2012.1.19 Csütörtök
Ma reggel korán ébredtem. Legalábbis biztosan korábban, mint
szerettem volna. Reggel 6 után pár perccel már érkezett a nővérke,
könyörtelenül felkapcsolva a nagylámpát és megfosztva engem az alvás
élményétől.
Az alvás az elmúlt napokhoz hasonlóan erősen szakadozott
volt, az állandó ugatásszerű köhögésem miatt. Szerencsére a szobatársamat nem
zavarta a dolog, tekintve, hogy a bácsinak rossz a hallása.
Az éjszaka második felére ez az ugatás alábbhagyott és ebbe
a intim örömbe, a megszakítatlan alvás élményébe rontott bele a nővérke.
Gyors összepakolás, mert nemsokára jön a mentő. Még mielőtt
be tudnám fejezni, jön a nővérke, hogy hozta az antibit (meg még két sósvizet)
csepegtetni.
Ó jaj,
Itt követtem el egy hibát. Egy szál pólóban befeküdtem az
infúzió alá. Ebből azért lett később gond, mert megjöttek a mentők, és
infúzióstul beraktak egy mentőautó fenekébe. Ott persze hideg volt. De ha az
embernek be van kötve infúzióba a keze, akkor nem tud felvenni még egy réteget.
Legalábbis nem arra a kezére. No sebaj.
Egyébiránt a mentős srácon rendesek voltak. Bár számomra
illúzióromboló volt, hogy fogalmuk sincs, hogy Budapesten hol van a Szent
László kórház. Bár alapvetően a megyei piacra dolgoznak…
Szóval a mentő hamar feljött, némi kalamajka (kártya nélkül
nincs belépés! Kérünk kártyát! Adunk, persze! – akkor meg minek a kártya?) után
bekerültem az új szobámba.
Szellemi állapotom ma már 5/5-ös, a fizikai 3/5-ös: járni
tudok, de néha szédülök. Kipróbáltam a lépcsőmászást is, de (bár semmi bajon
nem esett) ez még nem való nekem.
Új szobatársam János. Ő is nagycsaládos, de már idősebbek a
gyermekei. Nem leukémiás, de ő is rákos.
Volt ma egy furcsa észlelésem. Délután kettő körül el
kezdett csepegni az orrom. Addig semmi, totál száraz, most megállíthatalanul
dől a lé.
Üzenem Bendzsinek, hogy csak
szépen folytassa az orra gőzölését, mert az fontos, hogy jó legyen a hallása.
Az új doktornőről. Nagyon kedves, gondoskodó, anyáskodó.
Ezzel együtt nyílt és barátságos. A tatabányai orvosokkal szemben ő nem
teketóriázik, kimondja, hogy mi a bajom (mi az amit tudunk) és hol vannak még
nyitott kérdések.
Ma több szúrást is kaptam.
Egyrészt a kanült átrakták a jobb kezemre. Kanült vagy
branült, nem látom a két elnevezés közötti különbséget tisztán. Tatabányán csak
kanülnek mondták a kézfeji vénába szúrt bekötést. Itt a SzentLaciban viszont
branülnek hívják a kézfejbe applikált cuccot és kanülnek a mellnél fixen
beépített szerkezetet. (ilyenem még nincs, majd lesz)
Másrészt kilukasztották a szegycsontomat és vettek belőle
csontvelőt. A lukasztás igazán nem fájdalmas dolog. Annál inkább az, vagy talán
inkább meglepő érzés, amikor kiszívják a lyukon át a csontvelőt. A csontvelő
vérhez hasonló kinézetű, de annál jóval sötétebb matéria.
A csontvelő vizsgálatával lehet eldönteni, hogy tényleg
leukémiás vagyok-e (ez most az aktuális feltételezés). És ha igen, akkor melyik
alváltozatot erősítem. Nem kissé érdekel az eredmény.
Tudom, hogy csapongok, de volt ma vendégem is.
Ági az unokatesóm délelőtt érkezett és egész komoly idő
töltött velem. Beszéltünk orvosi dolgokról (lévén hallgató), a barátjáról, az
életéről, meg mindenről, ami előkerült. Örülök, hogy jöttél Ági!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése