Hogy milyen csodákat tud ez a blogspot...
Elhúzott a sublótból egy bejegyzést, amit nem posztoltam. Nem posztoltam, mert féltem hogy megbántom vele a párom. Már nem félek. Már nem a párom. Szóval egy bejegyzés abból az időből, amikor még tehetetlenül feküdtem a kórházban a kemoterápia miatt.
---------------------------------
2013-03-16 Szombat
Tehetetlen vagyok most is, de másképp. Csirke nem fog örülni a mostani bejegyzésemnek. Bár mostanra olyan közönyre tett szert, hogy nem biztos, hogy akár dühöt ki tudok csikarni belőle.
Érzem, hogy feladta a szakdolgozat megírását ezen a pszicho asszisztens képzőn. Hamarosan leadási határidő lesz, sorakoznak a megíratlan házi feladatok, és a szakdolgozat sem készül. Ha direktben rákérdezek, akkor persze azt mondja, amit mindig: hogy nem adta fel. Ő soha.
Ha viszont arra kérdezek, hogy mivel haladt, mit tett, akkor nincs válasz. Az utóbbi napokban Zéti szoknyája alá bújik. De nem úgy, mint egy felnőtt, aki végiggondolja tetteit és annak következményeit és előállna egy tervvel, hogy mikor és hogyan fog tanulni. Úgy tesz inkább, mintha ez a probléma nem is létezne és engem zár ki inkább az életéből, mert rendszeresen emlékeztetem a problémára.
Csirke értsd meg, hogy csak Te tudod megírni. És meg tudod írni, ha akarod!
Ha viszont elbújsz a probléma elől, akkor borítékolod a saját kudarcodat. És neked most nem kudarcra van szükséged, hanem sikerélményre. Sok sikerre.
Az egyik pillanatban azt mondja, hogy nem adta fel, a másik pillanatban pedig azt, hogy "Hát ennyire vagyok képes". Amikor pedig legutóbb valamelyik blogbejegyzésben azzal vádoltam, hogy belekezd mindenbe, majd feladja, akkor pedig lehord, hogy ne írjak valótlanságokat róla a blogomban. Bárcsak én találnám ki ezeket és nem az élet hozná sorban! Hány fogadkozást hallottam, amikor belekezdtél a pszichológiába és a kétségeimet fejeztem ki a kitartásoddal kapcsolatban.
Vajon hány éves koráig fogod Zétit még arra tudni használni, hogy indokold az otthonlétedet? Mikor döbbensz rá arra, hogy vesztegeted az éveidet sorra? A munkába állástól való félelmed pont ugyanazon az alapokon nyugszik, ami miatt a pszichót is kezded feladni! És ez a kishitűség. "Hát csak ennyire vagyok képes"! És tényleg? Nem ugyanez a nő az, aki felnevelt 3 gyermeket? Nem ugyanez a nő az, aki két gyermek után könnyedén visszaállt a munkába és magabiztosan helytállt azokban?
Miért kell feladnod? Vedd már észre magad! Te sem akarsz kudarcot, ugye? Ne add fel! Itt vagyok, gyere és csináljuk együtt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése