Képek

2012-11-05 Hétfő

Talán még ilyen nem is volt, de ma két bejegyzésem lesz, mert úgy gondoltam jobb külön bejegyzésbe szedni az enyedi kirándulás képeit.

Bendzsi és Zéti párnacsatája

Bendzsi, a viziló

Úton a hasadék felé

Már majdnem ott vagyunk..

Csoportkép az első hídon

Séta a kőfalak között a patak partján

Útban vissza a parkolóhoz

Egyetlen, különleges és pótolhatatlan házisárkányunk

Baluék egyik nap zöldségszobrokat készítettek a suliban

Kismacs és Muci macskája. Nem sokkal kisebb Zétinél, de nagyon nyugis, jól bírta a nyaggatást.

Apuka sírja a díszítés után

Balu szerezte be a gyertyák egy részét a megtakarított pénzükből, majd hárman együtt, Anyuka segítségével feldíszítették és sokszor újragyújtogatták, ha elfújta valamelyik gyertyát a szél.

Telnek a napok

2012-11-05 Hétfő

A csütörtöki sárgombócos temetődíszítés után a pénteki nap délután találkoztunk Rékáékkal. Réka Csirke barátnője, volt gimnáziumi osztálytársa. Kecelen élnek most, de a Világításra ők is hazajöttek Enyedre. Ott is nagy a család, 4 gyerek van, Saffi, Boti, Huni és Csenge. Szerencsés módon a 3 nagyobb gyerek párban épp összeillő korban vannak a mieinkkel. Ez alatt azt értem, hogy Szaffi nagyon jól megérti magát Baluval, Boti együtt lógott Bendzsivel, Huni és Zéti pedig együtt vihogták végig a délutánt.
Érdekes azért is, mert a párok szinte pillanatok alatt egymásra találtak. Persze a legkisebbek álltak össze legelőbb, aztán szép lassan a két család két csapata helyett 3 pár alakult ki.

Rékáék legkisebbje, Csenge, el is aludt a múzeumozás közben, így ő kimaradt a muriból. Egy ideig az apja vállán szendergett, majd amikor felmentünk a sportpályára, a földön folytatta.

Huni és Zéti, két tojás a múzeumban:

Én meg persze Jánossal álltam párba. Adott egy fontos ötletet. Mégpedig azt, hogy elhozza a család biciklijeit Enyedre, amikor ide jönnek és ezért több lehetőségük van a környéket járni. Ezzel már régebben is foglalkoztam, aztán valahogy elmaradt a dolog, de most én is akarok venni Behemaci tetejére tetőcsomagtartót és biciklitartókat, hogy legközelebb, ha Enyedre megyünk, elvigyük a bringákat magunkkal. Most is nagyon akartam kimozdulni, de Enyeden már nemigen van látnivaló, az autót nehéz használni a rossz utak miatt.

A kölykök nagyon szerettek együtt játszani, és nem sokkal az elválás után már leveleket fogalmaztak társaiknak. Balu írt Saffinak, Bendzsi Botinak, Zéti pedig elmondta, hogy mit szeretne leíratni velünk Huninak. Majd nemsokára összeszedjük ezeket és elküldjük levélben. Rékák is biztos örülni fognak neki.

Pénteken még meglátogattak este minket Hajnalék, akikkel régi lezáratlan témái vannak az enyedi családnak. Lett is belőle parázs vita, eredménytelenül. Egyik fél sem látja a másik igazát, személyes sérelmeket hánytorgatnak fel a kompromisszumkeresés helyett.

Szombaton aztán összepakolás volt teljes erővel, majd délután útra keltünk hazafelé. Megint Piróéknál aludtunk Debrecenben. Azért keltünk végül már szombaton útnak, mert tartottunk a vasárnap délután budapesti forgalomtól. Így elkerültük azt, mert már vasárnap délben Pesten voltunk és akkor még nem volt vészes a forgalom. Piriék nagyon kedvesek voltak, és ezúton is szeretném megköszönni, hogy fogadtak és etettek minket, meg hogy elviselték ezt a zsivány társaságot.

Vasárnap Papáénál ebédeltünk és hazajőve már csak fürdetés és meseolvasás volt. Ma viszont elmentem a kórházba okosodni. Eredetileg a doktornő csak telefonhívást kért tőlem, de úgy döntöttem, biztosabb, hogy ha személyesen jelenek meg. Így talán jobban láthatom, mit is akar tőlem. Hát sokkal nem lettem okosabb az egyszer biztos. Elmondása szerint a múlt hetet ő is szabin töltötte (Akkor meg minek akart behívni eredetileg múlt hétre?), és most fog csak rákérdezni, hogy mikor mehetek végre transzplantra. Még annyit mondott, hogy ha a transzplant nem oldható meg idén, akkor mindenképp szeretne indítani egy kemoterápiás ciklust. Holnap hívom, hogy van-e újabb hír. A fene se tudja mi lenne nekem a legjobb, mert ha decemberi az időpont, akkor lőttek a karácsonyomnak, ha viszont januárra esik, akkor nem tudom, hogy engedjek-e az orvosi akaratnak és vessem-e alá magam egy újabb kezelésnek.

Eső és hideg

2012-11-02 Péntek

Eljutottunk lassan a hét végéhez. Mozgalmasnak éppen nem nevezném a napjainkat, mert jobbára beszorított minket az eső és a hideg a négy fal közé, de alapvetően jó itt. Hozzá kell tennem, hogy Csirkének ez az igazi "otthon", itt tudja nagyon elengedni magát. Ahogy ő mondja, mindenhol máshol (még a kirándulások alatt is) rajta van a család élelmezésének, ellátásának, öltöztetésének felelőssége. Ezt viszont itt átveszi tőle Anyuka, Muci és Cini, ő pedig koncentrálhat a semmittevésre. :-) És szó se róla, ezt is teszi.
Lényegében Csirke a nagy kerékkötője most a kimozdulásoknak, mert ő olyan jól el van a fűtött szobában, ahol kinyalják a fenekét, hogy nincs kedve kimenni a hidegbe.
Hát szó se róla, hideg és eső jutott nekünk most bőven. Amikor előzetesen nézegettük az időjárás-jelentéseket, nem számítottunk arra, hogy időközben ennyire téliesre fordul az időjárás. Hoztunk mi meleg cuccot bőven, de inkább csak azokat az őszi fajtákat. A kemény télhez való cuccok otthon maradtak. Márpedig négy fokban, esőben kalandozni a városban, az már téli cuccot igényelne. Ezért húztuk magunkra sorban a rétegeket, hogy ne fázzunk.
Hétfőn és kedden a suliba menésen kívül lényegében itthon ült a csapat, csak mi ketten Csirkével indultunk el délután felé kóborolni Enyeden. Enyedet már persze ismerem valamennyire, de mindig csak itt a belső részen mozogtam. Elindultunk hát várost nézni, mentünk amerre a lábunk vitt. Sok szépet, újdonságot nem láttunk, hacsak egy fekete gombolyagnyi kölyök kutyát nem, valahol egy lámpaoszlop sárga fényénél a ködszitálásban. Mondanom se kell, Csirke mindjárt beleszeretett és vitte is volna haza, de a meggyőztem, hogy menjünk vissza másnap, nézzük meg napfénynél is, mert bár tényleg igen romantikus itt a halogén izzó alatt a szemetes kukák társaságában, de valamivel mégiscsak többet látnánk belőle napfénynél. Főleg, hogy egy perccel előtte egy arra bujkáló macskát még kutyakölyökként azonosított.
Hozzá kell tennem, azóta se kerestük fel a helyet. Ez persze nem akadályozza meg Csirkét és Bendzsit, a két főkolompost, hogy minden négylábúba megint beleszeressenek és akarják hazavinni. Láttunk kutyákat azóta Vitézmihályon és a Tordai hasadéknál is, mindkét esetben nagy volt a szerelem.
Szóval hétfőn-kedden bezárkózás, szerdán kirándulás, csütörtökön piacozás volt a fő program. Őszintén több kirándulást terveztem a hétre, de hét ezt engedte meg az idő, ilyen szerencsénk volt most.

Szerdán hosszas nyavalygásom után hajlandó volt a főnökasszony is kimozdítani terebélyes hátsóját a kanapéról és elindultunk a Tordai hasadékhoz. Azért oda, mert a gyerekek még nem voltak ott és Balu kérte, hogy már annyiszor hallott róla, végre nézzük meg. Persze előtte este végig kellett hallgatnom a standard, enyedi "ne-menj, ne-mozdulj, ne-csinálj-semmit, mert veszélyes" szövegeket. Ebben Muci a legerősebb, mert ő soha nem megy sehova a piacon túl, mert az már a Mars, tele van földönkívüliekkel és mindenféle veszélyekkel. És egyébként is csak nyolcvanassal szabad menni (max nyolcvannal vezetni), mert úgy csinálta Gabitata is mindig és mindig eljutottak mindenhova sietség nélkül és nem késtek el sehonnan. És ne menjünk a Hasadékba, mert ott csúszósak a kövek és amúgy se lehet végigmenni és minden úgyis sáros, locs-pocs. Majd meglátom!
Már elnézést, hogy ezzel traktállak Titeket, de ezeket mindig végig kell hallgatnom, amikor valamit csinálnék Enyeden. Márpedig én nem azért jövök el 600 kilométert otthonról, hogy csak nézzem a falakat.

Hát ezekhez a fanfárokhoz kapcsolódott Csirke kisasszony is, aki csak azzal a feltétellel volt hajlandó elindulni, hogy bemegyünk Pistáékhoz is Vitézmihályra kutyát simogatni. Ezt könnyedén bevállaltam a kirándulásért cserében. A Hasadékra vezető úton végig hallgattam Anyukától, hogy rossz fele megyek és már biztos Tordára visz az út már rég el kellett volna szerinte térjünk balra és ennyire nem is volt rossz az út. Jó rég jártam már itt, de azért nekem rémlett, hogy jófele megyünk és azt is tudtam, hogy az útfelszín olyan, amilyen. Végül megérkeztünk és én magamban mosolyogtam, hogy diadalt arattam a sok visszahúzó, akadályozó tényező felett. Nagyon szép időnk volt, valamikor dél körül értünk ki. Addigra már tiszta volt az idő és a szikrázó napsütésben közelítettük meg a hasadékot. Fent parkoltunk, ahol már várt minket egy nagy fehér pásztorkutya, bottal a nyakában, jött kuncsorogni valami finom eleséget. Mi neki is láttunk szendvicsezni és mivel neki is jutott néhány morzsa, jött utánunk szorgalmasan. A gyalogút nem volt kijelölve,  ezért lényegében toronyiránt indultunk el a hegyről. Hamar meg is érkeztünk a Hasadék lábához. Szerencsére a szép idő ellenére akkor még alig volt ember és bár mindenhol ki volt táblázva, hogy a hasadék megtekintése fizetős (két lej gyerekeknek, négy lej felnőtteknek), a díjszedők nem álltak kint, megúsztuk a fizetést.
A szép napsütés sajnos nem ér el a két kőfal közé, ott kissé hűsebb világ fogadott minket, de nagyon szép volt a sok sárga falevélen sétálni, ahol a fák mindenféle élénk színekben pompáznak. Szép volt a táj és jó volt kirándulni. Ezen a megszentelt helyen jutott eszébe Csirkének, hogy közölje velem, hogy mennyivel jobb lenne most Mucinál a kanapén segget növeszteni a melegben, mint itt a hidegben sétálgatni. Ez a megjegyzés nagyon komoly nyomot hagyott bennem, ahogy mondani szokták, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Szóval ízlések és pofonok nagyon mások és ugyanazokat a pillanatokat nagyon másképp tudjuk megélni, mi emberek.

