Hiánypótlás

2013-03-19 Kedd

Többen hiányoltátok már a blogot. Azt kell mondjam, hogy egy kicsit kiégtem blogírás szempontjából. Kevés dolog történik velem és azokról nehezen írok.
Másrészt pedig az elmúlt egy-másfél hét a szobanövény állapot megéléséről szólt, a teljes agyi nihilről, amikor kielégít, hogy online stratégiai játékkal játszom, meg lüke sorozatokat nézek. Talán most már végéhez közelít ez az időszak, most hogy már lassan a sejtszámaim növekvő tendenciát kezdenek mutatni. Abban van a reményem, hogy vagy e hét pénteken, vagy inkább jövő hét elején hazaengednek végre. Nem sietek nagyon, mert otthon Bendzsi elkapta a vírusos fertőzést Csirkétől és Zétitől, nem szeretném én is elkapni tőlük. Akkor szeretnék hazamenni, amikor jó eséllyel otthon is maradhatok két hétig és nem kell pár nap múlva egy vírussal visszarohannom. Szóval inkább megvárom, hogy felfussanak a sejtszámok.

Képzeljétek mi történt ma velem. Elfelejtettem a jelszavamat a számítógépen. Ritkán kell használni, mert a gép megjegyzi és van ujjlenyomat olvasó is rajta, de olyan még nem történt velem, hogy komplett kiment volna egy ilyen fontos dolog a fejemből. Megemlítettem a doktornőnek, mire ő azzal reagált, hogy sajnos ez egy ismert mellékhatása a kemoterápiának és ugyan fog még visszajavulni a mostani állapotomhoz képest, de már nem lesz sosem olyan jó, mint azelőtt, fénykorában. Más oldalról nézve a dolgot ez tök jó, mert ha nem találom a kocsikulcsot vagy elfelejtem valakinek a szülinapját, most már tudom mire fogni. :-)
Egyébként az elmúlt hetekben ha valami fontosat olvastam, elemeztem, menet közben jegyzeteket készítettem magamnak, mert mire a végére érek elfelejtem az elejét. Régebb nem volt ilyenre szükség, jól és könnyen memorizáltam a dolgokat.

Mondanám, hogy kórházban nem történt semmi eget verő, de ez sajnos nem igaz. Ruszlán barátom, a srác akiről a legutóbb írtam, elment közülünk. Várható volt és én lélekben már feldolgoztam az egészet, amikor még küzdött az életéért, de akkor is sokként ért a dolog. Nem könnyű egy barátot elveszteni, ahogy Anikó mondta, nem is lehet ezt igazán feldolgozni. Akárhogy is, itt maradt utána egy vigasztalhatatlan kishal a lufin, és még néhány bábú, amit ő készített. Emlékezünk rád, Ruszlán!

Mit mondjak még? Nagyon jól esett, hogy ma ketten is meglátogattak. Délelőtt Schlakker Adri járt erre, mert szegényt megműtötték. Sokat beszélgettünk erről-arról, a betegségről, gyógyulásról, munkáról és kicsit a politikáról. Jó volt. Aztán volt egy órám szabadon, ami alatt bekaptam pár falatot (meghatározhatatlan leves volt krumplis tésztával). Az egészben a legjobb az uborka volt, amit a krumplis tésztához adtak. :-)
Délután pedig Csorvási Ági látogatott meg, aki, mint kiderült, a közeli Merényi kórházban gyakorol mostanában, és ezért útba estem neki. Vele is jót beszélgettem és kártyáztunk, meg sétáltunk is. Pont úgy, mint valamikor az elején.

Nagyon sajnálom, hogy ezt kell mondanom és tényleg nem szemrehányást akarok tenni senkinek, mert megértem, hogy egy ideig egyfajta szenzációnak számított a megbetegedésem és most már pedig visszaszürkültem a rengeteg ismerős közé, de mostanában rettenetesen el vagyok hanyagolva. Ahhoz képest, hogy az elején naptárat kellett vezessek a látogatókról és mindenki időt töltött velem (még társasoztunk is), mostanában nagyon megfogyatkoztak a látogatók. Ezért tudom igazán megbecsülni azokat, akik még veszik a fáradságot és lassuló ütemben ugyan, de azért még felbukkannak. Talán nem kéne ilyeneket írnom, mert rengeteg dolgotok van és örültök neki, hogy velem minden rendben. Talán. De mégiscsak arról akarom, hogy szóljon ez a blog, amit ténylegesen érzek, még ha ezzel meg is bántok embereket.

Ami még sokat rontott a kedvemen, az a rehabilitációs ügyem állapota. Alig egy hete (1 hónap késéssel) kaptam meg a határozatot, amiben elutasították az igényemet, arra hivatkozva, hogy nem kerülhetek a rokkantsági eljárásba, mert kereső tevékenységet végzek. Mint kiderült, ez alatt azt értették, hogy a bétém beltagja vagyok, ahol ügyvezetői feladatokat látok el. Az a tény, hogy a bété gyakorlatilag tetszhalott, nem befolyásolja őket. Ezért aztán most alakíthatjuk át a bétét is, hogy kapjak végre valami apanázst. ugyanis január 18, a táppénzes egy év lejárta óta semmilyen támogatás nem érkezik.
Imádom a magyar bürokráciát!

Nem tudom mit írjak még. Sokat játszom. Ez biztosan nem jó példamutatás a nyiladozó csipájú nagy fiaim számára, de jó időtöltés nekem. Elüti az időt, ergo kevesebbet unatkozom. Ja, és jó ott a közösség, bár persze teljesen virtuális, de kvázi-barátokat ismertem ott meg, akikkel együtt harcolunk, együtt építünk, úgy ahogy a jobb projekteken is tettem régen a munkámban. Jó kis csapat van és ez sokat dob a játék élvezetén.

Nnnnna, hát talán mára ennyit, remélem holnap is ráveszem magam és írok nektek.