Mindenféle

2012-09-17 Hétfő
Lassan történnek az események itt a kórház háza táján. Csütörtökön végül hazaengedtek szombat reggelig, akkor otthon voltam a családdal. Szombaton befeküdtem, de még azért a nyakamba vettem délután a várost, hogy virágokat locsolgassak Gabikánál. A tegnap nap egyetlen érdekes történése Bulcsú látogatása volt, ma pedig minden a szobatársam, István elmeneteléről szól.

Csütörtökön hazamehettem a kis családhoz. Most már minden a suliról, oviról szól. Én vittem a kölyköket pénteken suliba és oviba. Zéti oldalkerék nélkül toltam el az oviba, az elején nagyon félt, szerencsére Balázs is velem volt és ő út közben nyugtatgatta. Odafele még nem volt hajlandó a lábát pedálra tenni, de visszafele már tekert is egy kicsit. Persze továbbra is lényegében én tartok neki egyensúlyt, én tolom, csak a kormányzás az övé. Ha viszont lesz még lehetőségünk gyakorolni, akkor szerintem hamar menni fog neki a dolog. Van még pár beidegződés, amit át kell nevelni. Az egyik, hogy lábbal akar fékezni (mint a futóbiciklin), a másik, hogy testsúlyáthelyezéssel akar a legtöbbször kormányozni, a kormány használata helyett.

Balu és Bendzsi nagyon fáradtak voltak suli után, bár erre számítottam is egy kicsit. Kell nekik sok folyadék és egy kis nass, amikor hazamennek suliból, de ekkor is még van fél-egy óra suli után, ami a regenerálódásra megy. Utána már általában használhatóak. Bendzsi sajnos még mindig szopja az ujját, volt is egy kis csörténk ebből. Bekentem az ujját jódos fertőtlenítőszerrel (barna szpré, ragad és büdös), amit a kórházban használnak. Nagyon szégyellte magát miatta, nem volt hajlandó játszani az éppen akkor nálunk lévő Bélussal, mert nem akarta, hogy lássa a barnaságot az ujján. Ez végül is jó, mert van egy eszköz, amivel fenyíteni lehet az ujjszopás ellen, a gond az az, hogy csak én kenem be neki, én viszont ritkán vagyok otthon. Csirkének hiába mondtam eddig, nem szeret konfrontálódni senkivel sem, így a fiait is szabadjára hagyja.
Sajnos a kertben nem igazán tudtam tenni-venni, mert otthonlétemkor szinte folyamatosan esett az eső.

Szombaton sem ment minden simán. Először is nehéz volt feljutnom Pestre, mert Mamáék ugye még Portugáliában voltak, és féltem hogy nem lesz ki kivigyen az állomásra. Végül a kölykök időben keltek fel és ezért Csirke átvitt engem Tébányára, ahol épp elértem a buszt.

Szó volt róla, hogy Ági és Neil is jön Tatára a hét végén, de ügyesen lebeszéltem őket (amikor beszélgettünk még folyamatosan esett és az előrejelzésben is még eső szerepelt), a fene se tudta, hogy másnap már sütni fog a nap. Ezért aztán szombaton látogattak meg a kórházban és hoztak mindenféle finomat. Meg persze beszélgettünk is, most talán a legtöbbet az együttélés szabályairól, a kompromisszumkötésekről. Nincs velük semmi baj, szeretik egymást, csak egy kis lakásban eddig a férfi volt az úr, most pedig szép lassan a nő is éreztetné hatását, és ez változásokat hoz, ahol a változásokat jobb kibeszélni, mint a dühöt magunkba fojtani. Nagyon élvezetes volt hallani a perlekedésüket, nagyon sok viselkedésbeli hasonlóságot véltem felfedezni a Csirke és az én kapcsolatomban. Továbbá sok olyan élethelyzetet is vázoltak, amit mi is megharcoltunk Csirkével, mikor az együttlét szabályait megalkottuk.

Délután még voltam kint a városban is, mert meg kellett locsolnom a zöldségeket (növényeket) Gabikánál. Persze, ha már ott voltam, hoztam finom Gyrost és be is vásároltam, megtöltöttem a hűtőt. Hazafelé Gábortól gyalog sétáltam vissza, ami 40 perc séta volt egy 10 kilós hátizsákkal, így aztán eléggé kimerültem, mire megjöttem.

Tegnap jött Bulcsú és vele is sok érdekeset tárgyaltam. Persze szó volt a munkáról, meg bőven a családról is, de ami a tegnapi beszélgetésben legjobban megfogott az a Pádisi kirándulásaik voltak. Egyszer még, amikor még Balu is csak pocakban volt, voltunk mi is a Retyezátban, ahol nagyon sok természeti szépséget láthattunk és engem nagyon megkapott a táj. A Pádisról is hasonlóan szépeket olvastam, és most jó volt beszélgetni róla Bulcsúval. Sajnos Csirkével kettesben biztos nem hegyet mászni fogunk menni mostanában (őt inkább a városok érdeklik), a kölykök meg még túl kicsik egy ilyen megpróbáltatáshoz. De jó lenne valamikor még eljutni a Pádisra és látni az ottani csodákat. Majd ha nagyobbak lesznek a fiaim!

A mai nap semmi érdekes nem történt, hacsak az nem, hogy szobatársamat Istvánt hazaengedték. Neki olyan különleges betegsége volt (TTP), amit hematológiai idővel mérve nagyon gyorsan, egy hét alatt kikezeltek. És már mehet is haza.
Nagyon jót tett nekem István jelenléte, mert nagyon pozitívan látja a világot, sugárzik belőle az életerő és nem törődik semmi mással, csak az élettel. Nagyokat eszik, kaján vicceket mond és látszik, hogy élvezi az életét. Hogy közben esetleg rossz dolgok is történhetnek, nem érdekli. És ez jó. Ez nagyon jót tett nekem is, mert végre egy hétig a nagy kajálásokról, a dumálásról és a filmnézésről szólt az ittlétem, nem a betegségekről és mellékhatásokról.
Délután még sétáltam egyet, most értem vissza. Találkoztam az egyik orvostanhallgatóval, aki itt gyakorlatozott a hematológián és jót beszélgettem vele. Kicsit kezdett hűvös lenni, ezért visszajöttem, de most olyan magányos és üres a szoba.

Ja, még egy apróság. Ma voltam szemészeten, itt a Szent Laciban. A doktor megnézte a szememet és megállapította azt, (amit eddig is tudtunk, de már papír is van róla) hogy a jobb szememen szürke hályog van. Ezt szerint a szteroidok okozták és hajlamos lehet a bal szememen is kijönni a probléma. A megoldás a műtét, ahol két kis vágatot ejtenek a szaruhártyán és azon keresztül kicserélik a szemlencsémet egy műlencsével. Ez a dioptriás eltérést is korrigálhatja. Holnap megkérdem a doktornőmet, hogy lehetséges-e a kezelésekkel párhuzamosan a műtét, vagy esetleg javasolja azt valamelyik szünetben lebonyolítani, vagy esetleg a kezelési ciklusok végére hagyni.
Ez egyébként még a látásomat érdemben nem befolyásolja, a másik szemem volt eddig is a domináns, azzal látok elsődlegesen továbbra is.
Amikor a szemdokinál voltam, kaptam pupillatágító szemcseppet. Óriási, sötét szembogaram lett tőle és alig láttam valamit odakint a napsütésben. A nap nagy részét azért kellett ma a négy fal között töltenem, mert zavart a fény, mint a vakondokat. :-)

Binu

2012-09-12 Szerda

Hosszú idő után újra járt nálam Binu. Ő az az indiai srác, akivel a Pillangó projekten ismerkedtem meg és kerültem vele (szerencsére) egy kicsit mélyebb kapcsolatba.
Jó volt vele újfent beszélgetni, nagyon sokat tanulok tőle, nagyon más a vliágnézete bizonyos dolgokban. Ő ugyanis indiaiként már több vallással, kultúrával találkozott és nagyon tisztán szintetizálódtak benne olyan dolgok, amiket én talán nem érzek még ilyen tisztán, de ha meghallgatom, nagyon logikusnak tűnik.
Például feltettem neki a kérdést, ami minket most Csirkével nagyon mozgat, mégpedig azt, hogy szabad-e jó pár év folyamatos angol tanítás után szünetet tartani a képzésben (tisztán anyagi okokból).
Erre az ő válasza az volt, hogy a legfontosabb, hogy egy stabil érzelmi háttérrel rendelkező, az újdonságokra nyitott, tanulni akaró személyiséget faragjunk a gyermekből, specifikusan az angol nyelvtudás sokkal kevésbé fontos, mint az, hogy erős, magabiztos és nyitott legyen a gyerek. Ha ugyanis rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal, akkor nem fog neki gondot jelenteni megtanulni bármilyen nyelvet vagy szakismeretet. És erre hozta fel példaként, hogy ő maga is 21 évesen kezdett angolul tanulni és mára egészen elboldogul vele :-) Ha belegondolok, én is valamikor gimnáziumban tanultam először angolt. Lehet, hogy a kiejtésem nem tökéletes, de megélek belőle és tudom használni.

Binunak most jön a harmadik babája, még nem tudják, hogy fiú-e vagy lány. Érdekes, hogy hiába fogant itt és születik meg Magyarországon, a baba nem lesz állampolgár itthon. Binu szerint az USA-ban területi elv érvényesül, ott állampolgár lesz, aki ott születik. Más világok.

Egy másik téma a munkába való visszatérés. Sokat gondolkozok mostanában azon, hogy vajon akarok-e azonnal munkába állni, mihelyst adottak lesznek rá a feltételek, magyarul, ha már nem leszek a kórházba zárva és nem építik le az agyi kapacitásaimat havi gyakorisággal. Ez az átállás valamikor jövő február-márciusra várható. És meg kell mondanom egyre inkább forog a fejemben a gondolat, hogy nem azonnal állnék vissza dolgozni.
Ennek oka az, hogy sokatokkal beszéltem, és amit a nálam idősebb korosztálynál látok-hallok, az az, hogy sajnálják, hogy kevésbé figyeltek a gyermekeikre akkor, amikor azok még kisebbek és nyitottabbak voltak a szülői intelmekre, mint most, tinédzserként vagy félig felnőttként. Talán én még időben vagyok arra, hogy több időt szánjak a gyermekekre. 5 év múlva már Balu 14 lesz, sokkal kevésbé lesz befolyásolható, mint akár most. Tehát ha valamikor kicsit többet akarok koncentrálni a gyermekeimre (márpedig akarok), akkor az a valamikor leginkább most lehet.
Ha elkezdek dolgozni, sokkal nehezebb lesz megint kiugrani a mókuskerékből. Ezek a gondolatok nem teljesen új keletűek, már korábban is akartam a kölykökre koncentrálni, de sosem "mertem" megtenni ezt a változtatást.
Természetesen azt, hogy rájuk több idő jusson, rengeteg módon meg lehet valósítani, azt még ki kell találnom, hogy emellé beférhet-e egy részidő munka, vagy legyen egy olyan időszaka az életemnek, amikor 100%-osan velük foglalkozom. Azaz kvázi átveszem a házisárkány szerepet Csirkétől. :-)

Egyébként most egy olyan pár nap következik, amikor nem kapok infúzión kezelést, csak tablettában. Ezért ma erősen filozofáltam, hogy haza akarok-e menni erre a néhány napra. Mellette szól, hogy otthon van élet, és tudom, hogy megerősödve, élményekkel feltöltődve jöhetnék vissza. Viszont ellene szól, hogy a legutóbbi ciklusomban is sokat járogattam a kezelések idejében haza és a végén csúnyán megszívtam (tüdőgyuszi, baktérium fertőzés) a kettő közötti ok-okozati viszonyt akkor sem lehetett bizonyítani, de azért most már bennem van a félsz, hogy nem szeretnék megint a béka segge alá kerülni mentálisan és fizikailag két nap otthonlét miatt.
Ezért úgy döntöttem (a doktornő szerencsére már nem gördít akadályokat, csak támogat, tanácsol), hogy várjuk meg a holnapi vérképet, lássuk hogy nem hoz-e ki valamilyen problémákat a lumbálás, és ha még holnap is minden rendben, akkor holnap délután hazamegyek szombatig vagy vasárnapig.
A doktornő hozzáállása egyébként engem is meglepett, hogy mennyire korrekt. Azt mondta, hogy nem javasolja a hazamenetelt, de mivel ismeri, hogy mennyire nagyon szeretek otthon lenni, ezért nem is tiltja azt. Valahol már ez az én felelősségem, hogy mekkora kockázatot vállalok fel, utána úgyis én viselem a következményeit. És igazán nem mondhatom, hogy nem vagyok tisztában a lehetséges következményekkel, mert már megjártam a hadak útját.

Na hát ennyi van mára. Egyébként szép az idő, jókat lehet sétálni és jó filmeket lehet nézni a laptopon. Mindenkinek javaslom a következő filmeket, mert ezek nagyon megfogtak engem, vagy pedig nagyon szórakoztattak:

• Életrevalók (Intouchables): Francia vígjáték, valami olyan elemi humorral, hogy hiba nem megnézni. Nagyon élvezem a két főszereplő játékát.
• Fifti-fifti (50-50, 2011): Ez meg egy dráma-vígjáték a rákról és annak következményeiről a családi, baráti és partner- kapcsolatainkra. Nagyon tanulságos.

Nyugalom

2012-09-10 Hétfő

Ma sem fog semmi eget rengető történni. Ahogy eddig is, telnek a napok lassan, békésen, eseménytelenül. Kapom a napi fix mérgemet (15 mg Cytosar) meg hozzá a két liter vizemet. A két liter víz  lecsepegése miatt pórázon vagyok egész délelőtt, délután pedig sétálok egy nagyot, olvasgatok, filmet nézek, ilyenek. Tisztára mint egy szanatóriumban.
Szerencsére semmi komolyabb mellékhatást nem érzek eddig, hacsak azt nem, hogy hosszabban alszok éjjel és néha napközben is elnyom az álom, meg hogy a fizikai teljesítmény egyre több akaraterőt igényel. Tegnap is lesétáltam a három kört, de közben többször fel akartam adni...

Sok érdekeset nem tudok megosztani veletek, lényegében folyamatban van a kezelésem, tehát gurul a szekér a maga útján csak hagyni kell, hogy lassan peregjenek a napok.

Amit ma délután akarok, az egy bevásárlás, mert már nagyon kifogyóban vannak a készletek. Ma reggel vettek vért, ezért lesz egy friss vérképem és a nővérkék kapták meg a doktornőtől a felelősséget, hogy kiengedjenek bevásárolni, ha azt a vérképem megengedi.

Víz

2012-09-08 szombat

Szerencsére ma csak vizet kapok. És épp most csepegnek le belém az utolsó cseppek: 9..8..7..6... ...3..2..1..0 Mi a fene? Még mindig csepeg. De pár perc és vége lesz, biztos.
És akkor szabad leszek, mint az oroszlán, akit végre kiengednek a mezőre. Vadászni akarok! Ki akarok jutni a ketrecből! De közben már érzem, hogy a tegnapi cuccnak a hatásait nem tudom elkerülni. Valami köd üli meg a fejemet. A lábaimat, izmaimat, inaimat gyengébbnek érzem. DE nem adom fel!
Én vagyok az oroszlán, aki/ami most épp kiszabadul és szaladni akar. Csak nem fogok megijedni egy kis fejfájástól? Arghhh!

Hát ezek az érzések vannak most a fejemben és ennek megfelelően nemsokára kimegyek kicsit sétálni. Az oroszlán ugyanis jelen esetben eléggé korlátozott mozgási szabadsággal bír. Sétálhatok a kórházban, de vigyázzak magamra. Végül is mindenem meg van itt, miért is akarnék menni? De ki mondja azt, hogy a holnapi mérget el kell fogadnom? Ma este meg kell szöknöm!
Na, itt derül ki, hogy mégsem vagyok oroszlán, csak egy egyszerű ember vagyok, akinek felkínálták a gyógyulás e rögös útját és mivel nem tud jobbat ennél, hát járja.
Ma délelőtt beszéltem Baluval, aki azt kérdezte hányadik ciklusomban vagyok ma. Mondtam neki, hogy hatodik. Erre azt mondja: "Hát ez tök jó Apa, mert akkor már csak 4 van hátra!". Nem vitatkoztam. Tényleg 4 van hátra, meg még azért ezt is jó lenne előbb letudni. :-) Épp csak most kezdődött, most jön a neheze.

DE nem hagyom hogy leteperjenek a rossz előérzések és félelemek. ÉN erős oroszlán vagyok és nem hagyom, hogy bármiféle agyi tespedtség eluralkodjon rajtam! :-)

Kezelődök

2012-09-07 Péntek

Végre eljött a várva-várt nap és megkezdődött a kezelésem. A tüdőnyuszim CT eredménye már bizakodásra adott okot és ma reggel megérkezett hörgőből vett minták gomba-elemzése (platélia), ami ugyancsak negatív lett. Ezért a doktornő úgy döntött, hogy megkezdik a kezelés újabb körét.
Én kicsit már inkább ellene drukkoltam a dolognak, azaz hogy jobban örültem volna, ha nem tudja összehozni a hétvége előtt és akkor én is otthon tölthettem volna a hétvégét. No de sebaj, ennek is örülök, mert így legalább pontot tettünk a jó két hete húzódó semmittevés végére.
Persze élveztem is valahol a semmittevést, de még jobb lett volna, ha a két hetet folyamatosan otthon tölthetem, mint ez az ingázás a két helyszín között.

Akárhogy is már itt van rajtam az infúzió és csöpög a cucc. Ahogy Csirkével nézegettük, a most következő ciklus (Reindukció II.) gyógyszerezése nagyon hasonlít a korábbi Indukció II. gyógyszerezésére. Sajnos akkor a kezelés végén még sugárzást is kaptam, ezért nem teljesen tiszta, hogy mennyire gonosz ez a mostani ciklus, de tekintve, hogy akkor két lábon jártam végig a sugárkezelésekre, annyira talán nem lehet rossz.
Szóval reménykedem, hogy most talán nem épülök le teljesen és kicsit könnyebb lesz mint legutóbb volt. Igaz, akkor még csak egy hónapja bombázták a szervezetem, most meg már a nyolcadikat taposom. Az elmúlt hónapok alatt megtapasztaltam, hogy nem mindegy, hogy milyen állapotban van a szervezet, amikor megkezdjük a kezelést. Most egész jól érzem magam, de egyáltalán nem érzem magam erősnek. Korábban egy ilyen hosszú szünet után a sejtszámaim a normális emberi értékeket elérték. Sajnos most ilyesmiről nincs szó, talán a tüdőgyuszit követő védőgyógyszerezésnek hála. Remélem azért segít majd némi tapasztalat, amit a legutóbbi kezelések során szereztem. Pl. hogy el kell kerülni a mozgásszervi problémákat (idegbecsípődés, csípő izületi fájdalmak), azért hogy fenn tudjam tartani a napi mozgást és ezáltal a testem ne hagyjon el teljesen. Lelkileg mindig nehezebbek ezek a leépülős időszakok, most egyrészt van szobatársam, másrészt itt vagytok nekem Ti.
Szóval a reményem az, hogy ezt a ciklust könnyebben átvészelem és gyorsan hazakerülök. Bár ez utóbbi az optimista számításaim szerint is október elején várható.

Le is ment a szerhez adott 2 liter víz is, így végre szabad vagyok. Most megyek, sétálok egyet.

Még egy nap

2012-09-06 Csütörtök

Na hát röviden és tömören a legutóbbi bejegyzés óta sem történt orvosilag semmi érdemleges. Annyi persze igen, hogy kedden, miután megírtam a blogot és elmentem röntgenezni, hazaengedett aznap délutánra másnap reggeli megjelenéssel. Szóval kedden délután otthon voltam, bringáztunk meg ilyenek. Szerdán aztán bejöttem és már küldtek is CT-re, mert hogy a röntgen nem mutatott degradációt, magyarul a foltok a tüdőmön pont ugyanakkorák, mint voltak. A CT óta csak várok. Ugyan tegnap letámadtam a doktornőt, hogy igazán hazaengedhetne addig, amíg eldönti és jóváhagyatja az okosokkal a kezelésemet, de nagyon határozottan ellenállt és nem engedett haza. Bízott abban, hogy mielőbb el tudják dönteni a "Hogyan tovább?"-ot. Utólag felismerve azért tette ezt, mert ma este ügyeletes és a pénteki napot már ő is inaktívan tölti. Vagyis vagy ma este-holnap reggel kipasszírozza magából a döntést, vagy - reményeim szerint - hazaeged, mert már hétfőig biztosan nem hozzák meg azt.
Remélem, hogy nem most már nem megy a dolog és ezért kapok három szabad napot a családdal. Hamarosan meglátjuk. Ha a hétvégén nem írok blogot, akkor biztos otthon vagyok. :-)

Ma itt volt Csirke. És komoly dolgokon rágódtunk sokat. A legfontosabb talán az, hogy most nem kezdi el a gyógypedagógiai tanulmányait, mert a megkezdett tanulmányok halmozása helyett (folyamatban van már egy Pszichológiai Asszisztens képzése), a meglévő befejezésére kellene koncentrálni. Értem én, hogy a gyógypedagógia sokkal kézzel foghatóbb, mint a pszichológia, és azt is, hogy ezek a képzések erősítenék egymást, meg azt is, hogy talán gyépésként könnyebben találna magának munkát, de mégsem.
Ha elkezdtük az egyiket, akkor lássam, hogy az megy, lássam hogy küzd vele, de halad, mint hogy virágról virágra szálldos. Azaz jobb befejezni egyet, mint elkezdeni kettőt.
Persze ezeket az érveket itt most leírom, mert én ezekkel érveltem, de Csirke is tisztában van a helyzettel, ő is látta ezeket, és még ezer más érvet is felhoztunk pro és kontra. Jó volt vitázni és örülök, hogy Csirke még meghallgatja a véleményemet.

Ma szinte egész nap házon kívül voltam. Délelőtt sétáltam magamban egyet a kórház parkjában. Mostanában egyre több más kórházat is láttam (Onkológia, János, István) belülről és a Lászlónak a többivel összehasonlítva igazán szép parkja van. Bár nekem már ez is uncsi, mert túl sokat járom, de látva többit, azért örülök, hogy itt kezelik a leukémiásokat. Ami hiányzik a sétákból, az a hegy. Vagy legalább néhány dombocska. Vagy egy pici kupac föld. Itt ugyanis minden olyan sík, hogy szerintem a kórház legalacsonyabb és legmagasabb pontja között nincs 2 méter szintkülönbség. Sík az egész. Ha meg megyek haza, és rohangászok hátra a kertbe, nagyon megérzem a szintleküzdő izmok hiányát, azaz azt, hogy csak a laposon sétálgattam.

A kórházi kör után ellátogattam a Nagyvárad térre, hogy vegyek az egyik nővérkének bagót és pogácsát. (Minden hülyeséget elvállalok, csak hogy töltsem az időt) Aztán hazajöttem, vártam Csirkét, megebédeltem. Majd az egész délutánt Csirkével töltöttem. Az együtt töltött időnket jól kezdtük. Ő bement a Hádába (használt ruha bolt) és egy órán keresztül ott próbálgatott, én meg, hogy ne unjam addig halálra magam, beültem az Alexandrába és könyveket nézegettem. Vettem is egyet Ranschburg Jenőtől, ami a kisiskolás gyermekek szüleinek szól. Ez most aktuális és érdekel is.
Utána persze sokat beszélgettünk még, és tényleg volt értelme a ruhanézésnek is, de azért vicces, hogy találkozunk egy pár nap után és azonnal szét is válunk. :-)

Hát röviden ennyit, szép nap volt nagyon, nem sütött nagyon a nap, de mégsem fáztam egy szál pólóban. Igazi ősz. Hullanak már a levelek, a kölykökkel már friss, ide gesztenyéket is találtunk otthon.

Elmaradva

2012-09-04 Kedd

Elnézést, hogy már megint napok óta nem írtam.

Orvosilag sajnos továbbra is a várakozás tölti ki az életemet. Lassan már két hete várok arra, hogy kiderüljön, mi is a helyzet a tüdőmben és hogy a doktornő végre elrendelje a kezelés folytatását.
Talán már egyszer leírtam, de nem árt megismételni, hogy a kanül beültetéskor készített röntgen felvételen fedeztek fel foltokat a bal tüdőmben az orvosok, amik miatt nem merték folytatni a kezelést. Pár nappal ezután készült egy ellenőrző röntgen felvétel, mert a dokinéni arra számított, hogy a képen látható foltok csak a korábbi tüdőgyulladásom maradványai, és szép lassan maguktól eltűnnek. De sajnos e második felvételen sem csökkent a foltok mérete.

Ezután kisebb tökölés következett, majd múlt hét pénteken eljutottam hörgőtükrözésre, orvosi nevén bronchoscopiára. Ezt az élményt nem kívánom senkinek. Bár előzetesen felkészültem, próbáltam utánaolvasni, hogy milyen is egy ilyen tüdőnézegetés, de talán nehéz is igazán leírni azt a kínt, amit ott éltem át. Mindenki (én is) azt kérdeztem, mielőtt oda mentem, hogy fáj-e? A netről összeszedhető válasz az volt, hogy nem fáj, csak igen kellemetlen. Ez igaz, tényleg nem fáj. De a kellemetlen nem kifejezés arra amit ott érzel.
Indulásképpen érzéstelenítették az orrom, torkom. Egy kis lidocain spré, még egy másik fajta spré és már nem is érzel semmit. Már maga az érzéstelenítés is szörnyű élmény. Tízcentis hajlított fémcsövekkel nyúlkálnak az orrodba, piszkálnak, pfujj! Olyan érzés, mint amikor tengeri úszás közben felszívod a sósvizet az orrodba, és az ott csíp megveszekedetten.
Egyébként a bronchoscopiás dokinéni is nagyon rendes volt és gyorsan, szakszerűen végezte a dolgát. Minden ami rossz élményt gyűjtöttem, inkább a kezelésből magából származik.
Érzéstelenítés után pár perc szünet, amíg hatni kezd az érzéstelenítő. Először azt érzem, hogy gombóc van a torkomban, nem tudok nyelni. Hiába küldöm hátra a nyálam, nem érzem, hogy lenyeltem-e. Kicsivel később elmúlik a gombóc, de a nyelést jórészt továbbra sem érzem.
Ekkor behívnak a kezelőbe. Beültetnek egy nagy székbe, körülöttem mindenhol gépek. Lényegében itt komplett újra tudnak éleszteni, ha valami bajom lenne. Ez ahelyett, hogy megnyugtatna, kicsit idegesít. Ez egy rutinműtét nem? Akkor minek ide ekkora arzenál?
Szerencsére nem használtunk mindent.
A tőlem balra lévő masinának van egy jó méter hosszú fütyije. Kb. egy centi vastag, fekete műanyag szerszám. Ezzel a csőve közelítenek felém. Közben megtudom, hogy csak ezt az egyet kell befogadjam, mert ez egyszerre tud világítani, kamerázni, mintát venni, anyagot bejuttatni. Hát nem nyugszom meg.
A számba oxigéncsövet kapok, az orromon keresztül hatolnak be. Próbálkoznak a bal orrlyukamon, de az túl szűk. Végül a jobbon lejutnak. Prüszkölhetnékem van, a doktornő kivárja, míg elmúlik, addig nem mozgatja bennem a csövet. Ez pár másodperc után bekövetkezik, jöhet az újabb nehézség, a torok. Itt kell két-három próbálkozás mire átjut. Megint egy picit várunk, hogy lenyugodjak, majd érzéstelenítőt fúj a garatomra. És már megyünk is tovább. Be a garaton át a légcsőbe. Azon se perc alatt végigszalad, csak a torkomon, meg az orromon érzem, ahogy csúsztatja befelé a cuccot. Ekkor jön a legrosszabb rész. Bebújik ugyanis a bal főhörgőbe, és a cső lényegében blokkolja azt. A légzésem leáll, agyilag blokkolom. Erősen köhögök, prüszkölök, a szervezetem próbál megszabadulni attól a valamitől, ami oda bejutott, de csak nem akar kimenni onnan. Már könyörgő szemekkel kérem a doktornőt, hogy vegye ki onnan azt a szart, amikor megértem, hoy mit mondanak nekem. Lélegezzen! Lélegezzen! Pedig előre is flehívták a figyelmemet, hogyha majd elzáródik az egyik hörgő, akkor még nyugodtan lehet lélegezni a másikon, de a köhögés és a lélegzet visszafojtása olyan elemi reakcióként jöttek, amit nem tudatosan irányítottam. Nagy nehezen eljut az agyamig, hogy meg kéne próbálni lélegezni. Megpróbálom és nagy meglepetésemre sikerül. Hiszen a másik hörgő még tiszta! Most sokat várunk. Legalább egy percig csak lélegzem és lassan visszanyerem az öntudatomat. Lassan helyreáll a szívverés, a légzés sem kapkod már. Béke van.
Igen ám, de még nem csináltunk semmit, ijedek meg, de már nincs mitől félni. A tüdőmben (szerencsére) nincsenek érzékelőim, az ott végzett műveleteket nem érzem. Csak azt érzem, ha mozgatja azt a hosszú csövet, mmert azt egyszerre jelzi az orrom, torkom, garatom. Közben a doktornő elkezd dolgozni, körbekukucskál a járatokban, mosófolyadékot küld be és mintákat vesz. Ez nem több fél percnél. Pikk-pakk már húzzák is ki belőlem a csövet, és megint magam vagyok. Túléltem. Lélegzem. Élek!
Hogy fájdalmas? Nem, nem volt fájdalmas. Kellemetlen? Az nem kifejezés. Rohadtul kellemetlen.
De szerencsére túl vagyok rajta. A doktornő megnyugtat, hogy semmi szemmel látható elváltozást nem észlelt odabent. Mintákat vett, azokat én viszem vissza a Szent Lászlóba, hogy kilaborozzák.
Enni, inni tilos, amíg az érzéstelenítés el nem múlik, ami kb. egy óra. ugyanennyi időt vesz igénybe, hogy vissza békávézzak a kórházba, azért végre ehetek a kórházban.
Szóval összességében túl lehet élni, de ilyen élményekre vágyom legkevésbé.

A pénteki hörgőtükrözés után a hétvégére kimenőt kaptam. Nagyon jó volt otthon.

Most kerültem vissza hétfő reggel. Megint elküldött a doktornő röntgenre. Gyorsan átszaladtam a 11-esbe, hogy legyen mielőbb eredmény. A röntgenorvos kiértékelését azóta se láttam, de amit a kezelő (asszisztens) hölgy mondott, az alapján megint nincs semmi előrelépés. A foltok továbbra is ott vannak.
Most várom, hogy előkerüljön a doktornőm és megvitassam vele a hogyan továbbot. Nincs  kedvem a kórházban ülve kivárni, míg elkészülnek a mosófolyadék elemzésével, mert az állítólag napokat vehet igénybe. Szeretném ha addig hazaengedne, míg meg nem jönnek az ő döntéséhez szükséges leletek.