Aztán persze bementünk jó mélyen a hasadékba, szinte már kibukkantunk a túloldalán, de addigra elegünk lett a sziklafalon kapaszkodva botorkálásból, mert az ösvényt elég durván faragták ki a sziklafalból és a négyévesnek erősen fárasztó volt ott küzdenie magát előre, a harmincnégy évesnek meg erősen fárasztó volt vigyázni a négyéves biztonságára. Szerencsére ép bőrrel megúsztuk a kalandot. Hazafelé Torockón keresztül jöttünk, ahol vizet vettünk fel és meglátogattuk Jóska bácsit és Bogár nénit. Nagyon kedvesek voltak, kaptunk szőlőt és zsíros kenyeret hagymával, ami nagyon jól esett a megfáradt csapatnak.

Tegnap, csütörtökön piacoztunk, majd kimentünk a csöpögő esőben gyertyákat gyújtani a család sírjain a református temetőben. A gyerekek számára ez inkább gyertyagyújtós buli, mint a megemlékezés napja, de tény, hogy így szívesen csinálják. Balu egész héten már a gyertyavásárlás lázában égett. Mindenki jó sáros és szutykos lett. Találkoztunk a temetőben Gitta néniékkel és Hajnalékkal is, legalább láttuk egymást, ha már oly ritkán hazalátogatunk. Majd teszek fel képeket is, de itt túl bonyi lenne megoldani a képek gépre juttatását, mert kábeleket nem hoztam. Nekem nagyon tetszett Apuka sírja, Baluék szépen feldíszítették. Mondanom se kell haza már három sárgombóc érkezett, be se jöhettek, még a lépcsőn levetettük velük a csizmájukat és idebent a nadrágjukat. Szegény Anyuka aztán órákon át vakarta le a sarat a cipőkről, csizmákról.

Ma egyelőre semmi egetverő nem történt. Még filozofálunk, hogy közvetlenül menjünk haza, vagy aludjunk meg Debrecenben. Félünk, hogy sokan lesznek vasárnap az úton.

Enyeden

2012-10-29 Hétfő

Sziasztok, már idejét sem tudom mikor írtam nektek utoljára. De most itt vagyok Enyeden és úgy számítom itt lesz időm megírni az elmúlt napok történéseit. Nemrég, augusztusban már voltunk Enyeden, de lejöttünk megint. Az őszi szünetet itt töltjük. A szünet itt ugyanis egy héttel el van csúsztatva és november elseje sem ünnep, és ezért az itteniek most egész héten dolgoznak. Tavaly már jöttünk ilyenkor és a két nagyobb kipróbálta milyen az itteni iskola. Minden nap hétkor keltek, ahogy otthon és gyors reggeli után már mennek is a suliba. Ez egy magyar nyelvű általános iskola, a Bethlen Gábor Kollégium iskolája. Persze ez a pár nap suli nem kifejezetten a tanulásról szól, inkább az ismerkedésről, játékról.

Idén csak Balu akart suliba menni, Bendzsi lusta volt korán kelni és az esőben sétálni. Nagyon kedvesen fogadták Balut, reméljük jó érzi magát ott. Bendzsi és Zéti itt van velünk. Próbáljuk elérni, hogy ne a tévét nézzék, játszunk velük. Zétivel egy Camelot Jr. nevű fejlesztő játékkal játszottam, de igen hamar belefáradt. Ez különböző szinteken egyre nehezebb feladatokat tartalmaz, a 48 szintből Zétivel egyelőre csak a 12-ig jutottunk, utána elfáradt. Mi Csirkével nekiláttunk kitökölni as 48-ast és végül megtaláltuk a megoldást, de korántsem triviális, ahhoz képes, hogy 3 és 9 éves kor között ajánlott a játék.
Bendzsi pedig hozott magával néhány matek feladatot, azokon gyakorolgattunk.


Na, de visszatérve az ideutazásunkhoz. Már szombat délután elindultunk Tatáról és Debrecenben aludtunk Piriéknél. Amikor megérkeztünk, már rendesen kilenc felé járt az idő. Amikor befele sétáltunk, és Balu meglátta a házat, odasúgta nekem: "Apa ugye ez az a ház, ahol mindig olyan finomakat főznek?" Szóval emlékezett Piriékre és Piri főztjére. Piriéknél finomakat ettünk, rácsodálkoztunk a kályha melegére (nálunk a falfűtés miatt sehol sincs igazán meleg) és megnéztük az X-faktor aktuális vetítését is. Másnap reggeli után beszélgettünk kicsit, majd már indultunk is Enyedre. Tudni kell, hogy Debrecenig autópályán vezet az út, onnantól viszont egy kis szakasztól eltekintve főúton megyünk tovább. Márpedig a Váradtól Kolozsvárig vezető út még vasárnap is nagyon zsúfolt, kétszer egy sávos főút. Tömött sorokban araszolgattunk, egy-egy kamion vagy Dacia felfogta a sort. Előzési lehetőség csak elvétve. Senki sem tartja be a sebességhatárokat. Aztán volt szerencsénk találkozni egy karambollal is, ahol feltételezésünk szerint a mi sorunkat is vadul megelőző kis fehér személyautó akadt össze egy jókora kamionnal. Nem részletezném a végeredményt, de nem voltak kiegyenlítettek az erőviszonyok. Bár én se mondhatnám, hogy felelős apukaként tunyultam volna a sorban, ahol tudtam előzgettem én is, de azért legalább mi egyben megérkeztünk. Szóval veszett a forgalom, vigyázva kell vezetni errefelé. Ha egy autó csúnya fekete és B-s (Bukaresti) rendszáma van, akkor jobb utat engedni neki, mert azok teljesen a saját és mások biztonságát figyelmen kívül hagyva képesek vezetni. Persze tisztelet a kivételnek, de talán jobb hagyni, hadd menjenek. Ezek általában a céges autók (a lízingcégek központjai mind Bukarestben vannak) és azok ugye nálunk sem szokták nagyon visszafogni a gyeplőt.

Érdekesség még az ideutazásunkkal kapcsolatban, hogy pont tegnap éjjel állítottunk órát, ami miatt egy órával kevesebb lett. Viszont mivel átjöttünk a határon, egy órával több lett. Gondolhatnánk, hogy akkor tök jó, a két változás kiegyenlíti egymást, nincs mit állítgatni, de az élet nem ilyen egyszerű. Amikor megérkeztünk és ki akartuk deríteni mennyi az idő, komoly kavalkád fogadott. Az autó órája szerint 14:40 volt, a saját telefonom 15:40-et mutatott, míg Csirke telefonja 16:40-nél járt. Végül kiderült, hogy a 15:40 volt az igaz. Az autó ugyanis felismerte, hogy át kell állni téli időre, de nem tudta hogy átjöttünk a szomszédba. Az én telefonomon GPS-eztem, így az jól tudta az időt, Csirke telefonját pedig valahogy megkavarta, hogy Csirke kézzel átállította. Szóval a technika ördöge bekavart rendesen, de most már egészen képbe kerültünk az időt illetően.

Szerdára már jó (relatív jó, nem esős) időt mondanak, így remélem csak két napig tart a szobafogság. Próbáltam kideríteni milyen zárthelyi programlehetőség volna itt a környéken de a tordai sóbányát kivéve (ahol már nyáron voltunk) nem sikerül beazonosítani ilyent. Így most várjuk a szép időt. Hoztunk ugyan vastag cuccot, de azért hideg, esős időben nem vagyunk hosszabb kirándulásokra felkészülve.

Orvosilag most annyit tudok, hogy a donorom valószínűleg jó lesz, várjuk, hogy összeüljön az őssejt-transzplant-bizottság és jóváhagyja a transzplantációmat. Ha ez meglesz (állítólag ez a héten megtörténik), akkor kijelölik pontosan a transzplantáció időpontját, lefoglalják a steril szobát, stb.
Viszont egyre valószínűbb, hogy így a transzplantáció legkorábban december elején valósulhat meg. Beszéltem is a múlt héten Sipos doktornővel és azzal fenyegetett, hogy szeretnének még egy kemoterápiás ciklus végrehajtani. Mivel túl sok idő telik el a legutolsó ciklus és a transzplant között, szerintük elkerülhetetlen még egy ciklus. Én ezt nem így látom. Nagyon hajlok arra, hogy elutasítsam ezt az utolsó köztes ciklust, mert egyrészt félek minden kemoterápiától, továbbá nem szeretnék legyengülni a transzplant előtt, harmadrészt pedig jobban szeretnék a családommal lenni, amíg még lehet.

Gondolatban persze már készülök a transzplant időszakára, a bezártságra, a fájdalmakra. Tervezgetjük már fejben Papával, hogy milyen átalakításokat kéne otthon elvégezni, hogy kialakítsunk otthon egy félsteril környezetet. Ahova haza térhetnék a transzplant sterilitása után, de még a teljes szabadság előtt. A transzplant ugye az immunrendszer egy részének kiradírozásával és cseréjével jár, ami után időt kell adni az immunrendszernek a talpra állásra. Na ezt tart 3-6 hónapig és lassú folyamatos lépésekben egyre nagyobb szabadságot enged meg (az orvos utasításai alapján) a tök steril transzplant szobától egészen a közösségben létezésig.

Na ennyit mostanra, még egy nagy rakás témát le akarok írni, reményeim szerint ezeken a borús napokon lesz időm pótolni.

Szabadság

2012-10-10 Szerda

Megint eltelt egy hét és nem írtam nektek.
Időközben végre hazakerültem, most előre láthatólag két hónapig szabad ember vagyok újra. Pénteken még csak feltételesen engedett haza a doktornő. Hétfőn voltam kontrollon, de még nem mutattak a sejtek valódi emelkedést, inkább csak stagnálnak. Ezért holnap, csütörtökön újra megyek kontrollra. Remélem  most már érezhetően jobb képet fogunk látni.

Egyébként a transzplant kérdést így-vagy-úgy, de végül eldöntöttem. A leginkább meggyőző az volt, amikor az utolsó héten olyan embereket láttam bedőlni a kemoterápiás kezelés alatt, akik korábban nagyon stabilan vitték a kezeléseket. A tavasz végi, nyár eleji két ciklusomban ugyanez történt velem, és ez emlékeztetett arra, hogy mennyire kiszámíthatatlan egy ilyen hosszú távú kezelési játékban, hogy mikor dőlök be újra. Mikor kapok megint egy rossz pillanatban el valamit gezemicét, ami megint levesz a lábamról. Nem tudom kontrollálni, hogy mikor sikerül átvészelni a dolgot, és mikor nem. A legutóbbi ciklus persze jól sikerült, de nem mondatom azt, hogy most bármit másképp csináltam volna mint korábban. Szóval ez egy lutri, egy szerencsekerék, amit minden egyes ciklus alatt megforgatok és vagy jó jön ki, vagy rossz. És van egy olyan érzésem, hogy ahogy telik az idő, ahogy egyre több kezelést kapok, egyre szélesebb szegmenst kap a szerencsekeréken a lebetegedés.
A volt szobatársam, Zoli, akivel jókat lehetett beszélgetni és ő maga is érteni akarta, hogy mi történik vele és miért, most félig bénán és lassan teljesen kihűlő lábakkal fekszik a szobájában, mert a kezelés legyengülési fázisában elkapott egy herpeszvírust. Hogy kitől, hogyan, miként, persze kideríthetetlen. De nem is ez a lényeg. Akár én is fekhetnék a helyében.

A transzplant ismeretlen terep, ott még mélyebb lyukakkal szegélyezett ösvényen kell ügyesen végighaladni. De talán egyszer s mindenkorra lezárja ezt a problémát.

Végül falhoz állított a prof távozásom napján a kórházban (nagyvizit volt) és döntenem kellett. A transzplant mellett döntöttem. Hogy jól-e, majd kiderül.

Lényegében péntek óta itthon vagyok. Nagy különbség az eddigi szabadságokhoz képest, hogy most az egész család napközben "dolgozik". Zéti oviban, a nagyok suliban, Csirke gyakorlaton. Szerencsére még szép az idő, ezért a kertben tevékenykedem és erősödök. Tegnap az almát szedtem rekeszbe és eltettem a pincébe, hogy majd legyen mit enni télen. És kitakarítottam a homokozót is, mert kezd potyogni a dió és hullik a diófa levele is, amit össze szoktunk gyűjteni, hogy ne ölje ki maga alatt a füvet. Ma grillezni fogok, ugyan csak egymagamban, de legalább készítek vacsorát a többieknek is. Ja, és kéne diót is törnöm, mert maradt tavalyról még egy adag, amit nem használtunk még fel és már itt a nyakunkon az újabb termés. Szóval igazi itthoni feladatok foglalnak most le napközben. Esténként és reggel pedig a gyerekeket pesztrálom Csirkével együtt. Egyelőre ez így jó és nem is vágyom sokkal többre.

Zéti macskát minden reggel a kék bringával viszem oviba. Ezzel tanulunk bringázni. Jó öreg szokás szerint betettünk hátra egy rudat, amivel lehet tolni, irányítani, egyensúlyt tartani, egyszóval mindent. Az első alkalommal még jóformán mindent én is csináltam, de mostanra már önállóan megy a pedálozás és az egyensúly is kezd épülni, de azon még van mit fejleszteni. Nem kell külön tanítani, menet közben ("on-the-ride") tanul meg a gyerek bringázni. Csak az apja bírja szusszal! Merthogy kismacs egyre ügyesebben pedálozik és én meg még nem vagyok egy futóbajnok, néha nehezemre esik követni a kispajtást, amikor igazán beindul. Zéti nagyon mosolygós és ügyes kis figura lett itt az utóbbi időben, már egyáltalán nem jellemzőek azok a hosszas és értelmetlen hisztik, szép lassan észérvekkel mindenről meggyőzhető.

Na mennem kell, mert jó háziasszonyként elcsúszom az ebédkészítéssel. Már lassan tizenegy van, még ki kell teregessek és még a tűz sem ég a grillezéshez. Bár az egyetlen mentségem, hogy csak én ennék ma délben ebédet itthon, szóval legalább másokat nem várakoztatok meg, ha elcsúszok egy fél órával.

Pá!

Csoki

2012-10-03 Szerda

Arra gondoltam, hogy miután Papa elment haza, nekiülök azonnal és blogot írok. Csakhogy a blogíráshoz először látni akartam a vérképemet, hogy lássam merre mennek a sejtek. A vérképet számítógépen tárolják, ki kell nyomtatni, ahhoz hogy én is láthassam és eltegyem magamnak.
A nyomtatásnak viszont "ára" van. Az egyik nővér többször is utalt arra, hogy minden könnyebben menne, ha adnék neki egy szelet csokit a vérképemért. Ez engem nagyon dühít. Az elvárt paraszolvencia dühít.
Ha nincs elvárás, de én szabad akaratomból úgy döntök, hogy ezt az orvost/nővért "megjutalmazom", az szerintem egy más dolog. Viszont amikor többször egymás után ráutal, hogy mit vár tőlem, az nagyon zavar. És ezzel a nővérrel ez nem az első eset...
Nem tudom honnan van ez az érzés, de ilyenkor minden szimpátiámat, amit az illető felé éreztem, azonnal elveszítem és átveszi a helyét egy mélységes közöny és megvetés.
Szerencsére a nővérek többsége tiszta, gerinces és nem csinál ilyet. Nem tudom, hogy mennyivel több "csokit" tud ez a bizonyos nővér ezzel a magatartással kicsikarni, remélem egyszer valaki a fejére koppint, hogy ez rossz irány az egészségügyben.
Nem akarok politikai szólamokba kezdeni, de azt ahol a magyar egészségügy ebben a témában tart, mi tartjuk fenn. Az orvosok azért nem kapnak normális fizetést, mert majd úgyis kiegészítik a "mellékesből". Ezek után rá is szorulnak a mellékesre. Kérlek gondoljátok meg, hogy érdemes-e bárkinek fizetni azért, mert a munkáját végzi, amiért fizetést kap!

Most, hogy kipuffogtam magam, jöjjön a lényeg. Felhívtam a donorkereső doktornőt. Sajnos vele közvetlenül nem tudtam beszélni, de az adminisztrátor megosztott némi információt.
A donorjelöltem német. Ez azt jelenti, hogy új, mert az eredeti ötben nem volt német.
Tényleg 11 / 12-es egyezőségű az immunrendszerünk, az eltérés az HLA-A antigénben található.
A kórház már megkapta a donortól levett mintát, a részletes elemzés folyamatban van (ezt mondta az orvosom is).
Nem biztos, hogy nekem értenem kell, hogy a HLA-A-beli eltérés mit jelent rám nézve. Kicsit utánaolvastam a neten a témának és ugyan próbálnak statisztikai alapon finomítani a donoregyezőség-vizsgálatokon, de túl sok befolyásoló faktor van (és a faktoroknak túl sok valid kombinációja) és ezért a kapott eredmények még nem elég megbízhatóak. Magyarul ők is csak tippelnek, hogy egy adott eltérés milyen hatással lehet a transzplantáció sikerességére.

Végére hagytam a jó híreket. Mindhárom sejttípus emelkedett tegnapról mára. A vérlemezkék még kicsit alacsonyak de remélem péntekig összeszedik magukat. Remélem pénteken hazamehetek.
A másik, hogy kaptam végre hasfogót, és az némi normaflórával kiegészítve megállította a hasmenésemet. Persze ezt még le kell kopogni, és még kell egy-két nap, hogy el is higgyem, de talán végére jutottam ennek az egyhetes rötyire-rohangálós időszaknak.

Hosszú szünet

2012-10-02 Kedd

A sejtszámaim alapvetően bizakodásra adnak okot, hogy a héten még talán hazaengednek. A fehérek felszabadultan törnek az ég felé. A vörösek és a lemezkék még keresik a helyüket, de remélem ők is megindulnak hamarosan.

Transzplant-ügyben döntésre még nem jutottam, de azóta is rágcsálom a kérdést, és mostanra már talán közelebb állok a Transzplant elfogadásához, mint korábban. De továbbra is szeretnék bevonni egy független harmadik felet.
Viszont ma megtudtam, hogy ha a transzplant mellett döntenék, akkor november vége - december eleje körül várható, hogy időpontot kapnék valamely steril szobába. Viszont - és most jön a lényeg - addig is otthon lehetnék a családdal! Két hónap szabadság! Juppííí! Na persze még nem örüljünk, mert a donor vizsgálata még folyik és én sem döntöttem még.

Más. Mama hozott nekem még a múltkor egy régi képet, amit beszkennelt. Gondolom megosztom veletek, úgyse biztos, hogy rám ismernétek ez alapján:

Még Almásfüzitőn, minden évben volt az ovisoknak álarcosbál.
Ez itt én volnék, pillangónak öltözve!

A rossz hír, hogy őrült hasmenésem van már egy hete. Nem tudom már megint mit szedtem össze, de az azért nagyon nem vicces, hogy nem távolodhatok el nagyon a WC-től. Sétálni is úgy indulok, hogy azért folyamatosan figyelem a bélműködésemet. Szép lassan leépítettem mindent, ami szerintem kavarhatja a hasamat, lassan már csak kekszet eszek és vizet iszok, de az is csak átszalad a testemen.