Fogságban

2013-01-16 Szerda

Felgyorsultak az események. A hétvégén még a hosszú otthonlét édes reményében írtam a blogot, hétfőn már hívott a nővér, hogy legyek szíves szerdán befáradni. Most meg itt vagyok szerda délután és már le is folyt az első kör méreg.

Persze közben történt egy s más. Már hétvége óta a szülinapok és Csirkéék utazásának jegyében teltek a napok. Meg persze meg kell említeni a hóesést, ami egy kis színt (fehéret!) hozott a szürkeségbe.
Minden reggel ugyanúgy telik. A napot én indítom. Ötkor megébredek (kórházi megszokás). Bendzsi általában 6, fél hét körül lejön pisilni. Csirke beállítja a telefonját, hogy háromnegyed hétkor ébressze. Persze ez nem jelenti azt, hogy Csirke ekkor felkelne. Csak kezébe veszi a telefont, lenyomja, átfordul a másik oldalára, elnyom egy alig érthető morgást arról, hogy még túl korán van és alszik tovább.
Viszont a telefon zaja elég ahhoz, hogy a kölykök felfigyeljenek rá. Ezért hét óra körül lemasíroznak. Balu nem masírozik, hanem nagy döngés közepette, a fenekén csúszik le a lépcsőn. A döngést a gipsz okozza,  amint újabb lépcsőfokkal köt ismeretséget.
Lassan Csirke is ébredezni kezd. Rájön, hogy már megint kitoltak vele (azaz, hogy kitolt magával) és már késésben vannak. Elkezd idegeskedni. Közben Zéti valami miatt elkezd sírni. Az ok mindig változó, pl. hogy nincs kedve felállni, vagy felöltözni, vagy reggelizni, vagy valami ilyesmi. Ezen Csirke még idegesebb lesz. Közben Anyuka is próbál segíteni, de a szereplők jól elpróbálták előzetesen az előadásaikat (Csirke az idegeskedést, Zéti a hisztit), ezért sokat nem lehet segíteni rajtuk. (Vicces látni Anyukát, ahogy menteni próbálja a menthetetlent. Magamat látom kívülről.) Fél nyolc körülre már robbanásig feszül a helyzet. Nagy nehezen megreggeliznek a kölykök (Zéti és Bendzsi az oviban / suliban is kap reggelit, szóval nem is lenne szükséges az itthoni reggeli). Aztán jön az öltözés. Itt megint újabb hisztik szoktak lenni, pl. beakadt zippzár és ilyenek miatt. Aztán Anyuka elszalad a két gyerekkel, vagy Anyuka az egyikkel, Csirke a másikkal, mikor hogy. Általában épp odaérnek határidőre. Mikor hazajönnek és belépnek már általában lenyugodnak, Csirke ilyenkor még panaszkodik egy kicsit. Viszont még véletlenül sem állítja egy perccel sem korábbra a telefonját. És persze este is még 11-ig vagy filmet akar nézni, vagy ül a gép előtt, könyvet olvas. Aztán meg csodálkozik, hogy fáradtan ébred.
Tudom, hogy ez gonoszság. És az a kérdés is felmerül, hogy miért írom ezt le, miért nem próbálok meg beavatkozni. Már próbáltam. Próbáltam a szereplőket már korábban befolyásolni, próbálok mindig segíteni is, de magán a folyamaton nem tudok. Az egésznek az egyik gyökere abban rejlik, hogy Csirke soha sehova nem indul el a szükségesnél előbb. És mikor szükséges? Hát akkor, amikor már késésben vagyunk. Szóval ha korábban is ébredne valami miatt, akkor sem kelti a kölyköket és próbálja kicsit több időráfordítással normális útra terelni az eseményeket. Ha valamiért az egész csapat korábban kel, akkor Csirke betesz egy adag mosást, lefürdik, stb. De nem kezdi el a procedúrát.
Közben Putumayo zenét hallgatok. Olyan nyugtató. Csak ez a lüke kék lámpa ne világítana. És persze nem hoztam alufóliát.
Szóval menthetetlen a csapat. Néha mondogatom magamnak, majd más lesz, ha Zéti is felnő! A kutyafülét lesz más! A szereplőkben és szokásaikban (reggel morcosak, mindenki addig akar aludni, ameddig még elméletileg lehet) kódolva van a konfliktus. És persze én is részese vagyok a táncnak. Normál esetben (ami mostanában ritka, mert nem dolgozom) én is fáradtan ébredek, bennem van a feszültség, hogy oda kell érjek a munkahelyemre és ezért össze kell szedjem magam. Persze próbálok közben segíteni Csirkének is. De a bennem lévő feszültség morgásba vált át. És ekkor már minden szereplőben gyűlik a feszültség, amit az induláskor az előszobában érzünk meg igazán.
No nem azt állítom, hogy nálunk minden reggel összecsapások zajlanak, de azért nem szokatlan a kiabálás reggelente.

Most ide terelődtek gondolataim és nem írtam semmit a szülinapokról vagy Csirke utazásáról, sem pedig az új helyemről a kórházban. Sebaj, ráérek. Holnap folytatom!