jelent...
Apám azt mondta, hogy balek típus vagyok, és valahol igaza is van.
Tizenhét év rengeteg idő. Rengeteg öröm, boldogság, szeretet és elutasítás belefért ebbe az időbe. Nem ítélem el Csirkét azért, amit tett. Mindig benne volt a személyiségében az az erős érzelmi alapú működés, amit ugyan évekig próbált a racionalitás kendőjével elfedni, de valahol mindig az maradt az uralkodó szélirány.
A kapcsolatunk nagyon változékony volt az utóbbi években, folyamatosan leépült, kiüresedett. A gond csak az, hogy bennem jobban megvolt a ragaszkodás, a vágy az együttlétre, mint benne. Ezt hosszú ideje látom a saját racionális énemmel, de nem tudok mit kezdeni az érzelmeimmel.
Hiszen mégis csak azért választottam őt évekkel ezelőtt, mert illett ahhoz az elképzeléshez, amihez mindig is tartottam magam, hogy lesz egy nő az életemben, akivel családot alapítok, gyerekeket nemzek és együtt küzdve, boldogan őszülünk meg.
Na ennek most vége.

Itt maradtam három gyönyörű és szeretetre méltó fiúval, akik lépten-nyomon emlékeztetnek arra az emberre, akivel vállaltuk őket. Ne érts félre, imádom a fiaimat és tudom hogy most lelki támaszra van szükségük és nem egy összetört roncsra.
Ezért kell felépítsem magam újra, kockáról kockára. Közben kifelé folyamatosan a stabilitást kell mutatnom. Nem akarok összedőlni. Van egy stabil munkahelyem, egy aránylag biztonságos egzisztenciám és három gyermekem.

Túl fogom tenni magam rajta csak most még nehéz kicsit.
Mennyivel jobb lenne, ha az ember tudna sírni.

Sírni úgy, ahogy tegnap Zéti sírt, amikor elmondtam a kölyköknek a dolgot. Aztán pedig megmutattam a képet mamival és az új bácsival.  Este lefekvés előtt még azt kérdezte: Apa, ugye az nem igaz. Ugye Mami csak viccelt...
De jó lenne kiadni minden bánatomat egy nagy sírással. De ez már nem megy. Gyerekként ment, de felnőttem és már nem így működöm.

Nem fogok összedőlni, mert tudom, hogy a gyerekeimnek szükségük van rám. Az utóbbi időkben amúgy is folyamatosan én foglalkozom velük, és ők még ha már egyre csökkenő mértékben is de elvárják és viszonozzák a szeretetet. Bennük és általuk van meg bennem most az az erő, ami tovább lendít.
Tudom, hogy majd el kell engednem őket és fel fognak nőni és tojnak a fejemre, így ez most csak egy rövid állapot lehet, amíg átrendezem az életem.
A sors kijátszotta ellenem az adu ászt és most újra fel kell építsem magam.

Egyben viszont ez a veszteség egy hatalmas megkönnyebbülés is. Túl régóta ment már ez a vergődés, küszködés, héja-nász az avaron. Nem kell már megfeleljek neki.

Egy új erőt kaptam, egy új lehetőséget, amivel élni kívánok. Az alapok persze változatlanok, de látom magam előtt a célt, látom magamban az erőt, hogy tovább építsem az életemet. Először rendet kell tegyek. Ki kell őt rakjam a mindennapjaimból, hogy tovább tudjak lépni. Aztán pedig valamikor ősz végén, ha már rendeződnek a gondolataim, talán én is elkezdhetek nézelődni egy új kapcsolat után. Nem való nekem az egyedüllét és sajnos a gyerekek nem tudnak pótolni egy lelki társat.
Kell valaki, akinek érdekel a személyisége, akivel el lehet menni kirándulni, boldog órákat tölteni együtt.
"És jőni fog, mert jőni kell egy jobb kor.."