2013-06-02 Vasárnap
Ma találkoztam egy hölggyel, akit már többször láttam a folyosón és köszöntünk egymásnak. Volt már kopasz, mint én, járt illegve billegve, mint aki most akar felborulni, mint én- Pont a közelmúltban tettem. Szóval valahol a testvérem ebben a harcban. Beszélgettem vele és kiderült, hogy 5év tünetmentesség és aztán újra kezelés után most újabb kezelésre jött vissza, lassan már annyira elmérgesedett nála a leukémia, hogy csak itt van út. DE tudjuk tudat alatt mindketten, hogy itt sincs út. Akinek már újra megjelenik a betegség a szervezetében, azzal egy próbát tesznek, hátha az újabb szerek meg tudják menteni de aztán elfogy az idő, lejár a homokóra, indul a hajó, amiről nem lehet lemaradni, mégsem késik el soha.
Ennyi az élet. Itt fejeződik be a négy fehér fal között, itt kapaszkodunk bele mindannyian, hogy a végén a statisztikákat rontó számocska maradjon csak belőlünk. A halál itt jár a falak között.
És ha most majd egy-két hét múlva végre hazaengednek így kell tekinteni az életre. Kikerültem a betegség ölelő karmaiból, de mostantól aktívan futnom kell előle. Lehet mondani, hogy előre! és pozitív jövőkép és aki ismert tudja meg is van bennem ez. DE az életemet egy komplett új paradigmába kell helyeznem és minél inkább kihasználni a kölcsönkapott időt.
Megpróbálni nyomot hagyni a gyermekeimben és az emberekben akik körülvesznek, mert így vagy úgy, de Ők, azaz Ti vagytok, aki emlékezni fog.
Ez nem negativizmus. Ez valós racionalitás. Ismertek (talán), racionális vagyok és leszek.
Na, csak ezt akartam már elmesélni, még majd holnap folytatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése