Feltételes szabadlábon

2012-05-02 Szerda

Ma kisebb fajta csoda történt a kórházban. Igazából én sem mertem hinni benne, hogy esetleg ma tényleg hazaenged a doktornő, de megtörtént!
A tegnapi vérképem is már kielégítő eredményeket mutatott, a maitól azt vártam volna, hogy ne essen. sajnos ez nem teljesült, mert a vörösvértestek száma minden vudu mágiám ellenére esett. Ennek ellenére engedett ma délután el a doktornő (valószínűleg azért, mert közben a fehérvérsejtek tovább emelkedtek, már bőven a normális szinten vannak).
A legfontosabb feltétel, hogy pénteken reggel hétkor vissza kell menjek a kórházba, hogy vért vehessenek. A doktornő szeretné látni, hogy a sejtszámok hogyan alakulnak, ezen belül őt természetesen leginkább a fehérvérsejtek száma érdekli. Ugyanis az utóbbi napokban fehérvérsejt-szaporítót kaptam szuri formájában esténként. Ha elhagyjuk ezt a szurit, akkor sem szabadna leesni a fehérvérsejtek számának.

Mivel napok óta most volt először, az időközben felgyűlt egyéb kérdéseimet is a doktornőre zúdítottam.
Egyik kérdésem arra vonatkozott, hogy a Martfűi pihenési lehetőséget szerinte inkább most, vagy inkább a most következő fázis után használjuk ki, tekintve, hogy azt június 30-ig fel kell használnunk?
A válasz szerint azt, hogy a következő fázis pontosan miből is fog állni, ők döntik el a most következő szünetem végén. Ezért nem tudja megmondani, hogy mikor lesz következő szünet. Ez kicsit ellentmond annak, hogy én a közlönyből kiolvastam az összes további kezelés tervét is, de az csak egy részleges egyezés alapján talált eljárás, senki soha nem mondta, hogy azt is fogják rajtam végrehajtani. Magyarul elfogadtam a doktornő mondását és akkor a mostani szünetben megyünk Martfűre.

Másik kérdésem arra vonatkozott, hogy lehet-e szó arról, hogy a nyáron legyen egy viszonylag hosszabb szabadság is. Én a magam részéről 4 héttel indítottam az alkut. A legutóbb 2 hétre voltam szabin, tehát ez volt az ő indulópontja. Ő a 4 hetet komplett kizárta, majd két és fél hétig merészkedett, ami lássuk be nem egy nagy engedmény, de már legalább közelít. Esélyesnek látom az alapján a 3 hétben való megegyezést. Hogy pontosan mikor is lenne ez, arról nem beszéltünk, de ha majd eldöntik, hogy milyen módon terveznek kezelni a jövőben, majd eldől ez is. Remélem nem csúszik szeptemberre...

Szóval a doktornő hazaengedett. Mivel pénteken vissza kell mennem és akkor még alkothat olyan mondást, hogy bent kell maradnom a hétvégére (Ó, bárcsak ne így lenne!), ezért most nem hoztuk haza a cuccot, csak a legszükségesebbeket mozdítottuk.
Papa hamar fel is ért értünk. (Ja, persze, nem említettem, hogy a mai vendégem Mama volt délelőtt.) És  se perc alatt haza is jutottunk. Papa és Mama visszaúton szokás szerint erősen agitáltak, de a kórházban már olyan Zen-állapotba kerül az ember, hogy nyugodtan végig tudtam hallgatni őket visszaszólás nélkül. Ilyenkor ez a legjobb megoldás.
Itthon nagy üdvrivalgás fogadott (amit el is vártam :-). A kölyköket jól megölelgettem és persze Csirkének is jutott az ölelésből és a pusziból. Nagyon szeretek itthon lenni.
Közben persze mosolygok, mert jó ezekre a dolgokra emlékezni. Százszor többet adnak, mint akár száz kórházi nap, akkor is ha süt a nap és hagynak sétálni. Visszaemlékezve a kórházi élet szürke és fárasztó az itthoni léthez képest.
Hogy mit csináltam még itthon? Hát, először is megcsodáltam a kertet. Szépen nőnek, szárasodnak a kikelt növények és Csirke nagyon szép kis virágoskertet rakott össze.
A kert után játszottam a két kisebbel. Baluval azért nem, mert angol órája volt, elvitte Mama. Egészen egyszerű játékot találtunk ki. Zéti kihozta az összegyűjtött kindertojásos kacatokat. A dobó (ezt a szerepet először én, majd Zéti látta el) megvárta, míg a többiek becsukják a szemüket és eldobott a fűbe néhány műanyag-figurát. A húsvéti tojáskeresés mintájára meg kellet keresne az elgurult figurákat. Természetesen Bendzsi nyerte mindig a játékot, Zétivel szemben azért, mert nagyobb, velem szemben pedig azért, mert gyorsabb. (Szó-ami-szó nem vagyok egy kapkodó idegbeteg mostanában).
Miközben játszottunk lassan átért Tatabánya felől hozzánk is az a vihar, ami már megáztatott egyszer minket, amikor még hazafele hozott Papa. Ugyan többször szemerkélt egy kicsit, meg gyönyörű fényhatásokban volt részünk, amikor a naplemente idejében a napocska bevilágított a felhők szoknyája alá, de sajnos komolyabb eső nem esett.
Az erő riogatásának hatására aztán bejöttünk az eresz alá és nekiláttunk társasozni. A választott játék a Szuperfarmer volt, ami jó választás, mert már Zéti is játszik, de még Bendzsi és Balu is élvezi. Sajnos nem játszottuk végig, de nagyon vezett Bendzsi. Azért szakadt félbe a játék, mert valami ólmos fáradtság tört rám. Lefeküdtem és 15 percet aludtam, de ez elég volt, hogy elűzze a fáradtságot. Talán a vörösvérsejtekből volt kevés, vagy tiltakozott a szervezett, mert a szokott időben nem vacsoráztam? Ki tudja, a lényeg, hogy elmúlt, 15 perc után hamar felkeltem és magamhoz tértem. Ezután már csak vacsi, és a lefekvés előtt óhatatlanul előkerülő házi feladatok foglalkoztattak minket.
Vacsira én egy óriási és ízletes hamburgert kaptam Csirkétől, sok salátával és minden földi jóval. Fel is faltam persze, így már csak a telítettség-érzet maradt nyomnak utána.

Na jó, kezdek fáradni, és halkan sírdogálok itt a blog írás közben. A sírdogálás oka még mindig az allergia, remélem ez most rendeződik, hogy hazatértem.

Legyetek jók, igyekezek majd a legutóbbi szabim alatt tapasztaltaknál gyakrabban írni nektek!