Első hónap

Most egy hónapja, hogy Ildikó bejelentette, hogy szerelmes egy másik férfiba. Gondoltam számot vetek, hogy mi hogyan alakult ez alatt az időszak alatt.
Az első hét, majd a hazajövetel utáni egy hét voltak a legzűrösebb időszakok számomra. Az első héten nagyon meggyötört a tudat és a lelkem nagyon küzdött az ellen, hogy elfogadja az elkerülhetetlent. Majd a második hét békés nyugalomban telt, vártam mi lesz ha hazajön. A harmadik héten gyakori összeütközéseink voltak, amik nem tettek nekem jót. Végül elfogadtam és beláttam, hogy nem tudok vele zöld ágra vergődni, hogy minimalizálnom kell a találkozásaink számát, mert már nem értjük egymás szavát és nem tudunk együttműködni.
Pedig egy ideig hittem abban, hogy ha már nem leszünk egy pár, akkor legalább lehetünk barátok, akik együtt tudnak törődni a gyermekeikkel, még ha külön is váltak. Azt hittem, hogy én tudom másképp alakítani az eseményeket, hogy ne váltson utálatba a kapcsolat.
Tévedtem. A jó szándék nem elég.
Mostanra elég fagyos a kapcsolatunk Ildikóval a gyerekek körüli legfontosabb kommunikációra szűkült. Ez nem szokatlan, volt már ilyen akkor is, amikor még azt hittem, együtt vagyunk.
Szívből örülök, hogy talált magának szállást és hogy a hétvégén költözik. Pozitívan nyilatkozik a saját jövőképéről, de ha megemlítem az anyagi jellegű tartozásait, akkor bedurvul. Pedig én fizettem a Camino-ját és szeretném viszontlátni azt az összeget, amit még nem adott vissza.
Sokat javult a lelki állapotom az utóbbi időben és ebben nagyon sokat köszönhetek a gyermekeimnek. A két nagy az első perctől fogva kiállt mellettem és ez nagyon sokat jelentett nekem. Zéti sokáig nem fogadta el, hogy Mami elmegy, de mostanra rendeződött az ő helyzete is. Látszólag minden rendben a lurkókkal, persze nem tudom megmondani, hogy mi is megy végbe a lelkükben és annak milyen hatásai lehetnek, például a párválasztásukra évek múlva. Szeretném ha boldog kapcsolatokat alakítanának ki és megélnék azt a fajta boldogságot, amiből nekem is jutott, amikor ők még kicsik voltak. Büszke apa lehettem és hajtott az a tudat, hogy mindent meg kell tennem a családomért.
A szünet egy részében elutazunk Prágába és megint pár napot világot látunk. Ezalatt Ildikó elköltözik és reményeim szerint felszabadul néhány szekrény, amikre már régóta szükség lenne, hogy minden fiú cucca csak a saját szobájában legyen. Ne kelljen benyitni Baluhoz, amikor Zétinek szüksége van egy zoknira.
Aztán jönnek úgymond a szürke hétköznapok. Télen mi nem nagyon szoktunk utazni, több idő marad együtt, itthon lenni. Olvasgatni, játszani, tanulni. Tanulni annál is inkább, mert hamarosan Bendzsi és Zéti is felvételizik.
Nincsenek nagy terveim a hétvégékre, de biztosan fogunk néha azért kirándulni vagy futni is.
Szóval ez a jövőképem. A béke és a nyugalom. Az Ildikó által okozott állandó feszültség nélkül sokkal könnyebb lesz ezt fenntartani.

Semmi különös

Szerencsére kezdenek a dolgok rendeződni bennem. Kezdem megérteni, hogy értékes ember maradok attól függetlenül, hogy az ex párom már nem szeret. Érdekes, hogy az ember hogyan definiálja önmagát és mennyire nehezen tud váltani a definíciók között.
Eddig a párommal együtt éreztem magam kereknek, vele megosztottam minden kis gondolatot, dilemmát. Meghallgattam a véleményét és a legtöbbször figyelembe is vettem azt. Ha egy problémára nem tudtam a megoldást, akkor lehettem lusta és hagyhattam, hogy megoldja ő.
Ma már nincs így. Tudom, hogy csak magamra számíthatok igazán. Ha valami nem működik, ha valamit nem csinálok igazán jól, akkor abból majd tanulok.
Vannak egyértelmű hibáim, hiányosságaim. Amolyan genetikai vagy rendszerhibák. Rémületesen rossz a névmemóriám, de minden mást is elég hamar kidobál az agyam, ha nem forgatom, ha nincs rá szükség. Ezért van az, hogy rendszeresen megesik velem, hogy emberek köszönnek az utcán, megszólítanak, esetenként örülnek nekem, én viszont állok bambán és próbálok úgy tenni, mintha tudnám kiről van szó, de közben persze fogalmam sincs. Ilyenkor a legjobb módszerem az, hogy figyelem mire kérdez rá, mert valószínűleg az volt az összekötő kapocs.
Egyébként kezd egyfajta rend és béke kialakulni itthon. Ildikó építi új világát, egyelőre még itt van a tetőtérben, de hamarosan elköltözik.
Balu egy csoda számomra. Talán túlságosan céltudatos is számomra, legalábbis nem ezt várnám egy tinédzsertől. De ő kicsit más. Nem eszik sokat. Konkrétan alig eszik valami normális kaját. Soha nem látom tanulni, de mégis jó jegyeket hoz haza. Nem kiemelkedőket, de olyat, amihez azért oda kell figyelni és ki kell hozni magadból a tudást. Eközben a látható idejének 90%-át a gép előtt tölti, grafikai tervezéssel, kiadványtervezéssel és eseményszervezéssel foglalkozik. Mellesleg politizál is, de az a vonal mostanában nem olyan erős.
Bendzsi ezzel szemben még mindig álomvilágban él. Már kezd nyílni a csipája, egyre több valódi témát hoz fel a beszélgetés közben, már nem csak az animék vannak fókuszban, hanem ezen a héten például egy genetikai videósorozatra talált rá és minduntalan arról mesélt. Szétszórtsága mit sem változott, ugyanolyan lusta és szeleburdi, mint volt. Én viszont látom benne a fejlődést, azt hogy akarna ő változtatni magán, de nehezen gyűri le kényelem-szeretetét. Remélem, hogy sikerül majd a felvételije és jó suliban folytathatja nyugis életét.
Zéti megint egy külön világ. Persze most volt a szülinapja, és sok volt most a mozgás körülötte amúgy is, de valahogy úgy érzem, hogy ő az egyik legstabilabb a három gyerek közül. Mindig változik, mindig kicsit más, de összességében mégis önmaga marad. Benne is megvan egy nagy adag lustaság, de ez nála tudatossággal párosul és jó kommunikációs képességekkel. Ezért könnyen a maga oldalára tudja állítani az embereket. Az iskolában jól érzi magát, érzésem szerint nagyon jó helyen van. Sajnos vége van a 4 évnek idén, szóval ősztől felsős lesz és ott teljesen új tanárok, új rendszerben tanítják majd. Én nem féltem a kölyköt, meg fogja találni önmagát.
Az apjuk? Jól van. Kezdi összeszedni magát. Kicsit kopaszodik. Keresi az embereket, akikkel jó lenni és lehet beszélgetni.

Köszönöm

Csak egy gyors köszönömöt akarok rebegni az egész kis családnak, de leginkább Ildikónak és Zétinek a mai szülinap szervezésért. Szerintem nagyon jól sikerült, én személy szerint nagyon jól éreztem magam és amennyire észrevettem minden résztvevő boldogan távozott.
Szóval köszönöm, mert nélkületek nem ment volna. Emlékezetes, szép délután volt ez, az ilyenek építik a lelket.

Zavar ez a nő

Egy olyan nap van ma, amikor minden lehetne szép és kerek. De mégsem az.
Itthon maradtam máma, nem megyek fel dolgozni Pestre, hanem a távolról teszem a dolgomat. Néha jól esik, kvázi pihenő napok ezek, mert nem annyira kötött az időbeosztás, több idő juthat másra.
Csakhogy ez a más a gyerekek hiányában Ildikó, mert ő az, aki mellettem sürög-forog, készül a szülinapra, főz-mos-takarít. Ennek alapvetően örülök, de már jeleztem felé, hogy nem a házfenntartásban szeretném ha kivenné a részét a jövőben, hanem inkább a gyerekeivel foglalkozzon.
Ha már itthon van ő is meg én is, időnként szóba elegyedünk. De abban köszönet nincs, amit hallok. Állandóan a múltat hánytorgatja fel, a fájdalmait, a nehézségeit sorolja és azt az érzést kelti bennem (sőt ezt ki is mondja), hogy én nem támogattam őt kellően a különféle ügyekben és ezért sodortam őt ezekbe a számára kellemetlen szituációkba. Arról nem szól a fáma, hogy ő mit rontott volna el, vagy hogy milyen tanulságot kell levonjon a saját maga számára.
Amikor rákérdeztem, hogy az én hibáim elemezgetésén túl gondolkozott-e valaha azon, hogy neki miben kell volna másképp cselekednie vagy mit kellett volna másképp megközelíteni, az a választ adta, hogy nem kell gondolkozzon, mert ő ezeket már TUDJA!
Szerintem az a legbutább és legéretlenebb felfogás, ha azt gondolod, hogy egy adott témában már mindent tudsz, és nem kívánod fejleszteni a tudásodat, a gondolkodásodat, egyszóval magadat. Ez egy bezárkózás, egy olyan blokk, amit sajnos Ildikó egyelőre nem is realizál.
Miután órákon át gyötört engem ezeknek a múltbeli eseményeknek és a rá vonatkozó hatásuknak a felhánytorgatásával, azt találtam mondani, hogy hagyjon békén és ne folytassa tovább. Erre megkaptam azt a választ, amit az utóbbi években oly sokszor: veled nem tudok semmit sem megbeszélni!
Hát tudod mit kedves Ildikó? Ne is akard, mert én nem akarom, az biztos...

Egyedül

Egyedül maradtam, pedig még nincs is igazán későn. Zéti esett be legelőbb az ágyba, Bendzsivel próbáltam beszélgetni, de már ő is eltikkadt estére. Balu pedig elnökségi ülésen van a számítógépe előtt. Gondolom politizál. Ildikó pedig Krisztiánozik a tetőtérben, ő is messengeren.
Nincs kivel beszélgetnem, pedig jó lenne egy pár szót váltani valakivel. Elmesélni, hogy mi történik, hogy milyen kétségek vannak bennem és hogy mit látok. De hát erre van ez a blog, amiben leírhatom az érzéseimet, hogy ne terheljék a szívemet.
Egyedül vagyok. Hiába van itt Ildikó folyamatosan és szinte egyfolytában van mit megbeszélni a kölykök dolgaiból, meg a közös múltunkból, de ezek nem érdekes dolgok. A merengés, a mi-lett-volna-ha típusú és a miért-döntöttünk-így típusú kérdések felvetése nem visz előre. A múlt megtörtént, úgy döntöttünk ahogy akkor jónak láttuk és úgy tettünk ahogy az akkor megfelelőnek tetszett. Az érzelmeink és az értelmünk egyaránt irányít, változó mértékben keveredve, így utólag nehéz megmondani, mi miért történt úgy.
Én sem akarok ezen töprengeni. Inkább a jövő érdekel. A lehetőségek, az utak, amit bejárhatok. Vajon merre érdemes mennem? Melyik utat kövessem? Hogy orientáljam a gyerekeimet? Félelmetesen sok a lehetőség és nagy a felelősség.
Ha a mindennapokat nézem, akár még pozitívnak is gondolhatnám a helyzetet. Ildikó itt van velünk, a gyerekeknek van anyjuk, aki végre, hosszú idő után először, ételt főz nekik. Ez nagy szó. Főleg úgy, hogy emellett mos és bevásárol, meg készül Zéti szülinapjára. Dolgozik a fiaiért, és ezt a fiai szerintem értékelni is fogják idővel. Ha bírja. Nem az a kérdés, hogy fizikailag bírni fogja-e, hanem hogy meddig tart a lelki ereje.
Mert már ma is említette, hogy nem is érti, hogy miért fektet ennyi energiát az itthoni munkákba. (!)
Ezzel megijesztett, hogy kezdődik az a bizonytalanság, az a hullámzás és kiszámíthatatlanság, amit annyira nem bírok benne.
Pedig jól elbeszélgetünk a régi dolgokról, arról, hogy ki mit hozott a puttonyában ebbe a párkapcsolatban és hogy mennyire illettünk össze valamikor. De ez már nem kelt reményt. Ez csak a múlt idézése, de nem látok továbbra sem közös jövőképet. Nem tenném még egyszer kockára a szívemet egy ilyen hullámvasúton.
A hétvégén Zéti szülinapja lesz, amikor az ő szülinapját is ünnepeljük, egy hónap csúszással, mert akkor nem volt itthon. Nagyon készül rá és ez nem is baj. Viszont az elköltözés és munkakeresés ügyében még nem tett semmit. Szerintem az első a munkahely megtalálása lenne. Ehhez viszont járni kéne a várost, beadni az érdekesebb helyekre a CV-t, böngészni a hirdetéseket. Ennek még nyomát sem látom a viselkedésében. Mintha minden a régi volna. Mintha nem lógna a feje fölött Damoklész kardja.
Márpedig nem tágítok. A döntésemet meghoztam. Mennie kell.
Tudom, hogy nem az ő útjával kellene foglalkoznom, hanem a sajátommal, de úgy látom továbbra is, hogy Ildikó egy álomvilágban él. Nem akar szembesülni a valósággal, úgy tudja élni az életét, hogy közben figyelmen kívül hagy minden figyelmeztető jelet. Egyfajta vakság ez. Csak akkor szembesül a nehézségekkel, tettei következményeivel, ha azok már bekövetkeztek.
Én már biztos cidriznék, ha egy hónap alatt állást és lakást kéne találnom, be kéne költöznöm, el kéne rendeznem a dolgaimat, hogy meglegyen a biztonság, legyen fűtés, víz, gáz és internet és ne függjek a volt hapsim jóindulatától. Ehelyett szülinapot rendezünk.
Őszintén szólva én nem akartam és nem is tudtam volna ennyi energiát tenni Zéti szülinapjába. De Ildikó most nagyon ráállt a készülésre, takarításra, főzőcskére. Megértem, hogy a csodát akarja elhozni a gyermekének, hogy kárpótolni akarja, ha azt akarja, hogy minden tökéletes legyen. De ezzel egy hét most elmegy az egy hónapból. Nap nap után, telnek a napok. Vajon mit fogok én tenni november 8-án? Vagyok olyan erős hogy kirakjam? Nem vagyok.
Talán ezt érzi rajtam. Talán emiatt nem veszi komolyan, amit mondtam és le is írtam. Nem hisz nekem. Ez is az a vakság, az ostoba, tervezetlen jövőkép? Rohan a nagyvilágba és fel sem méri hol vannak az akadályok, míg telibe nem talál egy betonfalat?

Visszajött

Ildikó visszajött és volt lehetőség átbeszélni a dolgokat. De még mielőtt a lényegre térnék egy mozzanat.
Nagyon nem vagyok komfortos azzal, ahogyan a szüleim kezelik a dolgot. Ildikó sok marhaságot csinált,teljesen irracionálisak a gondolatai időnként, de ettől még a gyerekek anyja és az is marad. A gyerekek kapcsán nekem is az az érdekem, hogy lehetőség szerint a környéken maradjon és minél többet találkozzon a gyerekeivel, minél több közös programjuk legyen. A gyerekeknek szükségük van egy anyára.
Ha meg már Ildikó itt lesz mindig a család körül, akkor érdemes vele olyan kapcsolatot kialakítani, ami nem veszekedésről szól. Ha még a világnézetek nem is egyeznek, akkor is érdemes meghallgatni a másik embert, mert érdekes dolgokról mesél. Közben az ember persze érzi, hogy ezt én másképp csinálnám, akár még azt is érezheti, hogy a másiknak totálisan rossz a kódolása, de megváltoztatni már nem lehet. Be kell látni, hogy a hosszú távú együttélés (még ha nem egy fedél alatt is) alapja a konstruktivitás, bizalom.
Ildikó beugrott a szüleimhez, amíg megvártak engem és ez alatt történt némi hangos nézeteltérés, én az ilyet nem szeretem.
Másképp is be lehet keretezni a történetet. Ildikóval minden héten így-vagy-úgy találkozni fognak. Meg lehet próbálni őt egyfajta befogadott lányukként kezelni. Az ember a lányától 40 éves korában már nem vár csodákat, örül, ha többet kaphat az ő idejéből és általa az unokák idejéből vissza. Szerintem érdemes végiggondolni, mi jobb? Morogni a másikra és eltaszítani azt, vagy kedélyesen eltársalogni vele, még ha nem is értünk mindenben egyet.

Másrészt persze volt időnk Ildikóval átbeszélni a legfontosabb dolgokat, ami a jövőnket illeti. Röviden és tömören megállapítottuk, ami eddig is nyilvánvaló volt, hogy nincs közös jövőnk. Egyetlen kérdésben volt nézeteltérés, ez pedig a gyerekek sorsa. Ildikó felvetette, hogy amint sikerül lakást szerezni, azt szeretné, ha Zéti hozzá költözne, míg a két nagyfiú nálam maradna. Ezt én kategorikusan elutasítottam, semmilyen módon nem szeretném megosztani a családot. Végül egyezséget kötöttünk. A gyerekek és én maradunk a Kocsi utcában, Ildikó költözik. A láthatása lényegében korlátlan, akkor jön a gyerekekhez, amikor akar. Ha tud nekik programot szervezni, el is viheti őket, ha akarnak menni. Akár egy-egy estét ott is aludhatnak nála, de a törzshelyük, a "bázis" megmarad a Kocsi utcában. Alapvetően a cél az, hogy minél többet lássák az anyjukat és minél inkább legyenek vele is. Én nem akarom őt kizárni semmilyen módon.
Egyébként 4-5 év múlva a két nagy már egyetemen lesz és várhatóan már nem Tatán fog lakni. Egyedül Zéti marad akkor majd a városban. Akkor már szerintem Zéti lesz eléggé nagy, hogy döntést hozzon a saját ügyében és eldöntse, hogy az anyjával akar-e lakni.

Néhány egyéb megállapodás:
1. Mindkettőnknek megvan a maga útja, azt követi. A másik útjába nem szólunk bele, tanácsot akkor adunk, ha a másik kéri.
2. A közös hozzáférésű bankszámla hozzám kerül, Ildikó lemond a hozzáféréséről.
3. Ildikónak nincs sem tárgyi sem járadéki követelése felém és nekem sem felé.
4. Megfizeti a tartozását felém (Camino ára)
5. Egy hónapon belül elköltözik és új életbe kezd. Ha szükséges, ez közös megállapodással kitolható, ha nem talál stabil munkát vagy szállást.

Ezen kívül még rengeteg egyéb témát is átbeszéltünk. Nagyon örülök, hogy lényegében tudtuk magunkat tartani a józanság szintjén, nem voltak érzelmi kitörések, egyikünk sem emelte fel a szavát, konstruktív beszélgetés volt és nem csata. Régen beszélgettem vele ilyen jót.
Rendszeresen megpróbál visszavinni a múltba és a fejemre húzni a vizes lepedőt, hogy ebben vagy abban a témában ki hogyan viselkedett és hogy én hogyan tettem lehetetlenné vagy hogyan nehezítettem meg az ő életét. Ezzel kapcsolatban azt kértem, hogy ne a múltat elemezgessük, mert az mindkettőnknek csak fájdalmat okoz, hanem nézzük a jelent és a jövőt, találjuk ki az együttműködés olyan módját, ami mindkét fél számára üdvös, vagy legalább felvállalható.

Talán így együtt fogunk tudni működni és nem bomlik fel a kapcsolat a gyerekek és az anyjuk között. Én egyelőre maradok a gyerekek mellett, ők nekem nagyon sok energiát, szeretetet adnak.
Ha pedig én is becsajozok még valamikor, akkor újra le kell ülni és ki kell találni együtt, hogy mi a legjobb a mindenkinek.

Gyerekek

Elnézést, tegnap este elég fáradtan tértem haza és nem tudtam teljesen befejezni a mondókámat. A tegnapi gondolatok viszont még élénken élnek bennem és nem is szeretném egyelőre, ha ezek a hangok elhalkulnának.
A legfontosabb tanulság tegnapról, hogy bárhogy is dönt Ildikó, az én feladatom, hogy a megváltozott környezetben keressem meg az utam a vágyott cél felé. A cél még mindig a harmonikus családkép, szeretetteljes párkapcsolat.
Na de hogy jutok oda én el?
Ennek több lépése van. Az első és legfontosabb, hogy át kell értékeljem a gyerekeimmel való viszonyomat, és támogatnom kell őket abban, hogy egymásban ne versenytársat, hanem partnert lássanak. A családom jelenleg egyfajta "harcosok klubja" modellben működik, minden este, minden szituációban van valamilyen összezörrenés, egymás cikizése, szekálása. Ez történik, ahelyett, hogy egymást erősítenék a gyerekek.
Ha a célom egy harmonikus családkép, akkor előbb létre kell hoznom egy olyan négy fő harmonikus családot, amelyikbe majd be tud illeszkedni egy normális érzelmi háttérrel bíró nő. Ha nem tudom megteremteni a harmóniát és együttműködést a saját gyermekeim között, akkor nem várhatom azt, hogy a leendő pótanya majd megteszi ezt helyettem. Arról pedig már alaposan meggyőződhettem, hogy Ildikó képtelen ennek a családi működésnek a kialakítására.
Ebben nekem kell kezdeményezőnek lennem, de nem igazán tudom, hogy merre induljak el, hogyan tudom megtanulni a családszervezés tudományát. Sajnos az én gyermekkori családom sem volt egy mintapélda, és ha igazán belegondolok, mindenhol vannak konfliktusok.
A különbség inkább abban van, hogy a felek a konfliktusok megoldásán dolgoznak, vagy inkább abban érdekeltek, hogy fennmaradjanak azok. Furcsa ezt leírni, de a gyerekek néha már csak azért is nyaggatják egymást, mert ez örömet okoz nekik, kárörömet okoz, ha valami a másiknak fáj.
Ez viszont baj. Mert akkor akarva akaratlanul ezt a torz mintázatot viszi tovább a gyerek a saját családjába és ott is az lesz a normális, hogy a gyerekek tépik egymást, a szülők tépik egymást.
Tudom, könnyebb ezt leírni, mint ténylegesen változtatni rajta. De arra eszméltem rá, hogy ahelyett, hogy Ildikó útját és céljait próbálnám kifürkészni, inkább azon kéne dolgoznom, hogy hogyan tudom helyrerakni a saját életemet.
Sajnos nem vagyok eleget otthon és ezért hétközben minimális a kontroll a gyerekek felett. Bevonhatok külső segítséget a gyerekek mellé hétközben, segíthetnek a szüleim és lehet, hogy Ildikó is néha feltűnik a színen, de valójában nekem kell vagy kellene olyan rendet és rendszert kialakítanom, amiben nem erény a másik bántása és örömet okoz segíteni egymáson.
Szeretem a munkámat. Fogadkozhatnék, hogy majd mostantól kevesebbet fogok dolgozni és többet leszek otthon, de ezzel csak magamat áltatnám. Szeretem a munkámat és ahhoz, hogy azt végezhessem, sokat kell utaznom, ügyfélnél lennem. Folyamatban van egy kis átalakulás ezen a téren és egy kicsit talán flexibilisebb életet élhetek majd, de alapjaiban nem fog megváltozni ez.
Szóval a kérdést feldobtam, leginkább magamnak, egy kicsit mostantól nyitottabb szemmel fogok járkálni, hogy ötleteket merítsek a jó családi együttműködés kialakítása céljából.
Nem akarom becsapni magamat, nincs azonnal gyógyír, sem nem mondhatom azt, hogy ez egy rövid távú probléma. Még várhatóan 8-10 éven keresztül ezzel napi szinten dolgom lesz.
Egy másik gondolat, a képernyő-függőségről. Sajnos el kell fogadjam, hogy a gyermekeim képernyőfüggő életet élnek, nem tudom kimozdítani őket onnan és ha ezért napi szintű csatát kell vívnom, akkor az minden nap egy kicsi keserűséget hoz az életembe, a gyerekekkel való viszonyomba. Itt olvastam egy olyan gondolatot, hogy lehet, hogy nem abban kell a gyerekkel vitázni, hogy használhatja-e az eszközt és ha igen, mikor és mennyit. Ez egy végeláthatatlan csata, amit nem lehet megnyerni.
Inkább azon kell dolgozni, hogy a gyermek számára is egyértelmű legyen, hogy milyen kötelességei vannak, amelyeket teljesítenie kell és az a feletti időt töltheti csak a saját belátása szerint a képernyő előtt.
Na most le kell rakjam a pennát, mert érkezünk Kelenföldre. Nem jutottam ennek a gondolatnak a végére, de elindultam rajta.