Éledezek

2013-02-05 Kedd

Kicsit csendesen telt az elmúlt két hét itt a kórházban. A csend és a nyugalom jó dolog, de ha én vagyok csendben és nyugalomban, akkor ott valami nem teljesen kerek. Azt kell mondjam, hogy szépen leépített az értelmi képességeim minimumára ez a legutóbbi kezelés. Más, komolyabb, konkrét bajom viszont nem esett, szóval vehetjük úgy is, hogy jól telt az elmúlt időszak.
Most viszont, hogy kezdek kiemelkedni az együgyűség mocsarából, mégiscsak zavar, hogy mennyire nem csináltam semmit napokon át. Persze csináltam. Mert filmet néztem, de egy nem sok, annyit se tudnék felidézni belőle, hogy mit láttam. Könyvet is olvastam, de az abból kiolvasottak is az enyészeté lettek. Meg persze fejtettem Sudokut, amivel legalább valami kis maradandót alkottam, mert beírtam a számokat a rejtvényújságba. :-)
Mondtam volt, kezdek kiemelkedni. És ez így is helyes, mert még mindig hadilábon állok a tartós fejtöréssel, de legalább már oda tudok figyelni valamire, egy koncepciót tudok összerakni a fejemben és az újabb olvasott információdarabkákat ehhez az építményhez próbálom kapcsolni.

Szellemileg tehát kezdem összeszedni magam. Fizikailag viszont még csak most kezd tudatosodni, hogy mekkora gáz van. Kábé másfél hete ugyanis nem mozdultam ki. Ezt a bezárkózást a legutóbbi vita után önkorlátozásként vállaltam, hogy ha lehet ne kapjak össze megint valami hülyeségen az orvosokkal. Viszont a másfél hét igen romboló hatású volt a mozgékonyságomra nézve.
Először tegnap éreztem, amikor CT-re vittek, hogy a rövid mozdulatsor, ami ahhoz kell, hogy az ember beemelje magát egy személyszállító kisbuszba és közbe lehúzza a fejét, majd végül becsukja az ajtót, nekem egyszerűen meghaladja a képességeimet. Eddig ha szállítottak valahova, általában voltam olyan kondiban, hogy ezt az alap mozgássort kivitelezzem segítség nélkül. Most kifejezetten oda kellett figyelnem, hogy ne verjem a fejem az autóba és a tetejében még elkerüljem azt, hogy a lábam beleakadjon a küszöbbe. Tudom, hogy ez zöldségnek hangzik, de nem az. Van olyan testi-szellemi leépülés, ahol ez nem megy biztosan, csak ha odafigyel az ember.

Sajnos a sejtszámaim is legalább olyan felemásan javulnak, mint a fizikai és szellemi állapotom. A fehérvérsejt már szombat óta megnyugtatóan és trendszerűen emelkedik. Tegnap már meghaladta a 0.5-ös értéket a neutrofilek száma, ezért már közösségbe engedhetőnek minősülök. Biztos-ami-biztos még a tegnapi napot is idebent töltöttem, csak ma kértem először kimenőt. A vörösvérsejtek és a vérlemezkék viszont még mindig esnek. Folyamatosan kapok pótlást belőlük. Márpedig amíg legalább nem stabilizálódik a helyzetük, addig nem fognak hazaengedni. Ugyanis ezek hiányában is súlyos életveszélyes helyzetek alakulhatnak ki, és a vérképemet nem tudjuk otthon követni. Így hát lehet, hogy megint hiába reménykedek egy e hét pénteki hazaengedésben, ha addig nem áll meg a zuhanás.

A hétvégét bár jó lenne már a családdal tölteni, de a saját stabilitásom fontosabb a gyors találkozásnál. Főleg ilyen szipogós időben. Tegnap és ma is volt szerencsém emberek közé tévedni és a kórház viszonylagos vírusmentessége után meglepő volt az a sok szipogó, krákogó ember odakint. Tényleg csak akkor szeretnék kikerülni, ha már nagy biztonsággal védett vagyok.

Tegnap egyébként CT-n voltam. A doktornő mondta, hogy akar egy státuszt látni a lépemről, májamról, vesémről, hogy van-e valamilyen tapintható és nem érezhető gond, azaz hogy lássuk, hogy 8 kemoterápiás ciklus után milyen állapotban vannak a szerveim. Tegnap megvolt a CT, ma a doktronő már ránézett, de azóta nem találkoztam vele. Holnap fogom kikérdezni, hogy mit látott rajta. Gondolom semmi komolyat, mert akkor bejött volna elmondani, hogy tudjam, ha valami nincs rendben. A másik ok, ami miatt abban bízok, hogy nem volt semmi elrettentő a CT eredményében, az az, hogy a doktornő kiengedett boltba. Ezt még én kértem tőle a reggel, mert látom, hogy a családomnak most bonyolult a látogatásomat megszervezni és egyébként is vágytam már egy kis mozgásra. Ezért elmentem a közeli Reál boltba és beszereztem néhány csemegét. No nem volt éhenhalási veszély, mert valami ennivalót mindig hoznak a standard kórházi csatornákon, de annak változatossága és fogyaszthatósága némi kívánni valót hagy maga után. Nem így a bolti kaja, amivel kicsi feldobhatom a napjaimat.No nem nagyon, mert így tél közepén sajnos nem nagyon kapni értelmes zöldséget, gyümölcsöt, de azért mégis. Sok kaját sem mertem venni, mert félek attól, hogy felét haza kell majd vinni.

Egyébként nagyon jól esett a séta, este még elmegyek egy kicsit itt a kórházban is sétálni. A lábaim visznek a megszokott mozgás szerint, csak most így az ágyban ülve érzem, hogy az izmok, inak számára ez a kis terhelés is érezhető volt.

Holnap térnek haza Csirkéék. Erről eddig nem igazán akartam írni, mert fene se tudja, hogy kik olvassák a blogot és annyi bolondságot lehet hallani az internetet olvasó rablókról. Szóval az elmúlt két és fél hétben üresen állt a családi ház, mert Csirke kiment a tesójához Spanyolba, én itt ülök a kórházban, a gyerekekre pedig a nagyszülők vigyáztak. Kutyánk persze már rég nincs, így rá nem vigyázott senki, de a halakat el kellett költöztetni Papáékhoz, mert nagyon lehűlt az épület. Ki volt kapcsolva a fűtés, a hűtő. lényegében minden. Kíváncsi leszek érezhető-e majd valami megtakarítás a rezsiszámlákon.
Érdekes lesz majd újra életet lehelni az elhagyott otthonba. Remélem mire én hétvége felé hazatérek már minden a régi fényében fog pompázni. (Ez persze erős költői túlzás, mivel a három gyerekből és a szüleik rendetlen mivoltából fakadóan nálunk sosincs teljes rend. A rend a mi családunk életében csak átmeneti, tűnő jelenség. Olyan mint a hullócsillag az égen. A tudat nem befolyásolja a tetteinket. Így is mindig elégedetlenkedünk, hogy milyen rendetlenség van a házban és hogy a kölykök mindent széthagynak.)