2013-03-13 Szerda
Már napok óta nem írtam, mert mostanában talán nem éreztem olyan érzelmeket, melyek írásra fakasztanak. Közönnyel veszem tudomásul a kezelésemet, közönnyel élem a napjaimat, közönnyel veszem már az unalmat is, ami mindennapi lakótársam.
Egy srác indította el most ezt a beszédfolyamot. Egy srác, akivel múlt héten még együtt nézegetjük a laptop képernyőjét és vitatjuk meg az egyik online játék működését, problémáit. Napokon keresztül összefutok vele a folyosón, beszélgetünk, csevegünk. Értelmetlen apróságokról, de így is megismerem, elkezdem barátnak tekinteni. Fel is nézek rá, amikor látom, hogy a sok kórházban töltött napján hogyan foglalja le magát. Nem tudom pontosan milyen betegsége van, de őt szinte soha nem engedik haza, ha igen, akkor is csak napokra. Ha valaki, akkor ő tudja, hogy milyen itt ÉLNI. ÉLNI!
A nővérek pultjánál lebeg egy lufii, a szalagjára rá van kötve egy halacska, amit ő készített, vágott, ragasztgatott apró kicsi vezetékekből, megmaradt szerelékekből, ha úgy tetszik kórházi hulladékból. És az a halacska ÉL! Ahogy a folyosón a huzat fújja, vándorol fel s alá. Most már le lett horgonyozva, mert zavarta a nővéreket, az arra járókat. Van még egy rakás apró dísz (emberke, virágok, stb.) is ott egy kis polcon, mind a srác kezét dicséri. Tud alkotni tud élni ezek között a fehér falak között is és a maga nemében talán boldog volt.
Legalábbis persze csak annyira, amennyire itt lehet. Sorstárs. Sortárs, aki veszi az akadályokat, a kezelés után kezeléseket, él és kitart mindennel szemben. És ma olyan állapotban láttam, amiben nem jó embert látni. Nem tudom persze pontosan mi a baja, meg a nővérek is nagyon szótlanok vele kapcsolatban, de nagyon ki van ütve. Úgy tűnik, a testét kezdi legyűrni a kór. Persze csak a testét. Mert mi, gyakorlott kórházlakók hozzá vagyunk szokva, hogy lerombolják a testünket hetekre, de a lélek kitart. A lélek hisz! Nem vallásról beszélek. Hitről. A tudatban ott van, hogy fel fogok állni, minden helyre fog jönni. Csak a testem most nehezen bírja. Épp költöztetik szegényt a nővérek a folyosó végéről ide a nővérszoba elé, mert folyamatos felügyeletet és azonnali beavatkozást igényel. Azt mondják, vért is hányt. Azt mondják, hogy a rák már mindenütt jelen van a szervezetében. Régen amikor erről beszéltünk ő is mondta ezt, de csak félvállról és mivel látszólag jól volt és nem szívesen beszélt róla, inkább hagytam.
Hihetetlen dolog ez a rák, ahogy belülről szed szét, és még a legmodernebb eszközökkel sincs biztos gyógyulás. Megkergül a szervezet és szép lassan elpusztítja önmagát.
Szorítsatok neki! Az ember a fontos. És itt van egy ember, aki megérdemli, hogy gondoljunk rá. Az előbb beszéltem vele, nehezen beszél, nem tud artikulálni. Nehezen értem amit mond, de tisztán értettem azt, amikor azt mondta, hogy eltelik egy hét vagy kettő és túl lesz rajta, majd legyint a kezével. Én nem tudom hogy pontosan milyen állapotban van, de remélem még helyrejön. Remélem, hogy két hét múlva megmutathatom neki a blogot s nevet majd rajta, hogy hogy elérzékenyültem. Áhhh Nem is tudom mért lovaltam most ennyire bele magam. Talán az ütött meg, hogy milyen hirtelen történt minden. Egyik nap még kint ténfereg a nővérkéknél, csacsog, alkot. Másik nap pedig fekszik tehetetlenül. Ilyenkor tudom megérteni a nővéreket, hogy feladják egy idő után az itteni munkát. Hát nem leányálom az biztos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése