Szépen lassan kezdem átértékelni a helyzetet. Már túl vagyok az első sokkon, az éles fájdalom csak sajgásként érződik. Közben valahogy elkezdek kicsit hátralépni, kiemelkedni a szituációból és másképp látni a múltamat, tetteimet és jövőképemet.
Van bennem egy idealizált világ, egy gyerekes álomkép szeretetről családról, megértésről, együtt megélt boldogságról. Ez egy kicsit naiv fantazmagóriának tűnik a mai világ viharai között, de bennem még mindig ez él és ez hajt előre. Kívülről persze megkeményedett az ember és az évek során egyre szikárabb, keményebb lesz a felszín. De belül dédelget egy álmot, egy költeményt, amit el akar érni és meg akar élni.
Ehhez az álomhoz kerestem mindig is párt magamnak. Ezt az álmot nem tudom és tudtam soha feladni. Ez a képzelgés vagyok én, ez határozza meg végső soron a tetteimet.
Csirke (de talán helyesebb ehelyett a belső név helyett Ildikónak neveznem) nagyon illett ebbe a belső képbe a legelején. Akkor még én is kialakulatlan, félig felnőtt, mamlasz voltam, akinek megvoltak a vágyai, de a vágyak teljesítéséhez egy párra volt szüksége.
Nagyon hamar egymásba gabalyodtunk és nagyon szép éveket éltünk meg együtt. Sohasem volt azonban felhőtlen a kapcsolat. Az elején magamat okoltam, hogy biztosan bennem van a hiba Csirke bizonytalanságai és színe változása miatt. De aztán felismertem egy mintázatot, egy viselkedési sémát, ami átláthatóvá tette a káoszt és valahol megtanultam együtt élni vele. Elfogadtam olyannak amilyen.
Szép lassan maga is felismerte, hogy szüksége van segítségre, és mint oly sokan teszik, akiknek valahol bent nyughatatlanság van a lelkében, úgy döntött, hogy a lelkek, személyiségek megismerésével akar foglalkozni. Ez lett a pszichológia egyetem.
Amióta az egyetemen van a napjaink meg voltak számolva. Lassan, de biztosan távolodott el tőlünk, vált egyre inkább önállóvá és öntörvényűvé.
Elveszítette azokat a kötőfékeket és láncokat, amelyek a családhoz kötötték. Én pedig ezt nem vettem komolyan, nem mertem, nem akartam, nem tudtam észrevenni, hogy az az idealizált pár, aki a bennem élő álomképbe illeszkedett, már nem az aki volt. Kiürült, megférgesedett, belülről rágja a féreg. Egy idealizált almát láttam mindig magam előtt, mindig piros volt, szép és ízletes. Nem vettem észre, hogy marha nagy luk van az oldalán és férgesedik.
Az utóbbi időben már kifejezetten zavaró volt Csirke viselkedése, folyamatosan éreztem, hogy nem illik abba a családképbe, ami bennem van, de nem akartam felrúgni a kereteket.
Tavaly télen már megtörtént az első nagyobb törés, kiköltözött a közös ágyból, az emeletre helyezte át az életét. Még ezt is elfogadtam, belementem.
Sokat számítanak ilyenkor már a gyerekek, akik miatt rengeteg kompromisszumot felvállal az ember abban a hitben, hogy fenn tudja tartani a nem működő párkapcsolatot és azt a burkot, amit a gyerekei köré épített. Ez a burok azonban leomlott.
Csirke tavasszal jelentette be, hogy el akar menni a Caminóra és már akkor tudtam, akkor megmondták mások is, hogy ez sorsfordító sokak életében. Az elején még menni akartam volna vele, majd amikor ezt elutasította, rájöttem magam is, hogy el kell engedjem, adnom kell egy szabad hónapot neki, hogy átgondolja mit is akar igazán.
Ennek lett a gyümölcse az, hogy most már ő nem tartozik hozzám.
DE már nem bánom. Fájni fáj, de hálás vagyok ezért. Magamtól túl bátortalan lettem volna kezdeményezni ezt, de végül is hálás vagyok azért hogy ez így alakult és hálás vagyok azért, hogy az élet mellé sodort egy másik hapsit. Legyenek boldogok. Ez engem már nem befolyásol. Legyen bár rövid románc, vagy hosszabb kapcsolat a vége, az én helyzetemet ez végérvényesen átrendezi.
Kellett ez a pofon nekem, hogy másképp lássak, másképp érezzek.
Az ideális képbe illeszkedő anya helyett egyre inkább egy féktelen, neveletlen és zavart elméjű kislányt látok a volt páromban. Egy terhet, amit éveken keresztül magammal hordoztam, egy követ, amit felvesz az útja során az ember, mely szép és csillogó, de egyre nehezebbnek tűnik. Egy kismacskát, mely cirmos és dorombol, de ahogy telik az idő belekap mindenbe, már engem is támad, tép. De megbocsátok neki sokáig, hiszen hozzám tartozik.
Aztán egy napon elkóborol, mással látom és rájövök, hogy csak vittem magammal az úton, sok szépet adott nekem, maradandót alkotunk együtt, de el kell engednem, el kell zárjam magamtól, hogy újra saját lábamon folytassam az utam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése