Elmaradásban

2013-01-12 Szombat

Már jó pár nap eltelt és nem írtam nektek róla. Mostanában sok emberrel találkoztam, és mindenki azt kérdezi, mi van szegény Balázskával. Ezek szerint olvassátok a blogomat és ez jó érzés nekem.

Szóval Macó jól van. Elég hamar megbocsátott azért, ami történt vele és most éli az életét. Ugyan gipsz van a lábán (nem járógipsz, hanem fekvőgipsz), de ez nem zavarja a helyváltoztatásban, kúszik-mászik, fél lábon ugrál. Papa talált egy pár régi hónaljmankót a raktárának valamelyik sarkában és lerövidítette Balu számára, de Balu nem igazán barátkozott még meg ezeknek a használatával.
A legutóbb, amikor Balu orvosnál volt, azt mondták, hogy 28.-áig kell hordania ezt a zárt gipszet. Akkor majd újra megvizsgálják és eldöntik mi legyen vele. Balu most nem jár suliba, helyette mi tanulunk vele délelőttönként. Hát nem egyszerű egy kilenc éves kölyök figyelmét fenntartani és elérni, hogy ne hibázzon. Szerencsére a legtöbb tantárgyból csak gyakorlása van a már tanultaknak, új anyagot nem vesznek. Kifejezetten szereti a környezetet, olvasást. Sok odafigyelést és támogatást igényel viszont a matekban. Nem szabad túlterhelni, mindig kell neki egy kis szünet. Nagyon változó teljesítményt mutat, kedvfüggő, hogy mennyire hajlandó együttműködni és dolgozni.
Van némi előnye is a gipsznek, az egyik, hogy most már egészen megerősödött a másik lába, és huzamosabban tud azon állni, azon ugrálni. A másik, hogy a helyzetváltoztatás nehézségei miatt kétszer is meggondolja, hogy hova rohanjon és miért, ezért könnyebb rávenni helyhez kötött játékokra (pl. társas). A legutóbb, amikor egy 500 elemes kirakósba vágtunk bele, már ő is rakosgatott és keresgélt, pedig korábban nem igazán tudott a fenekén maradni. Hátrány persze, hogy be van zárva a négy fal közé, kevesebbet van a friss levegőn, de reméljük hamarosan megoldódik, ha majd már járhat.
Mindemellett jó neki itthon, voltak a héten látogatni az osztálytársai is. Jó hosszúra nyúlik idén neki a téli vakáció...

Macó után magamról. Én is jól el vagyok itthon, lényegében karácsony óta csak töltöm a pocakomat minden földi jóval. Csütörtökön voltam legutóbb a doktornőnél ambulancián. A vérkép szerint a vérsejt számok rendben vannak, de a májam még nem állt teljesen helyre, még mindig túl magasak a májenzim mutatók. Ezt korábban már vizsgálták és arra jutottak, hogy a máj nagyon lassan üríti ki a legutóbbi mérgezéseknél bekerült anyagokat. Ez persze azt jelenti, hogy a májam eléggé ki van már a kezelésektől, mert ez nem az első eset, már az előző ciklusnál is hosszú ideig tartott a mutatók normálisba rázódása. Mondta is most a doktornőm, hogy egyelőre nem kell befeküdnöm folytatásra, csak sunyítsak itthon, jövő héten még ambulanciára sem kell menjek. Úgy tűnik egyelőre, hogy itthon lehetek még egy ideig. Hogy meddig, arról majd szól a doktornő, ha eljött az ideje a becuccolásnak.
Egyébként nagyon meglepődtem legutóbb, mert a doktornő tanúbizonyságát tette annak, hogy olvassa a blogomat. Eddig is éreztem valami hasonlót, de amikor rákérdezett Balu állapotára, jólértesültsége felkeltette a figyelmemet. Így aztán kiderült a turpisság, minden világfájdalmam és meg nem értésem teljes részletességgel itt van a doktornő előtt. Érdekes, hogy amikor a nővérek megtudták, kicsit megváltoztak, vicceltek velem és kicsit talán jobb lett a viszonyunk. A doktornő is megértőbb az utóbbi időben velem, lehet hogy az is a blog hatása? Ebben az esetben minden betegnek javaslom, hogy írjon blogot! Sokkal jobb, ha szeretik az embert...

Most egy rossz élményemről. Hetedikére behívtak Tébányára a leszázalékolási vizsgálatra. Papa és Gyula is sokat mesélt előtte saját kapcsolódó élményeikről, mert mindketten voltak már rokkantnyugdíjasok. Nem sok jóval kecsegtettek, és ezt agyilag fel is fogtam, és valahol meg is értettem, hogy miért viselkednek úgy az orvosok, ahogy leírták, mégis sokként ért, amikor velem történt meg a dolog. Havas reggel volt, beültem piroscsíkba és átrobogtam Tébánya túlvégére mert reggel fél nyolcra hívtak be. A család még aludt, én korán keltem, hogy mindenképp ott legyek, és legyen elég időm kikaparni piroscsíkot a hóbol (nincs garázsunk). A hely, ahova hívtak igazi lepukkant szocreál egészségügyi intézmény, egy tömbház aljában. Nem könnyű megtalálni, én a közeli öregek otthonába tévedtem be elsőre, az tűnt inkább valamilyen szociális intézménynek. Végül onnan igazítottak el a tömbházhoz.
A falakon azok a jól ismert halványzöld csempék. Brrr... Leültem és vártam. És vártam még egy darabig, mert bár engem hívtak be elsőként, ez is csak fél kilenckor történt meg. Hogy addig mire is vártunk azt nem tudom, de mihelyt bekerültem nagyon sürgős lett a dolga a doktornőnek. Parancsokat osztogatott, kommandírozott. Megkért, hogy mondjam el, mi miatt is kérem a leszázalékolásomat, de láthatóan nem érdekelte túlzottan amit mondok. Később ki is derült egy megjegyzéséből, hogy számára a leukémia, mint alapbetegség volt fontos, az annak következményeként létrejött egyéb problémáim (szürkehártya, máj, stb.) nem érdeklik egyáltalán. Talán csak azért mondatta el velem a betegségeimet, hogy felmérje, milyen az elmeállapotom. Folytatódott a kommandírozás: vegye le a ruháját, feküdjön fel ide, sóhajtson, keljen fel, álljon lábujjhegyre, stb. Még a szokásosnál is embertelenebb volt az egész. Nem voltam más a szemében, mint egy munkadarab, amit meg kell mérni, be kell osztályozni. Mindezt sietségben, sürgősen  Úgy hogy előtte várakoztattak egy órát. Biztos azért kellett sietni, mert már egy óra csúszással kezdték a munkát. A végén gyors búcsú. Menet közben is folyamatosan diktált az asszisztensének, de a verdiktet szerintem már akkor mondta el, miután engem kitessékeltek. Nem töltöttem bent 15 percnél többet.
Egyetlen lehetséges "hibát" követtem csak el. Igazat válaszoltam arra a kérdésre, hogy van-e jogosítványom. Kövezzetek meg érte, és ha elveszik akkor én is nagyon mérges leszek magamra, de ilyen látványos és könnyen ellenőrizhető hazugságot nem akartam bevállalni. Nem állítom, hogy mindig és minden körülmények között igazat mondanék, de azért próbálom magam tartani a szavamhoz. És bár Gyula többször is felhívta a figyelmem, nehogy bevalljam, hogy van jogosítványom, mert elvehetik, végül az adott szituációban mégis bevallottam. Ez van. Ha ezek után a pár hét múlva érkező verdiktben elveszik a jogsimat, akkor így jártam. Vállalom. Az legyen a legnagyobb bűnöm, hogy nem tudtam hazudni egy orvosnak. Na mindegy.

Találtam képeket a telefonomon, ami akkor készült, amikor Balu kórházban volt:

Balu még a műtét előtt

Csirke se nyaralni ment

Aztán péntek-szombat Dobogókőn voltam egy céges workshopon. Nagyon jó volt megint a csapattal lenni egy kicsit. Most több alkalmam volt azzal a szűkebb társasággal lenni (Data Governance Business Unit), akikhez már hivatalosan tartozom a tavaszi átalakítás óta. Eddig sajnos inkább csak névleges volt az oda tartozásom, de lassan szeretnék beépülni, megtalálni a helyemet. Idővel ténylegesen visszaállni a munkába. Voltunk sétálni is együtt. Tetszik nekem, hogy ha akadt egy szabad óránk, akkor a társaság nem kiscsoportokra vált, és a fiúk se itták le magukat, hanem elmentünk kirándulni. Kicsit korosabb a társaság ez tény... Mint ismert, oda vagyok a kirándulásokért. Különösen azokért, amiken ilyen szép téli erdőben lehet barangolni!

Olyan idilliek szerintem ezek a felvételek. Szeretem beleélni magam újra. Mintha valami szakértő fényképész készítette volna őket egy csodagéppel, holott csak az én telefonom volt az eszköz.

Breaking news. Bad news. Most hívtak a kórházból, hogy szívesen látnának holnapután a kórházban. Van hely, kezdődne a kezelésem következő köre. Nagyon fáj. Most érzem csak igazán, mekkora élmény egyszerűen csak itthon lenni a kölykökkel és tanulni, játszani, vagy csak tenni a semmit. Hiányozni fognak. Még persze próbálok harcolni, hogy hátha maradhatnék még pár napot. Csütörtökre szervezett Csirke valami szülinapi bulit, de valamit akart vasárnapra is (akkor lesz a tényleges születésnapom), de nem hajlandó mondani róla semmit. Most elszomorodtam egy kicsit. Nem is kicsit. Jaj, de semmi kedvem megint egy hónapig a fehér falak között ülni!